Apropó, vizsga drukk!

Ülök a kollégiumi ágyam jobb napokat látott pokrócán, és nehezedő szempillákkal bámulom a történelemkönyv végeláthatatlan sorait. A szavak összefolynak, mondatbeli értelmük már nem képes behatolni az agyam megfelelő raktárába. Olyan, mintha szédülnék: zavaró testi tüneteket idéz elő a „tudásraktáram" kapuján kopogó feldolgozhatatlanná vált Deák Ferenc és társa - a kiegyezés. Nagyra becsülöm a Haza Bölcsét, de a szabadelvű eszmék, a francia háborúk kora, Gróf Széchenyi István és Kossuth Lajos, valamint az eseménydús szabadságharc révén már nagy a tumultus az elmém fiókjaiban. Így jobbnak látom felemelkedni a négy órája szinte mozdulatlanná merevült ülő pozíciómból. Reménykedve pillantok a velem szemben, hasonló tudatállapotot átélő szoba- és lelki társamra.

− Eszünk valamit? – puhatolózom elcsigázva.

− Együnk − válaszol, hangjában visszatükröződni vélem az én elcsigázottságomat.

− Bírod még? – vallatom röviden.

− Nem – mondja, mintha ő is takarékoskodni akarna az energiával, – Te?

− Én sem. Melyiknél tartasz? – bizakodom abban, hogy ő sem tud többet, mint én.

− Az Osztrák-Magyar Monarchia széthullásánál- sóhajtja.

Kisebb világomlás zajlik le bennem egy másodperc alatt. Ő túl van Deákon, a kiegyezésen. Mi több, Magyarország új berendezkedésén is. Sötétebben kezdem látni a jövőmet. Az előbb még bíztatónak tűnő este kilencet most baljóslatú kilenc óra tizenegy percnek vélem. Reggel vizsga. Az egyik idegpályámról egy „fel a fejjel" üzenet villan a tudatomba, amely mentőkötélként próbál kirángatni a kétségbe esés mély kútjából. Döntenem kell. Deák Ferenc ügyei nem mehetnek a tanultak megismétlésének a rovására. Miért is egyezett ki? Ha nem tette volna, talán másként állnának most a dolgaim. Az összes előzőleg átvett témát újraolvasom, és átadom magam a holnapnak. Ilyenkor a legédesebb dolog a párnámra hajtani a fejemet. Illetve a helyzetem sajnos a legborzasztóbb rémálmok melegágya is egyben, amelyek kíméletlenül gyötörnek: kihúzom a tételt, és már nem is Rumbarovszki-né várja tőlem a feleletet, hanem a Haza Bölcse csap rá erősen a vizsgaasztalra, miközben az arcomba üvölt:

Ünnepi szakítás... pezsgőfürdővel

Karácsonyi villogókkal ügyetlenül feldíszített tükrömbe bámulok. Azt hiszem, szenvedek, mert lassanként szédülni kezdek. Éreznem is kell a válogatott lelki a kínokat, tudniillik, engem elhagytak. Ám a szenvedés mégiscsak testinek bizonyul, hiszen csak a pupillám fárad el a villogástól, ezért szédülök. Gondolataim tengerén hajóról hajóra ugrálok, és a bosszantó égősor eredetén kezdek tűnődni: ez a villogás először a messzi Kínában adott jelt magáról, akárcsak életünk egyéb fontosnak vélt használati tárgyai. Eszembe jut, hogy nemrég mit kaptak a rokongyerekek a szegénymikulástól (idén ő járt anya szerint, mert olyan időket élünk, amikor a becsületes emberek szűkölködnek). A szegénymikulás kínai ajándékbeszerző körútján színes, félreragasztott matricájú, helyesírási hibákkal terhelt címkéjű vagy épp teljesen címkétlen ajándékokat mélyesztett a zsákjába. A játékok a csomagolás levételéig egyben voltak. Kezdetben éles zeneszerű hangokkal szennyezték a környezetet. Húsz perc után lefulladtak, amitől a felnőttek fellélegeztek, de a gyerekek csalódottan kerekítették el szép szemeiket. Az egyik babarózsaszín, tenyérnyi szintetizátor földre ejtése indította el a kis Evelinke meghurcolását: A vékony, merev műanyag bevonat (gyanítom, mérgező még az érintése is), dirib-darabra tört, végleg kigurult belőle az elem és annak titokzatos elektronikájú társai. A földhözragadt felnőttek leszidták a „tettest", a vörös Evelinkét, ügyetlennek, rossz kislánynak nevezték, aki képtelen bármit is megbecsülni, elszomorítja a Mikulást, satöbbi, satöbbi.