Kurmai-Ráti Szilvia

 

INTERJÚ ID. POCSAI VINCÉVEL (1920), Beregardó

Id. Pocsai Vince, otthonában 

 − Sorsunk döntő ideje: akiket el akartak pusztítani véglegesen a föld színéről, a Sztálin elvtárs kitalálta, hogy munkára becsalnak bennünket, három-négy napi munkára. Ilyen meg olyan munkák: a háború után való munkákat elvégezni, s közben végleges halálos pusztítás lett belőle. Utólag nem a munkáról volt szó annyira, hanem arról, hogy minél hamarabb kiseperjék az élők sorából az embereket. Tizennyolc évtől ötven-hatvanig évig volt hirdetve, de ötven évig lett teljesítve. Már a tíz évet olyan veszendőnek nézték. Volt olyan, akit onnan, a tetthelyről hazaengedtek, akik hatvanhoz közeledtek. A többieket pedig − hát elrendeztek bennünket olyan szépen, hogy emlékezetes maradt mindörökké azoknak, akik életben maradtak. Becsaltak avval a háromnapi munkával, hogy megyünk ide meg oda, na, el is vittek bennünköt. Mikor innen átmentünk erről a területről már a határon túlra, ottan megkezdődött a pusztítás számunkra. Olyan jól bántak velünk, hogy minél hamarább haldokoljon az emberiség, hulljon kifelé az út közben. Volt olyan, aki útközben, mindjárt Turkánál meghalt belőlünk, olyan is, aki Szolyván meghalt, felakasztotta magát kínjában, mert nem tudott hova tepedülni. Így pusztultunk csendesen elfele. Na, mikor majd bejött a fő pusztítás, akkor megyünk... onnen Mezőlaborcnál vót ilyen nyavalya, ni... tunel....volt berobbantva a háborúban, oda kimasíroztattak bennünket, akik innen átmentünk, ott megpihentünk izében...Szamborban, Szamborból átvezényeltek minket a hátárnál, a cseh határnál...

− Bocsánat, hogy félbeszakítom, erre mindjárt részletesen visszatérünk, de vannak nekem konkrét kérdéseim: az elején azt kérdezném meg, mikor és hol született.

− Guton laktunk, még abban az időben Kisgutnak hívták a községünket: ott laktunk, ott éltünk a szüleinkkel együtt.

− És mikor tetszett születni?

− Ezerkilencszázhúszban születtem, negyvennégyben meg elhurcoltak bennünket már.

− Ezerkilencszázhúsz?

− Ezerkilencszázhúsz március negyedikén.

− Beszéljen, kérem a szüleiről, nagyszüleiről.

− Hát, a nagyszüleimről annyit tudtam, hogy kilencvenkét éves korában halt meg a nagyapám, annyit tudtam, hogy földművelő ember volt, ilyen mezőgazdasági munkával foglalkozott, még magyarba is jártak abban az időben, árulni ilyen fadolgokat, amiket ott használtak. Ilyen erdőtlen területekre vittek árut, ezt-azt, deszkát, azt eladták, onnan hoztak élelmet érte, hát ez volt a foglalkozása, meg a földművelés. Ugyanúgy a szüleim is földmunkával foglalkoztak, volt egy kevés földünk, vagy tíz-tizenkét holdnyi, abban gazdálkodtunk. Volt jószágunk, amivel műveltük a földet, ökörbefogóval, jártunk szántogatni, vetegetni. Ez volt a munkánk abban az időben. No, mikor aztán ide eljutottunk, hogy a szovjet rendszer parancsolt, akkor aztán elkezdtünk ettől elmaradni, megjött a kolhoz rendszer, a kolhozban kellett dolgozgatni. Kinek milyen beosztása volt, hát én nagyobb részben szőlővel, vagy húsz-huszonkét évig szőlőmunkával foglalkoztam. Felfogtunk egy-egy területet, hát egy hektár szőlővel kínlódtam a feleségemmel az egész időmöt, míg csak meg nem bukott a kolhoz.

− És a gyermekkorra még térjünk vissza, akkor Guton tetszett nevelkedni, igaz?

− Igen.

− Milyen vallásban keresztelték?

− Református vállásúak voltunk, az egész község nagyobb részben, alig került egy pár katolikus, négy-öt család zsidó volt.

− És milyen volt a gyermekkora?

− Hát, elég szegény volt a gyermekkorom, mert tizenketten voltunk testvérek a családban. És elég nehéz volt az élelem megmunkálása a dolog után, szóval munkák után. Napszámra is jártunk, ilyen munka, olyan munka, vállaltunk ilyen mezei munkát, evvel foglalkoztunk.

− Hová járt iskolába?

− Gutra jártam csak.

− S milyen nyelven tetszett tanulni?

− Nem értem.

− Milyen nyelven? Magyarul?

− Nem, cseh időben is tanítottak még csehül bennünköt, azt hiszem, két évig vót a cseh tanítási nyelv. Már megjöttek a magyarok ezerkilencszázharmincnyolcban, akkor elfoglalták azt a területet a csehektül, aztán abba maradt a cseh nyelven tanulás. Más nyelven nem tanultunk. Hát, valamennyire már sejtettük is a beszédet, meg olvasni tanultunk. Amikor a magyarok bejöttek kilenszáz...

− Akkor te már legény voltál, amikor a magyarok bejöttek harmincnyolcban...

− Mindegy, de abban tanultunk, magyar iskolában

− Tehát magyar nyelven tetszett tanulni.

− Igen, igen.

− Milyen gyakran, és milyen alkalmakkor volt lehetősége elhagyni a falut, amikor ki tudott menni Gutról?

− Hát volt olyan alkalom, amikor elvándoroltunk a megélhetőségért Rahóra is dolgozni menni...

− Gyerekként?

− Igen, fiatal korban. Ott dolgoztunk: ilyen kis vasútvezetést csináltunk ottan, avval foglalkoztunk.

− Hány évesen kezdett el dolgozni?

− Jaj, már hatéves koromban a mezőre jártam a szüleimmel kapálni krumplit, tengerit, ilyesmit, meg annak idején, amikor bejött az aratási idő, az aratásnál segítettem a szüleimnek, ez volt felnőttkorig a foglalkozásom. Amikor aztán felnőttek lettünk, akkor aztán eleredtünk ilyen nehezebb munkákra is.

− Mint például?

− Hát, sáncolni a határba, kubikolni, meg erdei munka nagyobb részben, mert területünket körül erdőség veszi, aztán annak idején télidőben mindig mentünk munkára, gyűjteni a veszendő fákat, azt kellett bányafának, meg tűzifának előkészítni. Hát, jól lehetett vele keresni, megélhetőség volt belőle. Evvel foglalkoztunk.

− Milyen nemzetiségek éltek az ön falujában?

− Hát, csupán csak magyarok, zsidó volt vagy négy-öt család. A többi magyar volt mindenki . Sokat elvittek, aztán kerültek belőlök vissza, aztán egy pár hétig vagy meddig ott tartózkodtak, aztán átvándoroltak Amerikába, ki merre, szanaszéjjel, ott hagyták a saját fészküket, házakat, mindent, földeket, elmenekültek abból a területből már.

− Milyen volt a falu vallási összetétele?

− Református nagyobb részben mindenki, hát egy néhány család volt katolikus is, de jóformán ritkaság volt. Templomuk nem volt a katolikusoknak, csak a reformátusoknak.

− Milyen társadalmi rétegekre volt osztható a falu?

− Hát, tiszta parasztok. Földesúri volt régebben, abban az időben, még nehezen visszaemlékszek, egy család volt. Már akinek nagyobb területű földjeik voltak, és azt mással munkáltatták, egy család, Palocsai. Még Beregszászban volt egy család belőle, Palocsai Gyula.

− És az ön családja melyik társadalmi rétegbe tartozott?

− Hát, ilyen közepes volt, földművelő.

− Emlékszik -e az ezerkilencszáznegyvenegyes népszámlálásra?

− Negyvenegyben?.... Nagyjábul, nagyjábul, én már akkor katonás korba járkáltam, nem nagyon. Szóval, emlékezni emlékszek annyira, hogy jártak a községi vezetők irogálni összefele.

− Akkor semmi különösebb benyomás nem maradt?

− Nem.

− Mikor kezdődött a málenykij robot a faluban?

− Kilencszáznegyvennégyben kezdődött ez meg, november 18-án, ahol avval bolondítottak el bennünket, hogy háromnapi munkára kell menni, besegíteni a Szovjetuniónak, amit a háború romba tett, azt nekünk meg kell építeni.

− Hogyan szerzett tudomást először róla, hogy van ilyen? Hogy terjedt el a hír a faluban?

− Nem volt ilyen, semmi. Csak amikor már bejött a községünkbe a szovjet csapat, katonák, akkor befutottak a hírek belőlük. Aztán attul kezdve már széjjelterjedt mindenfele a hangulat, hogy elviszik a népet ilyen munkára, olyan munkára. Hát, gondoltunk, hogy hazudtok, nem lesz ez igaz... hogy azért szállott meg bennünket a katonáság, hogy elpusztítson, nem volt ilyen eszünkben se. Mikor már meg kellett jelentkezni Beregszászban a háromnapi munkára, akkor kezdtünk már gondolkozni, hogy ez valami hazugság lesz.

− Ekkor a faluban milyen viszonyok uralkodtak? Hol tartott éppen a háború?

− Hát, mondjuk, minálunk nem nagyon volt háború, csak keresztülment olyan általában a katonaság. Csapnál volt a háború nagyobb pusztítással, de ami községünkön csak átmenő csapatok voltak. De ezek az átmenő csapatok olyan bitósággal, hogy raboltak, gyilkoltak, meg nőszemélyeket is megbecstelenítették, akiket meg tudtak. Feleségem is a testvérével a kéménybe volt elzárva, hogy el tudjanak a muszkáktól menekülni, hogy ne pocsíkolják meg őköt, hát kéménybe voltak bezárva, osztán ott tartózkodtak.

− Hányan voltak a katonák körülbelül?

− Hát, még akkor kisebb csapat volt, a nagyobb csapat errünnen vonult be Románián keresztül, mikor már mi megtudtuk, hogy szovjet rendszerben fogunk lenni, már akkor Debrecen háromszor cserélt gazdát. Úgy ment körbe. Úgy akarták ezt a Kárpátalját behálózni, hogy innen, meg amonnét, Szlovákia felől körbe veszik, hogy itt ne pusztítsanak népet, hanem csak úgy megszállják. De nem sikerült annyira, úgyhogy volt összetűzés itt is, ott is, amott is. Nagyobb súlyban a csapi vonalon volt mindig.

− Sok katona volt?

− Sok katona? Annyi volt, mint a fűszál. Tetszik tudni, mi az? Mint a fűszál?

− Melyik hadseregben? Melyikben voltak többen?

− Mindenféle nemzetségű volt azokban a csapatokban, úgyhogy nem lehetett megkülönböztetni. Meg volt legtöbb olyan− ezen a területen olyan partizánfélék ajánlkoztak, ruszinok meg ilyen menekültek, akik a háborútól elbujkáltak, akkor előálltak, és azok kezdtek el itt uralkodni nagyobb részben, el is pusztult egy pár a mi községünkben belőle.

− Jelen volt a Volksbund szervezet a faluban? Erről tetszettek hallani? Ez egy német kissebségeket tömörítő szervezet.

− Nem, ilyen nem volt.

− Mennyire voltak a falusiak hűségesek a hazához?

− Hát, mondjuk a mi területünk elég hűséges volt, mert odaadással jelentkezett mindenki arra a sztalini parancsra, hogy menni kell azt a három napot ledolgozni. Hát, azt vállaltuk, hogy ezt kibírjuk, megyünk úgy is, azt meg kell tenni, amit a háború lerombolt.

− Ön éppen hol tartózkodott ebben az időében? Mivel foglalkozott?

− Ki?

− Te, te.

− Én katonaságtól hazakerültem, mikor bejött a magyar hadsereg ide, avval vonultunk. A Kárpátokban voltam, határőrségen szolgáltam, aztán már amikor megromlott a katonarendszer, vagy törvény, hát eljöttem hazáig. Azt mondták, vége az országnak, az oroszok uralják már, akármerre megyünk, a katonaság már nem érvényesül. Hát, annyiban érvényesült, hogy Csapnál a németek megállták a helyüköt, oszt nem engedtek már tovább, hogy mi uralkodjunk a magyar csapaton. Mindenki menekült, ki merre tudott.

Id. Pocsai Vince katonakorában, korabeli fotó

− Hány éves volt akkor?

− Hát én? Huszonnégy éves koromig voltam katona, huszonkettőben vonultam be, huszonkét éves koromban.

− Kiket hurcoltak el a faluból, és hogyan esett pont rájuk a választás?

− Hát, azt már nem lehet elsorolni. Tizennyolc évtől ötvenig elment az összes ember. Mán Gutrul több mint száz ember elment. Visszajött belőlük, akkor azt mondták, vagy harmincnyolc .

− Nem vót annyi se tán. Ott van Szolyván a névsor kitéve. Akik oda maradtak, azoknak is, akik hazajöttünk.

− Kik mentesültek az elhurcolás alól?

− Hát, mit mondjak erre?

− Aki elszökött, meg elbújt.

− Volt öt személy, akikkel együtt mentünk be Beregszászba jelentkezni az elítélő helyre, a postával átellenben az az épület, ott gyűjtöttek be bennünköt. Hát, ott sikerült öt személynek elbújni, egy ilyen nagy dobogó, mint a szoba belseje, egy olyan dobogó volt egy szobában. És azok kitanálták, hogy azon a helyen egy forma magas deszka, amin az asztal volt legelőbb az irodájukban azelőtt a magyaroknak, az alá. Felemelték, oszt bebújtak.

− Volt olyan, akit nem is akartak elvinni?

− Hát, olyan egy volt a községünkből, ruszinnak vallotta magát, a harmadik szomszédunk volt. Hát ő katolikus vallású volt, evvel megmenekült a bajtól, bevonult Beregszászba bejelentkezni, de hogy vallása szerint katolikusnak vallotta magát, hát így kikerülte a lágert.

− Akkor csak a vallása miatt, igaz?

− Igen, így ő egyedül megmaradt.

− Milyen utasítást kaptak az elhurcoltak? Mit vihettek, mit vittek magukkal?

− Háromnapi élelem volt kitűzve, hogy annyival kell jelentkezni, meg meleg öltözettel. Hát mindenki azt mondta, hogy a három napot kibírjuk. Meg nem is volt abban az időszakban, elég szegény volt a magyarok alatt a világ sora, elég szegényesen mentünk el egy házi szőttes pokróccal, azzal tarkaróztunk, magunkra vettük. A háromnapi élelmet összeraktuk. Mondjuk, én öcsémmel, testvéremmel mentem el a családból. Ketten mentünk el. Egy pokrócot szabad volt vinni magunkkal, meg a háromnapi élelmet. Persze, a háromnapi élelem Turkán már elfogyott a csomagunkból. Akkor aztán megkezdték a paszulyt főzni, már itt is, ugyan Beregszászban, megkezdték főzni a paszulyt, benzines hordóból osztották kifelé, akinek kellett. Akkor még rá se hederítettünk az olyan kajára, aztán három-négy nap múlva, akinek elfogyott a holmijuk, azok már rá voltak utalva az ilyen kosztra. Ott mán megkezdődött a betyár élet a számunkra.

− Hány embert hurcoltak el a faluból?

− Száz-száztíz: ilyen forma.

− S milyen volt a nők meg a férfiak aránya?

− Mit mondjak? Nem tudom, mert abban az időben még a katonaságnál a magyar hadseregben is voltak többen, akik nem kerültek még haza, elég nagy súlyban volt a pusztulás a községünkből.

− De inkább több férfit vittek, igaz?

− Nők nem voltak, csak férfiak.

− Önt mikor hurcolták el?

− November tizennyolcadika volt az utolsó napunk, amit itthon töltöttünk... Nehéz a hallásom nekem is.

− Milyen rokonok maradtak itthon?

− Hát, a rokonság maradt nagyobb részben. A szüleim, a testvéreim. Nekem az édesanyám, az édesanyám, meg a kisebb testvéreim, akik fiatalabbak vótak, azok maradtak idehaza. Meg huszonnégybeli öcsém velem eljött, huszonegybeli öcsém katona volt, csendőr alakulatnál szolgált, oda hívták be katonának. Egy bátyám szintén katonának vót Magyarba, meg még egy bátyám, az mán Zápszonyba nősült meg, oszt onnan ment katonának.

− Mennyi ideig tartott az utazás?

− Hát nekünk az utazás három nap tartott be Szamborba.

− Milyen vagonokban?

− Hát, attul a Jóisten őrizzen, attul a vagonoktól, mer valami üres vagonok vót...ilyen jószág.

− Szamborig gyalog mentetek vígig az egész úton. Gyalog mentek.

− Esett, fújt a hó, esett egész nap, meg áztunk-fáztunk a gyaloglásban. No, de a katonák mindenütt ott rajcsúroztak körül rajtunk a meneten, lóhátason kísérgettek bennünköt.

− Akkor Szamborig gyalog tetszettek menni, igaz, nem vonattal?

− Igen, igen. Szamborba, mán az első Szamborba, amikor megérkeztünk, azt mondták, na még tizennyolc kilométert kell menni, oszt akkor már állunk, nem megyünk tovább. Meg is érkeztünk abba a másik Szamborba, ott aztán már elosztályoztak bennünket, három napig ott pihenő volt a gyaloglás után nekünk. Osztán elvittek ide, hogy hívják...Mezőlaborc. Munkára. Volt egy tunel berobbantva a vasúton, oszt azt a németek vagy magyarok berobbantották, hogy menekültek elfele a területrül. Azt kellett nekünk menni jóvá csinálni, úgy, hogy kitakarítani, ami beleomlott, meg mellette. Nem tudták hamarosan üzembe rendezni a tunelt, hanem kivül a katona....hogyhijjákok...mérnökök megkerülték azt a hegyet, amin a tunel ment, oszt úgy csináltattak velünk vasutat.

− Amikor tetszettek utazni, milyen élelmiszert kaptak? Kaptak valamit enni?

− Hát valami olyan moslékféle volt, amit a disznónak csinálnak, egy-egy vedérrel, nyolcvan ember volt egy vagonban.

− Azt mondd, amikor mentetek elfelé, még az utazáskor.

− Még az utazáskor nem adtak semmit.

− Vizet se?

− Vizet is nagy rimánkodásra, ahol megállt a vonat velünk, megdöngettük a vagon ajtaját.

− Mikor utaztatok Számborig, arról van szó.

− Hét akkor azt ittuk, a hólét, amikor esett a hó, alattunk a gödrökbe. De még azt se szabad volt, amikor a katona észrevette, hogy kinyúlt valaki a sorbul, rögtön agyonverték. Mert féltettek, vagy direkt azért akarták, hogy hamarább elpusztuljunk szomjan, azt nem tudtuk. Csak így volt az ellátás víz dolgábul is.

− És hogyan folyt a tisztálkodás? Meg más szükségletek?

− Tisztálkodásra abszolút semmi nem volt. Ahogy elmentünk idehaza tizennyolcadikán, november tizennyolcadikán, majd másik évben, februárban értünk olyan helyre már a szovjet hazába, ahol már lehetett tisztálkodni a kórházban. Addig senki nem tisztálkodhatott. Szennyesen, mocskoson, mint az ördög vagy a vaddisznó, úgy néztünk ki a koszbul. Tetűből el voltunk látva, marékszámba szedtünk magunkról, oszt szedtük le, hogy ne egyen meg teljesen.

− Álltak –e meg utazás közben?

− Hát, egy vagy két helyen, azt hiszem. De azt se tudtuk, hogy hol, csak úgy a vagonnak a nyílása közt kitekintettünk. Amikor a vonatra felszálltunk, az volt a tájékozódásunk, amikor akarták a vonatot megállítani, hogy szabad legyen a katonaságnak a vasútvágány, akkor megállt egy-két óra hosszára, vagy fél órára. Volt úgy, hogy huszonnégy órát is egy helyen állott. Így volt az utazásunk, úgy hogy három hétig utaztunk innen befele a szovjet hazába. Kétezer kilométerre voltam a hazátul. Három hétig utaztunk zárt vagonban, a vagon tiszta zúzmara volt. Nyolcvan ember volt a vagonba behelyezve. A nyolcvan emberbül, mikor megérkeztünk, maradtunk... hát olyan hatvanan, harmincan, húszan, melyikbe mennyien. A többi meghalt éhen, szomjasan, meg tetvesen, meg a fázástul. Meg a vagonunk, amiben utaztunk, olyan zúzmarás volt belül, mintha ki lett volna díszítve a zúzmarával. Szomjúságunkban, kínunkban azt nyaltuk− azt a vagon ajtaját. Ha olyan nagyon nem bírtuk ki, akkor, aki bátorkodott, megdöngette a vagon oldalát, hogy adjon a katona be vizet. Hát, „nem, fasiszt, hallgass, ne kiabálj!", ne könyörögjünk se vízért, se enni, semmi ilyesmiért.

Id. Pocsai Vince a lágeri szörnyűségek következtében megnyomorodott ujjai

− Lehetett –e szökésre gondolni? Volt, akinek sikerült elszökni?

− Hát, onnan nem volt siker. Mondjuk, azt bántam mindig, hogy a vagonunkban volt egy...a katonaságnak volt azelőtt beszerelve az a vagon, amiben utaztunk. Hát volt egy kis raj kályha, avval tüzeltek a katonák, osztán addig, addig, hogy löktek be két napba egy öl fadarabot az oroszok mán a számunkra, hogy melegítsünk. De az a nyers darab fa, hát hogy lehet avval tüzelni, egy öl fadarabbal egy vagonba? Rimánkodott, két ember volt közöttünk, aki bírta valamennyire magát, hogy munkába még helyt tudott állni, hát kivették a kalitkáját annak a kis kályhának, és kétnapi tüzelőfát összegyűjtöttünk. Oszt az egyik fogta, rátartotta az ölfára, a másik meg avval ütötte, oszt úgy hasgatták össze, meg a vagonbul ki is kezdtük tördelni a száraz fenyődeszkát, a vagonnak az alját. Úgyhogy, mire megérkeztünk, olyan lyukat csináltunk már a vagonnak a fenekéből, hogy gyújtósnak használtuk a kályhába...akik bírtak helyt állni, tüzeltünk magunknak, hogy ne fagyjunk ott meg. Ez volt az ellátás. Majd, amikor már abba a vagonba saját szükségünkre úgy volt bevezetve ilyen kis deszkából, oszt ki volt vágva a vagonnak az ódala, ahon azt kiengedték, oszt az vót a véce: belülről abba végeztük a dógunkat. Egy hónapig utaztunk. Az telefagyott, két nap, három nap se működött az véce, telefagyott... attul kezdve minden csúnyaság, vizelet, széklet, minden a vagonban ott szanaszéjjel folyt. Akik ott alul feküdtek, abban fetrengtek, abban a pocsékságban. Én, ilyen emeleten, deszkákból volt a fekhely a katonaság részére azelőtt készítve, és oda kerültem. Úgy maradtam életben, hogy nem fagytam a saját piszkunkba bele.

− A vagonból senkinek nem sikerült elszöknie?

− Jaj, hát arrul szó sem lehetett, onnan elszökni! Még a munkahelyről sem. Mán mondjuk, ezen, ahon kivittek minket az erdőre, erdőt felfele dógozni, a vasút mellett, ott sikerült egy személynek elbújni, mert tíz órakor volt a fekvőhely, szóval a takarodó. Reggel négykor volt az ébresztő, akkor már ki kellett menni. Télnek idején, esett, fújt, mindegy, mi volt, csajtoson, lucskoson kiállítottak minket sorba, ott őriztek a katonák addig, ameddig valamennyire beláttak bennünket, a mozgást, hogy ne lehessen elszökni. Hát ott egy személy elbújt, mikor mentünk már este befelé tíz órakor a fekhelyekre, számolják: „pjáty, pjáty, po-pjáty, pjáty": hiányzik. Számolják ötször-hatszor végig: hiányzik, hiányzik. Addig bujkáltak, kujtattak: meglelték szerencsétlent: a fenyőfák, ahova le voltak dűtve, az alá elbújt. No, osztán azt úgy elverték, hogy nemigen bírt az ki se jönni másnap már, annyira tönkre tették.

− Volt -e haláleset a vagonban?

− A halálosság az vót, mikor hosszabb ideig utaztunk, a vót az ébresztő a katonáknak, hogy nyissuk ki az ajtót, osztán űk kinyissák, osztán benyitottak: „Kaput jeszt?" „Jeszt". Mennyi? Kettő-három. Akkor kinyitották. Osztán le kell őtöztetni tiszta meztelenre a csontvázat, az vót az egyén, aki mán meghalt, azon csak a bőr vót, meg a csont. Le kellett azt a tetves rongyokot tépni rúlok, osztán csomóra hányni a vagonba. A hullát meg megfogtuk, oszt kihajítottuk a vasútoldalra, a hóba, aztán, no, mehet, bezártuk a vagont, mehet tovább.

− Volt valamilyen módja a meggyászolásnak?

− Nem gyászolt ott senki. Gyászolta az életít mind.

− Arról szó se lehetett, hogy gyászolunk. Olyan egyenlőnek vettük a halottakot, mint akik éltek még, ugyanúgy tekintettük. Nem vót, hogy gyászoljunk, vagy sirassunk, vagy sajnáljuk. Mindegy annak mán, a teste tiszta csont vót csak.

− Kik vigyáztak önökre ott, a vonaton? Hányan voltak? Az őrök.

− Az őrök más vagonba vótak elhelyezve, akkor, amikor mán megállt a vonat, akkor minden hogyhijjáknál, vagonnál jelentkeztek ők, négyen-öten. Katonák, szuronyos katonák, bezörgettek, hogy van -é élő vagy halott. Így kellett jelentkezni. Megnyitották, akkor beadtak egy vedér moslékot. Köztünk vót két személy, aki bírta magát, az elosztotta ilyen báldoggal, mindenkinek egy-egy báldoggal jutott, oszt úgy étkeztünk, azt ettük. Mindenféle pocsék edényekből, amit tanáltunk, oszt abból ettünk.

− Mi volt megengedett, meg mit tiltottak meg a vonaton?

− Megengedve nem vót nekünk semmi, még az sem vót, amikor itthonról elfele mentünk, hogy egy íróeszközt, vagy egy borotvát megtartsunk magunknál, mert itten az iskola helységben megmotoztak, és akinél tanáltak még valamit, hogy sikerült duggatni neki, azt aztán elverték a katonák kedvük szerint.

− Akkor mit tiltottak meg? Mindent? Nem lehetett semmit?

− Hát ezt: a borotvát meg az íróeszközt. Hát, de az íróeszközt elmarkolták tőlünk, hogy ne tudjuk értesítni a szüleinket, vagy az otthon valókat egyáltalán semmiből, úgyhogy nem volt egyáltalán ilyesmire módunk, hogy leírjuk, hogy itt vagyunk, vagy erre, így bánnak, vagy úgy bánnak velünk, ilyesmiről nem lehetett szó sem.

Id. Pocsai Vince felesége

− És a vonatban mit tiltottak meg? Beszélgetni lehetett?

− Hát beszélgetni, ahogy tudtunk egymással, de mi vót a beszéd? Csak a jajgatás, egyeb semmi, csak a jajgatás. Nekem lefagyott a kezem ebbe a munkába ott a cseh határnál, ahol a tunel berobbant, oszt ott dógoztunk három hétig, oszt ez a kezem lefagyott, lement az ujjaim mind, csak a pucír csontok maradt. Még ebből le kellett vágni is, mert nem bírt benőni. Ez vót az ellátásunk.

− Hány napig tartott az út, és hová érkeztek meg?

− Az utunk megtartott egész február negyedikéig, annyit vagonoztunk, annyit utaztunk: Karácsony nagy hetitül február első hetiig, a kóráházba. Akik már itt, Szamborban el voltunk ítélve, hogy nem tudják itt kezelni, hát viszik a kórházba, arról volt szó, hogy visznek hoszpitálba. Hát, nem tudtuk, mi az a hoszpitál. Hát, mondják, hogy Ungvárra fogunk menni kórházba. Jaj, mondom−, az öcsém még velem vót− menjünk öcsém, jelentkezzünk, onnét hason is hazacsúszunk, ha nem, akkor agyonlőnek, de otthon fogunk meghalni, a saját fődünkön. De ez aztán meghiúsult, az ilyen foglalkozás. Ott mán elmentünk, mikor megérkeztünk Szamborba, nem... hogyhítták... Poltava. Nem jut eszembe fele. Kihagy a fejem. Mán Poltavába megérkeztünk, oda voltunk irányítva a munkából. De még itthon már annyira ki vótunk készítve a halának, hogy nem vót élő, jóformán csak hulla, amikor a kórházhoz megérkeztünk. Na, megnyitották a vagonajtót: tessék kiszállni, megyünk a fürdőbe. De a fürdőbe jó messze, mintha innen mennőnk a falu végére, olyan távolra kellett menni a fürdőre. Ott tíz ember fért be az épületbe, ahol leborotváltak fejtül talpunkig, a sok pocsék szőrt, meg a tetűt levakarták a borotvával a hogyjhijjákok, a borbélyok... ott adtak a lábunk alá egy ilyen papucs-félét, inget, gatyát, tiszta ruhát ránk, muszka kabátot, sapkát, egy köpenyt, meg egy ilyen sapkát, mint az oroszok hordták. Osztán nők, tíz embert, mikor lefürdött, azt kísérték, azok az alkalmazottak, akik a kórházban voltak, azok kísérték bennünket be a kórházba.

− Bocsánat, még erre vissza fogunk térni. Még az utazással kapcsolatban: először elmentek Szamborig,. Onnan?

− Szamborbul mán mentünk a munkára ki. Onnen osztán a munkárul, amikor három hétig ott kínoztak bennünket étlen-szomjan, mán nagyobb részi hullott ott a nép közül elfele... akkor kerültünk vissza Szambrorba, ahova bevittek először itthonrul minket. Majd osztán ott mán osztályoztak bennünköt, menni kellett Szamborba hogyhijjákra... klinikára, na ott osztán, ott vót ilyen mindenféle német meg zsidó orvosok. Azok nem úgy akarták, hogy minket meggyógyítsanak, hanem, hogy minél hamarább elpusztítsanak. Hát, valami háromszor már akkorra, vagy kétszer mentem hastífuszon keresztül, mikor az mán bekövetkezett, osztán adtak ilyen hipermangás vizet, azt kellett inni, avval csillapították a belső lázat bennünk. Ott aztán a kezelés után az orvosok:"ez mehet ide a kórházba, az mehet a temetőbe fele", így osztályoztak minket. Így bekerültünk a vagonból az állomásra, bevagoníroztak nyolcvanunkat, osztán besorozták az izét.... a salomt. Egy salom, mikor meggyűlt a vagonban, akkor elindult velünk a vonat. Döcögött, de hogy hova, azt nem tudtuk, csak azt, hogy megyünk, megyünk, megyünk. Annyit tudtunk kilesni, mindig, amikor nem íjjel vót, hanem nappal kint, valami nyíláson ki-ki pislogtunk, vagy két-három helyen sikerült elolvasnom az állomásnak a feliratát. Kérdik a többiek, hogy na, honn vagyunk, merre, milyen név? Hát, én nem tudom, mondom, merre megyünk, csak megyünk.

− Vegyünk újra: Gutról Beregszászba, Beregszászból három napig gyalog....Hogy voltak a megállók, milyen megálló helyek voltak, amikor végül is elértek a tábora? Egészen Guttól a táborig milyen megállóhelyek voltak?

− Hát ezt meg nem tudjuk hogyjijjákolni, csak Szamborban volt nekünk az összegyűjtő, a halottak ott maradtak, mán ott is vájták el őket.

− Várjál. Szolyván megháltak. Szolyvátul elindultak a hegyeknek, ott megpihentek. Elértek Turkára. Turkán ott aludtak egy éccakát. Turkától mentek tovább.

− Turkánál mán kihirdette, hogy Szambor következik. Novij Szambor, Sztárij Szambor: ez a két Szambor következett az utunkba.

− De tisztán addig mindenütt gyalog.

− No, ott aztán, mikor mán a tetthelyre értünk, hát vótak ilyen... mán a háborúban összerombolt istállók, hát bekerültünk egy olyan istállóba. Lóistálló volt abban az időben a német vagy a magyar katonaságnak, mert ilyen kazlak voltak a falba beépítve, az tele volt ilyen magyar csajka edényekkel, amibűl a katonák ettek: hát azt vettük el, abbul kaptunk enni. Osztán, onnan mán, mikor kikerültünk, akkor mán ezen a hosszas úton utaztunk tovább. Hát, vagy háromheti utazás volt télnek idején, mire megérkeztünk a tetthelyre.

− És az hol volt? Milyen hely? Mi volt a neve helységnek?

− Hát a helység az Poltava volt, az utolsó állomásunk. Ahogy a kórházba bekerültünk, mindenkit kezelni kezdetek, kinek milyen hibája volt, a legtöbb fagyás volt. Kinek a keze, kinek a lába. Volt olyan személy a faluból, akinek térdig lefagyott a lába, no az két napig se élt tovább, megfagyott tehetetlenül.

− S mi történt a falubeliekkel, együtt maradtak?

− Hárman maradtunk a falubeliekkel együtt, a többiek szanaszéjjel szóródtak itt, Szamborban.

− S mi alapján döntötték el, ki hova kerül?

− Hát, arrul ük nem tudtak, hogy miképp döntötték el, csak „ide állj, meg oda állj".

− Itt nem volt a falubeliekkel különbözve, hanem ki milyen állapotban vót, úgy osztályozták.

− Milyen volt a lakhely, már ott a táborban?

− Hát, ott, a kórházban mán jó lakhelyünk vót, de addig, csak mint a disznót télnek idején bezárják a karámba, úgy vót a fődön a fekhelyünk. Egész nap áztunk-fáztunk a hóban, abba a rongyokba lefeküdtünk este a fődre, megmelegedtünk úgy, hogy csomóba, egymástul megmelegedtünk, a testünktül.

− És kórházba hova tetszettek menni?

− Innen mán, ebbül a Szamborbul bekerültünk a kórházba, mán ahol általában kezeltek bennünköt. Vizsgálgatták, ki milyen bajban van, milyen betegsége van: úgy kezeltek bennünköt. Vótunk nyolcan egy szobában, ketten-ketten egy ágyban, két ágyba feküdt két személy, osztán ott vót három napig, ahol leborotváltak, megtisztálkodtunk, oszt három napig aludtunk, mint a halott, nem eszméltünk. Olyan jól esett, mikor tiszta ágybelibe lefekhettünk... Na oszt, harmadnap mán kezdtek gyömöckölni, ébreszteni a szobában, hogy „otgyom, ébresztő!", kiabáltak, hogy reggelizni. Hát, a reggeli... vótak olyan kis tálkák, olyan kukoricadara vót főzve, mint a puliszka minden nap, hát kezdtük unni. Kétszer adtak egy nap, mán kezdtük unni, hogy egyeb nem lesz, csupán errül? Aki tudott beszélni hozzájuk, az kérdezte, hogy csak errül? „Nem, nagyon ki vagytok merülve, a gyomor tönkre van téve, ha egyebet kaptok, mind meghaltok, egy se maradtok életben". No, a háromnapi kajálás ebbül a kajábul letelt, attul kezdve megkezdték már a borscslevest csinálni, amit sose nem is ismertük, nem is halottunk rúla, hogy mi az, meg egy kis főzeléket. Meg előtte kaptunk a kórházban egy evőkanál cukrot, kristálycukrot, meg akkora kis darabka vajat, mint a dió: mikor kétfele törünk olyan kis fél dió nagyságú vajat, meg a kanál cukrot: ez volt a reggeli előtt az ellátásunk. Majd aztán mán jött utána a reggeli, egy kis tea-féle melegvíz, jóformán, egyeb nem vót. Azt a kanál cukrot azért adták, hogy avval használjuk a langyos meleg vizet. Ez vót az ellátás. Délben mán kezdtek megint hozni, kása...mindent kásának, mondtak, a búzadarát is kásának mondták, árpakása, köleskása... Ilyen mind-mind kása vót: hát abbul adtak mindenkinek, hogy feküdtünk az ágyba, egy-egy kis tálkát elibe, egy evőkanállal dobták bele, mint a kutyának, oszt ez vót a második fogás. A leves vót egy olyan kis kanálka, mint kb. 3-4 decinek felelt meg, olyan kanállal vót a levesféle mérve.

− És vacsorára is ezt adták?

− A vacsora mán az csak olyan véknyabb vót, az csak tea vót, meg valami kis főzelék, ha maradt az ebédből.

− És a kórházból hova tetszettek kerülni?

− A kórházból, amikor ott mán letelt a kezelésünk, kitavaszodtunk, akkor jött egy komisszió, ki kellett menni a kórházudvarra tiszta meztelenül, felsorakoztunk. Akinél mán a bűrt meg tudták csípni, az mán mehetett dógozni kifele. Hát osztán kikerültünk mán a munkára, először ilyen répát ültetni, magrépát rakni lefele.

− Akkor már hol aludtak? A kórházból el tetszettek menni.

− Akkor mán vót egy külön helység, ahon aludtunk, de csak a fődön, nem ágyban, takaróval, vagy ilyesmi, hanem egyszerűen munkaszállóhely vót.

− És mi volt még abban a helyiségben?

− Az összerombolt épületek, amit a háború tönkretett, oszt került benne olyan helység, ahol lehetett feküdni, hát olyanokba helyeztek bennünköt. Az udvaron tanáltam egy tégladarabot, oszt bevittem egy fejvánkosnak, az vót a fejem alatt párna helyett. A rongyok meg ilyen mindenféle tetves.

− Akkor nem volt berendezés, semmi, igaz?

− Hát.

− És milyen volt a mérete, ahol tetszettek aludni?

− Az attul függ, hogy melyik helyen hogyan voltunk összezsúfolva, hányan vótunk kiutalva arra a munkahelyre. Vót, ahol bővebb vót, vót, ahol egymás hátán is feküdtünk.

− Akkor a szálláshely változott.

− Így vót, a munkahelyen nem nagyon vót biztosítva nekünk a fekhely, csak ilyen ideiglenes helységek.

− És általában hányan aludtak egy helyiségben?

− Hát, mit mondjak, vót, hogy nyolcan-kilencen, húszan-harmincan, melyik helyen hogy. Egy helyen vót, ahol még eleinte majdnem még csurmába kerületem, annyira beugrottam a szállásommal. Menni kellett vón éjjel vécére, s nem szabad vót kimenni az ajtón kívülre. Hát, Istenem, mi lesz velem, hogy tudjak feltápászkodni a többi közül a fődrül? A többieken keresztül másztam ki, oszt ütötték-verték egyik a másikat, ha megsértették. No, nagy nehezen kimásztam hason a többinek a hátán, vagy a tetején a fekvőknek. Oszt elkapott az őr, aki szógálatban vót, egy olyan hosszú folyosón, ez még itt vót bent Ukrajnában, Lembergben. Muszáj vót a vécére menni, hát egy hordó vót a folyosón, de jó hosszan vót az épület, oszt muszáj vótam mán keresni magamnak, mert ha kívül megyek, akkor biztos, hogy nem megyek többet vissza. Addig jártam, amíg rátaláltam egy ilyen hordóra, amibe ivóvíz vót előkészítve éjszakára, én meg abba vécéztem bele. Elkaptak, no, osztán amit én kaptam! Bevágtak egy külön hálószobába, ahol ilyen ítélt embereket szedtek összefele, akik nem a saját kedvek szerint vót viselkedő, azt gyűjtötték egy szobába külön, oszt azt se láttuk többet. No, de nekem annyi eszem vót, hogy abbul sikerült hason kicsúszni, az őr elment így erre hátra, én meg kicsúsztam hason. Megkerestem a szobát, ahonnan kimentem, oszt visszahelyeztem magamat a többi fekvő közé. Megmenekültem, hogy nem vertek agyon. De akik ott, abba a szobába vótak, ahova én is bekerültem, azt többet egyet se láttam. Mettől kezdve az megtörtént, azt mind elpusztították.

− Párna, takaró, az nem volt akkor.

− Téglát találtam, hogy ne csupán ott nyomorkodjak, arra a fél téglára volt helyezve a fejem.

− Tisztálkodási lehetőség volt?

− Sehol tisztálkodás nem vót, amíg a kórházba nem értünk. Annyi tisztálkodás nem volt, amennyivel a szőrt levájjuk magunkról, meg a koszt. Mikor sikerült a kórházba bejutni, oszt letakarítotttuk magunkot, nem ösmertünk egymásra, mikor megszabadultunk attul a sok pocsékságtul, ami egy hónapon keresztül ránk gyűlt. Több mint egy hónap, mert november tizennyolcadikátul, majd Karácsony után, február harmadik vagy negyedik napján értünk oda, ahol tisztálkodhattunk. Addig nőtt a szőr meg a kosz rajtunk, minden.

− A kórház után, amikor az ideiglenes szállásokon tetszettek lenni, ott lehetett mosakodni?

− A kórháznál minden tíz nap után menni kellett fürdőre. Leőtözni, mindent lehányni. Jött a nő, akinek a keze alá tartoztunk: „leőtözni, megyünk a bányába!". A rongyokot összeszedték porkócba, lepedőbe a szobábul, minden ágyneműt, azt elvitték a fertőtlenítőbe. Addig, míg ott sor került a fürdőre, mer tízen tudtunk egyszerre bejutni, addig ott reszkettünk a vaságyon, mint a madár a faágon, télen: tiszta meztelen, fűtetlen szobában. Mikor sor került ránk, oszt visszavitték a szobába azokot a fertőzött rongyokot lefertőtlenítve, visszarakták a nők az ágyunkba. Hát, abban olyan jól esett, azokban a meleg rongyokban, pokrócban, matracon, felmelegedett az izétől, a fertőtlenítőben. Úgy elaludtunk, mint akit agyonvertek a halálra.

− És amikor már kiküldték munkára magukat, akkor ott lehetett tisztálkodni?

− Ott se volt tisztálkodás.

− És voltak férgek, meg egerek, szúnyogok, csótányok?

− Hát, avval mi nem törődtünk, ilyesmivel. Egérrel, ilyesmivel nem nagyon találkoztunk. Ilyen csípő dolgok, azok vótak bőségesen, mert raj szerint jártak, mint a méhek, olyan csoportosával jártak nyáridőben. De mikor ebbe a munkába már kikerültünk, hát ott már annyira, hogy hozzájutottunk a hogyhijjákba...ilyen tengerit mentünk kapálni. Oszt azt vagdaltuk ki a kapával, és azt ettük. A ződ hogyhijjákot...kukoricát, meg ami benne vót, csorbókafűnek nevezzük itthon. Az gyepeltük ki a kapált növények közül, oszt azt ettük. Attul jött a hastífusz. Úgyhogy háromszor átéltem a vérhastífuszt.

− Közölték -e önökkel, hol vannak, lehetett -e kérdezni az őröktől?

− Semmit nem tudtunk. Csak néztük a napot, hogy vajon merre van Magyarország, vajon merre lakunk mi? E' vót a tájékozódás. Abbul nem szabad vót tudni nekünk semmit, hogy hol vagyunk, vagy merre vagyunk.

− Az őröktől lehetett kérdezni?

− Az őröktől nem lehetett. Ők nem akartak velünk tárgyalni, mert „ti fasiszt, én meg kommuniszt, úgyhogy nekünk egymáshoz semmi közünk". Csak, ha a rendet megrontotta valaki, ahhoz vót közök, odamenni, oszt jól elverni.

− Le tudja -e pontosan írni a helyet, ahová érkeztek, rajzolni térképet, vagy képet róla?

− Nem vót semmi, abszolút semmi íróeszközünk.

− De most, visszaemlékezésből, hogy milyen volt az alaprajz, például.

− Mondjuk, ha arra járnék, akkor meg tudnám pontról-pontra mutogatni, hogy mi merre.

− És lerajzolni?

− Hát, lerajzolni, az bajos.

− A fiunk elvitte Szamborba, ott vót az ünnepség. Hát azt mondta, amikor meglátta a helyet, hát azt hitte, rosszul lesz. De le is van fényképezve az a hely.

− Hát az csak itt vót még, a Szamborban. De mán arra lent, nem szabad vót írni se, hogy mi van, vagy hogy van, hogy merre járunk, milyen területen. Abszolút nem tudtunk magunkrul. Majd, mikor mán megkezdték osztályozni a népet, akiket hatvan-ötven évtül több évesek vótak, azokat kezdték egyesenkint elengedni haza. Hát egy gáti ember vót, aki velem vót, avval, mikor elengedték, annak mondtam, hogy majd a hídon, a kanális hídján, ha hazafele megyen, kiáltson le Gutra, hogy én életben vagyok még. Ennyi vót az életadó jel rólam. De írni egyáltalán nem lehetett.

− Milyen öltözéket kellett felvenni? Megtarthatták-e a saját ruhadarabjaikat a táborban?

− Nem értem.

− Milyen öltözékben kellett lenni?

− Lehányták, elégették, mert teli vót tetűvel.

− És utána milyet adtak?

− Kinek milyen jutott. Hát a német katonának, magyar katonának, vagy orosz katonának a rongya, amit összeszedtek a háború után. Nekem, mondjuk vót orosz nadrág, sapka a fejemen, a kabát orosz vót szintén, de ilyen ingek, ez is orosz, madzaggal vót megkötve ez nyakunkon gomb helyett. Ilyen őtözetünk vót.

− Hol volt a tábor?

−... Poltava város vót a legtartósabb helyem, ahol tartózkodtam mán a kórházban is. A városon körül vótak ilyen kolhoz rendszerek, ahová kérte a kolhozvezetőség, hogy kell nekik ennyi munkás, vagy annyi munkás: akkor a lágerből összeszedték. Katonát állítottak melléjük, amennyi szükséges vót, oszt az kísért ki a munkára, az kísért vissza a szállásunkra.

− S hány ember volt a szálláson általában?

− Hát, attul függ, hol milyen terület vót, mennyi fért bele.

− Száz-kétszáz?

− Hát, általában hatvan-hetven egy szobában, valamelyik helyen száz is megfért, de amelyik mán túlságban zsúfolt vót, ott mán egymás hátán, egymás tetején feküdtünk. Úgyhogy az alsók, akik mán aludtunk, vagy aludtak alattunk , azok jajgattak, hogy itt fáj, ott fáj, meg is vót halva eleg, akik reggelre nem virradtak ki.

− És összesen kb. hányan voltak ott? Mármint az összes szobát összeszámolva.

− Hát innen, akik elmentünk oda, nyolcvanan mentünk a kórház területére, ott osztán ötvenet-harmincat: melyik helyre mennyi vót szükséges, annyit irányítottak ki a katonaőrség alatt.

− Milyen nemzetiségűek, állampolgárságúak voltak azok az emberek?

− Hát, vót énvelem cseh területre való, vót lengyel területre való, vót hogyhijják...

− Olasz

.... olasz katona....hogy munkaszolgálatosok lehettek a háborúnál, oszt azokot is elfogdosták, velünk együtt összesorakoztatták. Így össze vót mindennel kavarva a népség.

− Volt -e külön női és férfi tábor?

− A mi területünkön, mivelünk női személyek nem vótak, csak tisztán férfiak.

− A falubélijeivel együtt volt -e? Hol voltak még falubéliei?

− Ezek végig együtt tartottak. Együtt tartottunk négyen: Tompa Feri, Tóth Lajos, Nagy Pista, meg én. Négyen vótunk együtt egy falusiak. A többi meg szanaszéjjel, kire merre jutott a sor az osztályozáskor, mikor osztályozták őket szétfele.

− Milyen más falvakból voltak még a táborban?

− Másfajtát? Azt nem tudok.

− Más falvakból. Hát minden faluból mentek.

− Ja, más falukból? A legtöbb innen vótak, hogyhijjáktul...Vári...Errül a területű községekből, arrul vótak legtöbben, akit tudtunk, hogy ez ide való, az oda való. Ilyenek.

− Svábok is voltak? Vagy magyarok inkább?

− Magyar vót inkább, mán akik innen, a területrül vótak, azok mind magyar származásúak vótak.

− Kivel volt a legjobb a viszonya?

− Itt vót egy szlovák ember velem, Zselenák Mihálynak hívták. Az olyan, mint a saját apámmal lettem vóna, annyira... A szobánál, a kórháznál ilyen szanitárnak osztották be a nők közé, mert tudott velek beszélni oroszul, és avval vótam legjobb barátságban. A szobában vót ilyen helyettesítő, a szesztrának besegítő. Oszt ű kapott jó bűvebb kaját a nők után, a munkája után, az sokszor segített nekem, az ű adagjából juttatni. Adott az ű porciójából. Úgyhogy majdnem sírva maradtunk el, mán mikor hazafele kerültünk, mer én kijöttem, őtet más vagonhoz helyezték. Oszt ott szanaszéjjel eredtünk, mán mikor nem vót olyan szigorú az őrzés, kódulni a városokon, meg bejöttünk Romániába, valahon Besszarábia vagy melyik területrül, Oroszbul, a kórházbul, amikor utaztunk hazafele, és ott lemaradt egyik városba kódulni, szedegetni. Nem időzött a vonat, csak egy pár percig, oszt elindult. Aki széjjeleredt ott kódulgatni, az mind lemaradt, ott maradt. Én nem mertem le se, inkább meghalok éhen, de le nem mertem szállani. Csak éheztem, csak néztem mindig, hogy hogy jönnek megrakodva, ki mivel, kaláccsal, szalonnával, kenyérrel, ki mit kapott kódolva a járdán, ahogy jártak a városba, hát nem megyek, én nem megyek. Egy vári fiúval utaztam haza, avval ketten szenvedetünk a vagonban. De mán utoljára itt mán Szatmárnémeti fele, amikor ideértünk: menjünk mán mi is valamerre, hát éhen pusztulunk, mindenki hoz valami ennivalót, jó kaját, mert amit mán a vagonban adtak, az olyan büdös kozmás vót, az a burizs, odafőzve abban a benzines hordóban, amiben főzték, megfele ájult az ember a szagától. Menjünk mán valamerre mi is, hát nagy nehezen mi is kimozdultunk ketten.

− És evvel a szlovák emberrel milyen nyelven beszéltek?

− Magyarul, magyar ember vót. Zselenák Mihálynak hívták, no, annak vót egy unokatestvére, a meg a lágernél konyhán dógozott. Ilyen hordóba, szekérrel hordták az élelmet meg a vizet a konyhára benzines hordóban. Ők húzták ketten a sógorával, Zselenák Mihály, Baba Jóska,... a harmadik hogy is hívták...nem jut most eszembe. Ezek vótak a legjobb barátaim ott.

− És voltak problémák is egymással? Ezekkel a barátokkal?

− Nem, nekünk nem vót problémánk. Itt vót egy problémám...itt az egyik városban, ahol ki vótunk helyezve dologra. Ilyen lerombolt cukorgyárnál dógoztunk. A mesterek mellett. Azok kaptak pótkosztot a kenyérből, akik jól dógoztak, százalékolták, hogy na ez ennyi százalékra végezte a munkát, nem az, ami ki vót szabva, hanem még többet. Hát olyanok kaptak ilyen cufusznak mondott kenyeret. Annyira két nap nem vótam ki a munkára, oszt az öreg ember, nyavalya ni, nácsálnyik a vasútnál, aki vót pályamester úgy mondják, hát elkért bennünket a vasútra dógozni, krampácsolni. Osztán, ej, jól dógoztunk, a kedvére dóguztunk, oszt kiíratott ilyen kenyeret, dupla cufuszkenyírt, dupla kenyeret − úgy mondták. Hát kaptunk vagy három egész kenyeret, nem is tudom, tizenöten vagy húszan vótunk mán. És azt el kellett osztani, no, én akkor nap voltam beteg, mer kifogott azelőtt nap a hideg a kamszahaltul− gilisztahaltul. Azt ették, no én azt megutáltam, elhajingáltam. Másnap meg a hideg kifogott tűle, oszt nem vótam ki a többiekkel dógozni. No, két kenyérrel többet kapott az a csoport, oszt egyik alkalomkor én is, a hideg kirázott, ókás vótam, ilyen betegállományban két napig, oszt előtte én is abban a munkában ott vótam, utána meg, amikor feljavultam, visszamentem a vasútra dógozni. Hát a vasúti pályamester kiírta a pótkenyeret néhány embernek. Vótunk tízen vagy tizenketten, ilyesmiformán. Kiírta nekünk a két buhánkát. Eztet el kellett osztani, akit feljebbvalónak néztünk, az elosztotta egymás közt. Oszt akkor a napon, mikor én nem vótam, a betegállományban vótam, nem vótam ki munkára. Osztják elfele a szobán a kenyeret, olvasnak éngem is, hát mondom, itt vagyok. Ideadta a kenyeret, tíz deka kenyér jutott mindenkinek belőle, amit kaptunk százalékot, oszt mikor elosztotta, annak nem jutott, aki osztotta. Csak csudálkozott, hogy létezik, hát ennyi vót. Annyi még. Hát akkor jutott eszébe, hogy hopp, én nem vótam akkor nap, nekem nem járt abból a százalék tíz deka kenyérből. No jó van, hát akkor hol a kenyér? Én megettem, há hon van, nem tartogattam én. Kaptam olyan betyáros két pofont, mint a siket, úgy hogy felhengeredtem. Ilyen sváb-magyar őrvezető, őrmester vót az illető, aki ilyen nácsálnyik volt közöttünk, hát az osztotta el az a kis tíz deka kenyeret, oszt az ő porcióját én megettem, neki nem jutott, oszt kaptam őérte egy jó betyáros pofont minden ódalról. Akkor bezártak egy ilyen nappali zárkába. A cukorgyárban vót egy olyan kis helységű szoba, ahon bejártak, hát becsuktak oda huszonnégy órára. Akkor nap nem kaptam egyáltalán kenyeret, a járandó kenyeret se, se vizet. Hát csak, mint a betonon a rab el van itílve, hát Istenem, mi lesz itt most már velem? Szerencsés voltam a földivel, falubelivel. Tompa Ferinek híjták a cimborát, akivel együtt vótunk, vele barátok vótunk idehaza is, oszt megsajnált. Az tudta, hogy be vagyok csukva, hát a kenyírt, mikor kikapta, az ajtó alatt a nyíláson kenyérhéját letörte, oszt ott dugta be nekem a kenyérhajat, hogy rágjam, ne haljak ott éhen meg, azt ettem meg a huszonnégy óra alatt, olyan kis... mint egy kés éli, olyan kis kenyérhajat.

− Hogyan kommunikáltak az őrökkel? Lehetett velük beszélni?

− Az őrök szigorúak vótak, mert rájok se szabad vót nézni, nemhogy társalogni. Hát, mikor még olyan helyen vótunk, kaptunk még egy kis cigaretta dohányt is közben, mán mikor munkába jártunk. És a katonáknak nem vót olyan nagy adagjok a dohányzáshoz, csak a mahorka vót, és vót sok, aki dohányos lett vón, vagy vót, oszt kért, cigánkodtak mitülünk, hogy adjunk neki cigerettát, dohányt. Hát, odaadtuk, mert én, legalábbis mikor csavartam egy kis papírt, a gyógyszeres papír vót a cigarettapapír, abba belecsavartam a kis jó finom dohányt. Olyan erősnek ériztem, mikor megszippantottam, csak elmúlt a világ, elkábultam. Oszt attul kezdve, mikor „továris, kuri jeszt?" „jeszt, itt van egyed, szíjjad, pusztulj el te róla hamarább, mint én". Így kommonikáltunk együtt velek, amékkel lehetett. De nem mindegyikkel. Vót olyan, hogy szólottunk hozzá, hogy továris e'kén, vagy a'kén, oszt felvágott, hogy ő nekem nem továris, hanem ellenség, azok vagyunk együtt, nem továris. Kaptam is egyik alkalomkor olyan ütleget, hogy elestem a lábomrul a fődre.

− Miért, mi okból?

− Ennyi okozta, ni, hogy annyira reszketett a fázástul a kezem, ez, ami le is vót fagyva: csak belefújtam a markomba, hogy egy kicsit megmelegítetem. Ű meg a hátam mögött állott, oszt „ Davaj, lopát, dáváj noszilki" oszt püff, hátba vágott a puskával úgy, hogy leestem a földre. Egyik öreg meg ott ódalt ült, mán ilyen tartalékos katona, az meg leste, hogy mit csinál a taknyos kölyök velem, oszt odaintett, hogy menjek oda hozzá, mutassa, hogy melegítsem meg a kezem, meg adott egy fél marék mahorkát, no szíjjál, hónapra lesz neked mit szíjni. Olyan barátságos vót mán az öreg katona, aki mán csak olyan tartalékosként vót behívva. De a fiatalok mán ilyen aljas disznó kölykök vótak.

− Kutyák is voltak velük?

− Nem, vót őkvelük kutya, csak ők vótak a vitézek. Még itt, mikor meg mentünk felfele a... hogyhijják a hegyet a határnál... arra a hegyre, ahogy mentünk felfele, űk meg lóháton jöttek lefele, de már nem az őrök, hanem a frontra, hogy jöttek befele. Hát, szőttes pokróc vót nekem ilyen takaró, amit otthonról vittem magammal. Ahogy mellényargalt a lóháton, hát megmarkolta a pokrócot, oszt le akarta rántani, csak én az állam alatt erősen fogtam, oszt szaladt a lóval, hát nem sikerült neki levonni rólam a pokrócot.

− Ez, amikor mentek elfelé a táborba, akkor történt, ugye?

− Igen, igen.

− És ott a táborban voltak besúgók?

− Hát, vót egy bitang Tiszabogdányba való, ilyen elhurcolt ember vót ű is, csak helybeli hucul vót itt, Kárpátalján, hát jól ismertem a községet, mert én ott katonáskodtam. Osztán a' vót a fő-fő az egész táborban, ahon le vótunk Szamborban táborozva. Hát vót nála egy akkora kétméteres karó, oszt ű be vót állítva ilyen őrségnek az udvarra a nép közé. Hát, amelyik nem az ű kedve szerint mozdult vagy viselkedett, akkor avval a nagy karóval csak csihé, füttyentett egyet, mint a juhoknak, szóval ilyen juhász lehetett, kondás, vagy milyen állatőrző vót ott a helységben. Füttyentett egyet, oszt akkor, akit ért avval a nagy bünkős bottal, püff-paff, hát attul is kaptam egyet hátra, amikor el sikerült előle ugrani. Ilyen besúgók voltak.

− És szökést valaki kísérelt meg? A munkában?

− Az öcsém?

− Nem, szökés, el tudott valaki szökni?

− Ó, hát próbált vón valaki szökni...Vót itt még Munkácson, ni, mikor mentünk elfele gyalog, hát sikerült egyiknek, jóval fiatalabb vót tűlem, annak sikerült meglógni. A Latorcába bújt be, szóval abban a lóistállóban, ahol be voltunk éjjelre szállásolva, ű nappal kileste, hogy a nap nyugatrul besütött a Latorcábul a kútba, a vízbe, fénylett. És éjjel, amikor már lecsillapodott a népség, ű szépen leereszkedett a kútba. Oszt azon, mint a patkány, kibújt azon a csatornán, szennyvízen, ami az istállóból ki vót vezetve, azon a csövön kibújt a Latorcába, és onnan elszökött haza. Hát sikerült neki, no de odahaza üldözőbe vót szeginy sokáig, mer' az akkori bíró, ködségi bíró igen nagy lábon járt. Az is ilyen besúgó vót odahaza, úgy került községi bírónak a szája után, és az üldözte mindig, amiért elszökött. No, hát oszt csak sikerült neki, végig otthon maradt.

− És Poltavában volt szökés?

− Hát, mit tetszik mondani?

− Amikor már elmentek Poltavába, a kórházba, ott, vagy a munka során, valaki el tudott szökni?

− Ott nem tudott szökni senki, mert minden két méterre vót egy katona, szuronyos katona. Ha mondjuk, munkára kísértek benünköt, két oldalról szuronyos katonák között lehetett kimenni a munkába. Csak ez vót a bánásmód ott. Meg mán nem is tudtunk vóna, hát hova? Kétezer kilométerről elszökik az ember, éhen pusztul úgy is télnek idején az út közben. Meg azt se tudtunk, hogy mi tájon vagyunk, csak néztük keservesen a napot, ha kisütött, hogy melyik tájon lehetünk mi a világban.

− S milyen munkákat végeztettek önökkel?

− Hát, nyári időben mán, amikor kitavaszodtunk, akkor a kórházban meguntak ott bennünköt javítni, oszt kisorakoztattak az udvarra, meztelen, oszt járt az orvos minden soron. Ellenőrizte, hogy milyen erőben vagyunk, oszt aztat osztották el, az mán mehetett kifele, az meg visszafekhet a kórházba: így osztályoztak. Leghamarább ilyen tavaszi munkára mentünk ki a határba, a kolhoz rendelte biztoson a munkásokat a katonaságtul, dinnyeterületeket, meg répát, ilyesmit raktunk le ilyen gömőkbe, főd csimbókokba. Avval foglalkoztunk. Mikor kikőtt, akkor kapálni kellett, utána mán kukoricavetés vót, amikor mán ilyen tájba vót az idő, mint most van, azt kapáltatták velünk, jártunk kapálni. Az úton, amit tanáltunk füvet, ezt a csorbókafüvet, meg ezt a lánclapufüvet, eztet ahogy érkeztünk a menet közben lekapni, szaggatni, azt pipáztuk, oszt ettük aztat, ha a katonátul sikerült lenyúlni. De ű, hogyha észrevette, akkor ütötte-vágta a nípet, mint a disznót.

− És mezőgazdasági munkák voltak csak, vagy építkezés is?

− Vót má', ami össze vót a háborúban rombolva, azt az épületeket kezdték el velünk építtetni, mán akik a kőművesmunkához értettek, hát azok a falnál dógoztak, meg ilyen helyeken. Nekünk maltert keverni, meg vizet kellett alá adni, meg ilyesmi. De víz se vót, hanem ott, a kapunál, ahol kijártunk a lágerből, vót egy nagy kád: valahonnan, valami tejcsarnok lehetett a közelében, mert tele vót savóval az a kád, de azon ilyen vastagon vót legalább a légy beledögölve. Oszt abbul sikerült egy-egy kicsit lopni a moslékos edényünkkel, amibül ettünk, ilyen konzervás bádogbul. Ha sikerült, hogy nem ütötte le a kezünköt a katona, akkor abbul merítettünk, a léggyel teli kádbul, oszt azt ittuk is.

− És munka közben lehetett pihenni? Volt pihenő idő?

− Olyan, nem vót, pihenő. Mikor kivonultunk a munkába, menni kellett, amíg be nem kísértek bennünket.

− És munka közben kaptak valamilyen ebédet? Vagy vizet?

− Nem vót ebád sose, egész időn keresztül, hanem reggeli vót meg vacsora, mán a munkahelyen, mikor visszakísértek bennünket a szállásunkra.

− Milyenek voltak a munkaeszközök? A kapa, a kasza. Élesek voltak, lehetett használni őket?

− Hát a kaszát...mer egy időben kaszálni jártunk, búzát aratni, mán szépen kezdett sárgulni a búza. Oszt vót egy ember, aki állandóan verte a kaszát a népnek, oszt mindig vittük, hogy cseréljük, adjon éleset, azt meg leadtuk neki, hogy üsse tovább. Hát, ilyen szerszámok vótak. Vótak ilyen... mint a hókaparó, olyan kapák, avval kapáltuk a kukoricát.

− Akkor még nehezebb volt velük dolgozni, igaz?

− Igen.

− S mennyire maradt meg az emberség a foglyokban?

− Hát, egymáshoz meg vót maradva− mindenki belátta, a szerencsétlen munkatársának a hibájait, oszt megértettük egymást. Mindegy vót, hogy német... Egy helyen rám förmedt a német, mert egész nap áztunk-fáztunk a hóban, oszt ilyen padlásos épülete vót a cukorgyárnak, alórul meg valami fűtés, kéményfűtés vót. Fent a padlásánál a kémény ott keresztül ment; Hát a németek vótak a vitézek, körülfoglalták a kémény mellett a helyet, hogy ott megszárózkodnak éjjel. Oszt én is bújtam oda hozzájok, osztán elkezdett rám egy nagy... izé....német katona : „Nichszt plac, kamará, nichszt plac!" mondom, sose szabadulj meg ettül a plactul, örököld mindig, oszt elhajtott onnen a kémény mellől, űk maradtak ott, akik odafértek, a németek, együtt ott duruzsoltak, de mivelünk nem nagyon tárgyaltak.

− S volt –e lopás vagy verekedés az élelemért, vagy a vízért?

− Nem vót. Lopni nem vót mit, mert annyi rongy vót csupán, ami rajtunk vót, egyeb semmi.

− Amikor fertőtlenítni vitték, akkor pucíron vótak. Nem vót más, hogy felvegyék.

− Látott -e arra esetet, hogy a foglyok megtámadták az őrt?

− Én nem láttam ilyesmit. Nem is próbált senki, mert ha ilyesmibe valaki bele mert vóna fogni, akkor azt agyonverték vóna ott, azon a helyen.

− Tapasztalt-e olyat, hogy valamelyik fogolytársa a kíméletlen bánásmód, az éhség hatására elvesztette az eszét, a józan eszét?

− Vót olyan is. Kimentünk kapálni répát, vagy kukoricát, valami ilyesmit kapáltunk a határban, oszt egyszer csak egy eldőlt közülünk, oszt elkezdett olyan idétlen hangon vonyítni, a szájábul meg úgy... véres hab omlott kifele, hát azt hittük, hogy meghal. De ilyen rossz....

− Epilepszia roham.

− ....Epilepciás vót, osztan amikor rájött az a' epilepcia, akkor kinyúlt magától, megmeredt má' a remegéstül meg a vonyítástul, oszt nem szabad vót hozzányúlni. Segíteni akartunk neki valamit, de nem szabad vót, hagyni kellett. Az, amikor keresztül megy, akkor felszabadul vissza...Ez idevaló vót, nem is mesze, a határon túlra, Barabás, vagy ilyesmi nevű községbe.

− Volt sorakozó vagy létszámellenőrzés?

− Minden este úgy vittek be a katonák a szállásunkra, hogy megszámolgattak, oszt úgy adták át éjjelre, szóval mán a lakásunkot, akik mán éjjel őriztek. Addig nem vettek át, nem engedtek be, ötösével: po-pjáty, po-pjáty, po-pjáty, mint a tyúk mondja a maga nótáját, akkor nevettük is, mikor olyan kedvünk vót... hogy popjátyolnak mán.

− Milyen büntetések voltak? Milyen vétségére milyen büntetést szabtak ki?

− Akit el tudtak így záratni, becsukatni, hát került ki egy vesztőhely, ahová becsukták büntetésképpen az embert, vagy ütlegelték, az is vót bűvön, ha megérdemelte, ha nem. Ha elítélte, hogy annak jár az ütleg, akkor kapott.

− Voltak speciális, csak ott használt szavak, például munkával kapcsolatos kifejezések?

− ....Hát, ilyenről nem tudok...Vót egyik fiú, aki olyan ácsforma munkás vót idehaza, szeretett ilyen barkács munkákat végezni. Hát, egyik alkalomkor bejött egy nő oda hozzánk, a szobához, osztán....

− Nem értette meg, hogy mit tetszett mondani...

− ... kérdezte, hogy ki tud faracskálni, ilyesmi munkát, oszt jelentkezett az a barátom, otthonról való ember, hogy ű tud, hát kapott egy toport, osztán kivitte magánál a házához, osztán gyereke vót, kicsi gyereke neki, oszt bőcsőt csináltatott vele. Hát oszt kapott egy jó fél kenyeret, mikor elkészítette, ahogy ott tudta, amilyen szerszámok vót, avval előállította. Hát, örült neki a nő, hogy tudja hintáztatni a gyerekét benne.

− Látott -e kivégzést? És mit tett az, akit kivégeztek?

− Hát, kapott az még, itt kapott valahol, Turkán. Vót egy szegény közülünk, majdnem szomszédunk vót odahaza, olyan vézna gyerek vót, na de nem törődtek akkor avval, hogy viális ember, vagy egyszerű szegíny, hát az mán Turkán kidűlt a menetben, ahol kísértek bennünköt, Osztán kényszeríttette a katona, hogy dáváj, dáváj a többiekkel, ne maradjon le, hát osztán addig dávájozta, addig verte, hogy ott meghalt a nyomorult kölyök.

− A nevére nem tetszik emlékezni? Hogy hívták ezt a fiút?

− Főző Gyula volt a... akit agyonvertek, megöltek.

− Milyen betegségek támadták az embereket meg ott a táborban?

− Én háromszor átéltem a hastífuszt. Legelőször megkaptam Turkán. Éjjel annyira szomjas vótam, még a hazai kajának ettem meg az utolját, amit itthonról vittem... oszt olyan szomjúság fogott el, de ilyen fent, emeleten aludtunk az épületben. Menni kéne inni, de nem lehet menni, hát mondom az egyik barátomnak, guti ember vót az is, no mondom te ki tudsz menni azokkal az őrökkel társalogni, hozzál egy üveg vizet nekem. Hazulról egy liter bort vittem magammal, oszt az üveg mán üres vót nálam. Itt az üveg, mondom, aztán hozzál. Hát az a kút az udvaron egy szintben vót az udvarral. De ami pocsíkság ott, azon az udvaron vót, bokáig ért az a piszok, szenny, trágya, minden, ami ott el vót áradva, eleredve, belefolyt abba a kútba. De hát ezt mi nem vettük észre, nappal nem jártunk ott mán, csak estefele kerültünk oda. Oszt mondom, ott van lenn a kút, engedd le a zsinyegen az üveget, oszt hozzál egy kis vizet. Teli is hozta az üveget nekem az épületbe, fenn ideadta, de én azt egy hajtókára, a liter vizet, megittam azt a pocsík ganéjlét. Attul mán hajnalban nekem olyan hasfájásom vót, azt hittem, hogy leeszem a falat az épületrül, olyan kínom vót. No mi lesz belőle, reggel, amikor mán megvirradt, menni kén kifele, hát onnan a teraszrul nem engedtek még le az udvarra, leőtöztem, oszt kifordítottam a fenekem a fal mellett... a piszokságot, oszt kifostam, no magyarul mondom. Tiszta vér ment belőlem. Na, de nincs mese, indulni kell tovább. Mentünk, aztán sorakozó. Egész úton csak görcsöl, csak görcsöl, de kilípni nem szabad vót, se megállni nem szabad vót, csak úgy, ahogy sikerült a tömeg közt, a többi közt lehúztam a nadrágot, oszt kifordítottam a fenekem, oszt kiment a vír csomókba, csomó aludt vér belőlem. Úgy mentem el a munkába. Ott osztán adtak ilyen hipermangás vizet, azt ittam, oszt az valahogy lecsillapított vagy három nap múlva. Na, de amikor kikerültünk nyáridőben munkára, ott meg a nyers búzátul, meg a nyers tengeri száraktul meg mindenféle füveket összevagdaltunk, attul... Csináltunk magunknak kést, ilyen darab drótot tanáltunk, oszt bejárt az udvarba, az épületudvarba a vasútkocsi, rátettük a sínre a darab drótot, oszt átment a kocsi rajta, ellapította: kész a kés. Oszt összevagdaltuk a mindenféle füveket, bolond gyepeket, mikor hozták az ennivalót, hát azt a forró létyót ráengedtük erre, oszt konzervás bádogjaink vót az étkezőeszköz, amit össze-vissza az úton elhajigáltak, azt összeszedtük, hát, egyéb nem vót. Átlyukasztottuk, dróttal a derekunkra kötöttük, oszt ott, mint a birkának a kongó a nyakába, oszt kolompoltunk magunknak. Hát abba vettem ki a csonárt meg minden füvet, ahogy abba belegyömöszöltem, összevágva, oszt a meleg levet ráöntötték, az vót a kaja. Ettül kaptam újbul meg a második hastífuszt. Akkor abbul nagy nehezen... egy hónapig vótam a kórházba vele, nagy nehezen kínlódtam, akkor vissza megint ki kellett menni a határba. Aratás vót, mán ilyen arató idő, hát az a ződ íretlen búzaszem, mék milyen vót, abbul jóllaktunk. Örültünk, a nők, akik szedték utánunk összefele, mutatták, hogy dörzsöljük oszt együk, ha nem lát a katona, akkor dörzsöljük, oszt együk. Hát, ettük mi, ha nem mondták vóna is. Attul megint elkaptam a hastífuszt, no, mán a vérhas betegséget. Na, osztán, mondom, e' mán vége, ezt mán ílem át tovább. Egy jó hónapig, alig feküdtem a kórházba, csak valami mindenféle porokot meg ilyen bolond tablettákot étettek velem, oszt valahogy lecsillapodott megint a harmadik hastífusz.

− És az orvosi ellátás akkor megfelelő volt valamennyire ott a kórházban?

− Hát ott mán megfelelt az ű tudományuk szerint, amit űk tudtak... de milyen vót az: ráfogták, hogy te vagy orvos, te vagy orvos, és minket kezeltek, ahogy űk akartak. De mit törődtek vele, hogy sikerül a kezelés, vagy belepusztul az ember...

− Akkor ők nem is voltak igazi orvosok?

− Nem értem.

− Azt tetszett mondani, hogy csak rájuk fogták, hogy orvosok.

− Hát, ilyen sapkája vót, fehér sapka, de lehet, hogy hivatalos orvos vót, nem ösmertük, mi, csak mikor mán a kezemmel mentem kötésre fele, bejött a szesztra, osztán „kéduj kommuna za piziadszka", nem értettem, hogy mi, osztán mondják a többiek, akik megértették, hogy akinek kötésre kell menni, az menjen a nővel. Oszt bevitt egy szobába, ott a két fiatal ember az asztalnál ült, mint valami henteslegények, fehér sapka a fejeken, az egyik szesztra megfogta a kezemet, a másik félretekerte a nyakamat hátra, osztán tegyem le az asztalra. Addig babrálták, hogy megfogta a csipeszt, oszt leszaggatta azt a fagyos roncsot rula, megmaradt a pucir csont, azt befáslizta, oszt mehet. Hát, ilyen kötéseket minden harmadik vagy negyedik nap kaptunk a kórházban mán, az ágyban, ahogy feküdtünk, felültünk, osztán mondják, hogy no, neked kell kell menni kötésre, meg neked kell menni, oszt bevitt a szobába, ahon átkötöttek.

− És akik ott meghaltak a táborban, azokat hogy temették el?

− Hát, azoknak el vót készítve minden tábornál a koporsó vagy mi a felleg... a sír elő vót készítve, megvájva. És, aki mán elpusztult, mondjuk a szobán meghalt és összegyűltek hárman-négyen, azoknak egy szoba vót külön, ahon gyűjtötték a hullákat. Oda behordták. Mikor gyűlt annyi, hogy a fogatra felrakják a szekérre, behányták a szekérbe. Vót olyan eleg, aki még élt, mozgott, jajgatott. Azt vitték ki a gödörbe, abba a nagy...amibe belegyűjtötték egész télen a hullákot − olyan gödör vót megvájva, és amikor telegyűlt, akkor vót egy réteg belőle, a hullákbul... oszt klórmésszel leszórták, mintha homokkal le lett vón leszórva. Utána a rájuk szórták a fődet: ez vót a temetkezés.

− Akkor, volt még, akit élve eltemettek.

− Vót, akik rugdosott, jajgatott is, behányták a földdel.

− Volt -e lehetőség vallásgyakorlásra?

− Nem. Még egyszer, itt, még határon túl, amikor vótunk, hát, így este összegyűltünk mi községbeliek, oszt kezdtünk ott énekelgetni. Erre ránk förmedt a muszka, hogy csend legyen, mert ha nem, akkor masérozunk ki, oszt kint fogunk jajgatni, ott a hidegen, az udvaron.

− Híreket az otthoniakról lehetett kapni, vagy semmit?

− Nem hallottunk mi sose. Annyit hallattunk mi magunkrul, mikor má' megkezdték az idős embereket, akiknek nem szabad vót ott lenni, me' ötven évig vót hirdetve, oszt vót olyan, aki hatvan fele járt mán, oszt az is eljött, hát azokkal aztán sikerült közvetíteni, hogy ílünk, vagy halunk. Ahogy őket elengedték, akkor át tudták adni, hogy mi a helyzet. Csak magunkról adtunk hírt, hogy ez meghalt, ez él.

− Az ünnepek hogy teltek?

− Azt nem tudtuk. Annyit tudtunk, hogy még idehaza a karácsonyi ünnep vót. Arra még emlékeztünk, hogy no, máma van Karácsony. Más ünneprül nem vót szó se.

− A lágeri munkában, tetszett mondani, hogy nők is dolgoztak, Ők külön táborban voltak? Külön helyeken voltak elszállásolva?

− Nem. Azok kolhozisták voltak.

− Akkor nem foglyok voltak.

− Nem vótak. A helybeli kolhozisták vótak nem t'om, hogy nekik kellett az aratási munka, amit végeztünk, vagy az állam részire arattunk. Csak azok a nők, akik szedték utánunk a búzát összefele, azok a helybeliek vótak. Még vót úgy, hogy kiadtak egy-egy ilyen családnak, akiknek a férje fronton vót, az oroszokbul, hogy nem vót, akivel a kertjít, a szotekját munkáltassa, oszt kértek ki munkást magokhoz. Ilyen krumplit, hajas krumplit megfőztek, oszt egy-két krumplit tudtak adni munkadíjbul nekünk. Dógoztattak szóval, de segítettek rajtunk.

− Az őrök mind férfiak voltak?

− Férfiak vótak, még nem is akármilyenek, hanem jól megválogatottak: olyanok, akik egyáltalán nem törődtek se Istennel, se emberrel, hogy kárt csinál, vagy bajt csinál a nyomorult fogollyal. Amit el tudtak követni, azt mind elkövették. Kegyetlen, szívtelen, ember-állatok vótak.

− Barátságok voltak foglyok között?

− Mindenki, akik együtt vótak, azok mind barátaik vótak a másik szerencsétlennek. Cseh területre való vót három személy, ők olyanok vótak, mintha a saját testvéreim lettek vóna, jóban vótunk mindig. Ők oda a konyhához, a lágerkonyhához hordták a vizet szekéren. Vót három benzines hordó, oszt avval hordták a vizet. Azokkal olyan jóba keveredtem, hogy amikor onnan a konyhátul kaptak egy kis ennivalót többet mint ami járt vóna, osztán nem bírták megenni, vagy sajnáltak, akkor juttattak nekem is belőle. Vót egy jó barátom, Zselenák Mihálynak hívták, úgy sajnáltam, mikor hazefele indultunk, egyszerre indultunk el a kórháztul. Osztán szíjjel eredtek még ott bent, a hogyhijjáknál... a kórháztul nem messze utaztunk el, azt mondták, mindenki mehet kódulgatni, aki bátorkodott leszállni a vagonrul vagy a vonatrul, míg állt a vonat. Mert vót, hogy egy egész nap is állott egy helybe, vót úgy, hogy megállott tíz percig vagy öt percig, oszt mire már széjjelnézett vóna az ember, elindult a vonat, oszt lemaradt a szerencsétlen. Hát, az úgy lemaradt tűlem, annyira sajnáltam, mindig epedtem utána, hogy hogy kéne vele kapcsolatot szerezni itthon.

− És nem sikerült?

− Nem. A határon nem szabad vót átmenni Csehországba.

− Máig se tetszik tudni róla tudni semmit?

− Nem hallottam semmit azóta. Még levelet is írtam itthonról neki, mer' a címét tudtam, a községét tudtam. Elküldtem a levelet, de válasz nem jött. Hogy elfogták, vagy visszavitték, vagy valahon eltévedt... Nem tudtam többet rúla.

− Volt -e más táborokkal kapcsolatuk? Más fogolycsoportokkal?

− Nem, egyáltalán nem vót semmi közünk, csak ahhoz a csoporthoz, amelyikbe tartoztunk.

− Cigaretta, alkohol vót?

− Alkohol? (nevetés). Mikor hazafele jöttünk, Romániában megkínáltak egy stampedlivel a házaknál. Cigarettát adtak eleinte, mikor még ilyen ókás meg ákás néven vótunk. Ők kaptak ki az egész...hogyhijják, a helybeliek...olyan jó finomra vágott dohányt, két-három cigarettára valót adtak ajándékba mindig. Én abbahagytam a dohányzást, mer' annyira ki vótam nyomorodva, hogy mihent egy füstöt kaptam, kimúltam a világbul, megkábultam. Nem kellett nekem. Egyik is mondta, adjam oda neki, ad érte kenyeret, adja a cufuszkenyeret, levest, akármit ad, csak adjam át neki a dohányt. Itt van, szíjjad, ameddig bírod, de én már errül lemondok, úgyhogy abbahagytam a dohányzást.

− Mit jelent az ókás kifejezés?

− A betegeket nevezték így. Vót osztályozva: óká, áká. Az óká járó beteg vót, úgyhogy nem fekvőbetegek használták a szobát, hanem csak ilyen jövő-menő betegek.

− Amikor szabadidőt kaptak, akkor mit csináltak?

− Nekünk szabadidő az vót, amikor betegek vótunk. Más szabadidő nem vót. Mindig a munka, meg a munka. Amilyen munka bekövetkezett, vagy az idő, ahogy hozta a munkát, úgy vótunk elosztva dógozni. Nem vót szabadságunk, hogy máma egy heti munka után pihenő, semmi ilyesmi nem vót. Sem vasárnap, vagy akármi.

− Volt -e olyan esete, amit csodának, Isten hatalmas kegyének tanúsított a láger ideje alatt?

− Vót, vót, nagyon sok vót. Hát, olyan halálos betegen, sose tudtam én, hogy még egyszer felébredek a halálbul, mer' úgy tetszett, hogy én nem élek, csak olyan élő halottnak képzeltem el magamat. Sokszor, még itt legelőször, a határnál, ahol a tunelt csináltuk, amikor letelt a három heti munkánk, oszt vittek vissza a lágerbe, felkerültem egy vagonba, és én nem tudtam... én úgy képzeltem el, hogy valami nagy romos épület mellett, a fal mellett feküdtem a vagonban, úgy ériztem magam. Majd mellettünk beállt a vonat ilyen darált sóval, kősóval és egy falumbeli fiatalembernek sikerült markolni rúla ilyen szemes sódarabokot. Adott egy darabka sót, és abbul tértem vissza az életbe. Ha azt nem kapom, nem nyálalom el, akkor én sose nem ébredtem vón többet fel.

− És az, amikor mán kivittek a halottak közé, és visszamásztál?

− Olyan is volt?

− Hát, az mán különös eset vót. Mán megunták alattam az ágyneműt cserélgetni, mert a hasmenés állandóan ment. Hát mit csinálnak mán a takarítók a szobában, nem takarítnak mán utánam: leadtak a halottas kamrának, hogy ott csináljanak velem, amit akarnak. Hát jól van, bekerültem én, mint halott, úgy. Csak egyszer, egy éjjel, a sötétben, ilyen ablak vót egy helyen, de be vót rakva téglával, nem vót annak üvege, semmi, csak téglával be vót tömve, úgyhogy összegyúlt az a keserves kis, mint egy darab szappan, olyan darab fekete kenyír vót egy porció, akik még éltek, azok számára. De nem kellett az egynek se, mer nem is tudta, hogy van neki kenyere, lerakták arra az ablaktőcre. Engem azon az éjjel olyan szigorú éhség fogott el, hogy meg és megeszi a belső részemet az éhség, valahogy feltápászkodtam a sötétben, oszt elkezdtem ott kalamolni a szobába, ráakadtam arra az ablaktőcre, ott vótak a porciókenyerek, akiknek nem kellett, az oda le vót rakva. Megettem két olyan darab penyíszes kenyeret, azt a fekete vályog kenyeret, és arrul felébredtem a halálbul másnapra. Oszt úgy mentem vissza a szobába. Csak néztek, mikor bejutottam. Honnan jöttem, honnan kerültem? Hát mondtam, hogy honnan, hogy én mán a halottakkal társalogtam az éjjel.

− Nyitva volt az ajtó, hogy ki lehetett jönni a kamrából?

− Nyitva volt az, csak azoknak szabad vót bejárni, akik enni hoztak, de még akik éltünk, azoknak, vagy pedig hoztak újabb beteget oda tartaléknak. Mikor összegyűlt egy szekérrel akkor már nem vót tovább pardon, mindegy, hogy él, vagy hal, fel a kocsira, osztán kifele a temetőbe, a gödörbe.

− Tapasztalatai szerint mire képes egy olyan ember, aki napok óta éhezik és szomjazik?

− Hát, mire? Én csak azt gondoltam mindig magamba, hogy ej, de szeretném ezt még egyszer visszaadni ezeknek az Ivánéknak, akik éngem kezeltek ott. Erre lettem vón képes, ha szabad lettem vóna, vagy erőm lett vóna.

− Ki volt az az Iván?

− A katonák vótak, mind Iván vót.

− Munka közben, vagy egy fárasztó munkanap után min gondolkodott? Mi tartotta önben az élni akarást?

− Az tartotta, hogy hál' Istennek, még a lábomon bírok állni, s valahogy megsegít a Jóisten, hogy még egyszer tán hazakerülök. Még mikor mán a vagonban ültünk, hogy hazahozzanak, még akkor sem hittem, hogy haza fognak vinni, mer' hazudtak. Szkorodomoj, szkorodomoj, mettül elvittek, mindig csak szkorodomoj, és mégse vót belőle semmi, csak két év múlva.

− Ez mit jelent?

− Hogy hamar megyünk haza.

− Ki és mi hiányzott önnek a legjobban?

− Hát, mit tudom én, mi. Az élelem, meg az erő.

− A család, a szülei, a testvérei?

− A hazai vágy állandóan kínzott, még a halottas ágyamon is azt éreztem, hogy talán még haza kerülök én.

− Vitték -e a láger ideje alatt alatt másik táborba?

− Hát, jártunk mi három helyen. Má' innen, mettül elkerültünk, mikor melyik helyen vót sürgős a munka, akkor szedtek, oszt vittek, költöztettek tovább.

− Volt különbség a körülmények között, vagy ugyanolyanok voltak azok a lágerek is?

− Egykutya vót, nem vót ott különlegesség, egyforma vót a kaja mindenkinek, az őtözet is. Nem vót ott választás, hogy ezen a helyen jobb, vagy a másik helyen. No, vót olyan személy odahaza, aki hazakerült utánam, s azt mondta, hogy ők még pénzt is kerestek. A bányában valahol Sztalinóban, vagy honn a csudába. Ilyen szénbányákban dógoztatták űköt, oszt még rubelt is kaptak. Hát, mondom, nekünk még egy nyomorult cigeretta papír is, amibe egy kis dohányt bele tudtunk csavarni, az is csak akkor került, mikor adták a gyógyszert, oszt megettük a port belőle. Azt elszakítottam, kétfele osztottam, oszt annyi kicsi cigerettát tudtam bele csavarni, úgy vót a papír, nemhogy még... aj!

− Volt kereskedés?

− Vót. Az ottani nők közül nagyon sokan szegények vótak, szappan nélkül. Hát mi kaptunk minden tíz napban olyan kis darabka szappant mosdani. De nekik meg nem vót, osztán kérték, hogy adjunk el nekik szappant. Hát összegyűlt, vót olyan személy, akinek három-négy darab kis szappan is összekerült. Az kinn, a lágerudvaron egy darab kis téglát letett, két darabot rátett, osztán átmelegítette, a fél tégladarabot betapasztotta szappannal, oszt a szerencsétlen orosz asszony adott érte egy fél kenyeret. Mikor mosott, megnézte, hogy egy tégladarabot vett a kenyérért. Ilyen üzleteket lehetett csinálni.

− Milyenek voltak a túlélési stratégiák?

− Hát, nem értem most.

− Voltak -e túlélési módszere arra, hogy még másnap is éljen valaki?

− Már csak a remény, de az is mán elfogyott mindenkibűl, mán nem reméltünk, mert még a kurva katonák is azt mondták, hogy „ti umer, szkoro umer", pláne meg a német származásúaknak. „Nyemci nye igyot domoj. Vszjo!" Meghal mind, azt mondták.

− Velük rosszabbul bántak? A németekkel?

− Hát, a németekkel is társalogtunk, ahogy tudtunk.

− De a katonák rosszabbul bántak velük?

− Hát persze, hogy rosszabbul. Még, mikor munkára kifele vittek bennünköt, hát a katonák mindig azt mondták: „Szpiváj, továrisi, szpiváj!" Hogy nótaszóval mint a katonák, úgy danoljunk. Hát, elkezdtünk ott kínunkban danolni. Tetszett a magyar katonanóta az orosz katonának. Oszt, amikor eldanoltunk a magunkat, akkor el kellett hallgatni. „No, nyemci, szpiváj!" A német elkezdte az ű nótáját... á, ne danoljatok, „davaj dalse, mágyári!"

− És melyik katonadalokat dalolták?

− Mikor melyik jutott eszünkbe. Amit a katonaságtul tanultunk, mikor melyiket vettük igénybe. Űknekik jó vót, még ha blamáltuk is a nótával őket, nem számított, nem értették.

− Változott -e a dolgokhoz, a halálhoz, vagy a szenvedéshez való hozzáállása a gulág után?

− Hát, változott, mer én mán teljesen elszántam magamot, én mán nem reméltem semmi életet magamnak, annyira el vótam csodálkozva, meg a betegségre. Két évet szógáltam: abbul több mint hat hónap hogyhijják vót... fél halott állapot...milyen betegség. Hát, mit lehetett akkor mán remélni. Meg még olyan alkatúaknak, mint amibe mi vótunk: ha leőtöztünk, megijjedtünk egymástul, olyanok vótunk, mint amikor egy paszulykaróra ráhúzzák az ember bűrt, úgy néztünk ki.

− Mi volt a hazatérők kiválasztásának az alapja?

− Hát, akkor mán parancs vót adva az oroszoknak, nem t'om melyik államtul, hogy haza kell a foglyokat engedni. Így aztán, amikor megjött az a parancs, hogy mán nekünk is oda kerül a sorunk, ki kellett menni reggel az udvarra, átőtözni. A holmit, az ágyneműt le kellett adni mindenkinek, amiben feküdt, azt itt hagyni, átadni a személyzetnek. Oszt mán ott vártak a mindenféle tetves rongyok, orosz ruha, német ruha, magyar ruha − ilyen őtözeteket szórtak szíjjel mindenkinek. Felőtöztünk, no mán most megyünk a konyhára. Ott vót egy nagy sztolova épület Poltován, az állomáson, oszt oda bementünk, leültettek az asztal mellé, kitálalták a kaját, amit készítettek nekünk, azt elfogyasztottuk. No, kifele a vonathoz! De nem hittük el, hiszen hazudtak, örökké hazudtak nekünk. Nem hittük mi el akkor se, hogy haza megyünk. De annyiról meggyőződtünk, hogy jött egy nagy salom, hát három mozdony hozta a szerelvényt, annyi fogoly vót a kocsikon. Abban nők vótak, férfiak, mindenféle, Magyarbul mán nőszemélyeket is elhurcoltak, hát azok jöttek a vonaton, kiültek, jó napos idő vót, a vagon szélire. Akkor győződtünk meg, hogy mán csak hazamegyünk, mer' mán mindenféle néppel vagyunk. De minket még ott a vagonban is őriztek: a szuronyos katona ott vót mellettünk, amikor hazafele jöttünk.

− Mennyi idő után jött haza, két év után?

− Két év pontoson, mire letelt két év.

Id. Pocsai Vince dédunokáival

− Mi alapján választották ki, hogy valaki hazajöhet, valaki nem?

− Hát, parancsba vót adva, aki a kórházbul kibírta az utazást, az mehet. Aki elhitte magárul, hogy kibírja az utazást, annak mán ott vót a fejlapja, oszt olvasták sorra, hogy itt van, vagy él...Annak adták a parancsot, hogy no, dáváj, oszt megyünk kifele a vontra.

− És volt, akiket előbb haza engedtek?

− Hát került, attul függött, hogy a lágerben melyik helyen kapták hamarább a parancsot a feljebbvalók, akik őriztek bennünköt. Vót olyan, aki mán egy héttel, vagy egy hónappal hamarább elindult hazafele, mint mi.

− Akkor mit érzett, amikor megtudta, hogy mások mehetnek?

− Hát mit éreztem? A másvilágon ériztük magunkot, hogy ilyen is létezik még? Pedig megtörtént.

− Akkor a remény feltámadt, igaz?

− Igen.

− Hogyan, milyen körülmények között tudta meg, hogy hazajöhet?

− Hát, a betegséggel voltam akkor is a kórházban, oszt a kórházban azt mondták katonák, szkorodomoj, mágyári, szkorodomoj. Haj, mondom, ne hazudjatok. Akkor megsértődtek, osztán elkezdtek még fenyegetőzni is.

− Akkor ők küldték, tehát az őrök küldték hazafelé?

− Igen.

− Kikkel, hányan, mivel, hogyan jöttek haza? Hány napig tartott az út?

− Pontoson egy hónapig utaztunk.

− És kikkel? Azokkal, akikkel el tetszett menni? Vagy azokból még hányan éltek?

− Hát, azokbul ketten, hárman...négyen vótunk még a lágerben. Mind a hárman, akik falubelim vótak, azok még ott maradtak munkában. Jól bírták magukat, én meg mán a kórházbul lettem elindítva hazafele. No, de egy vagy két hét múlva úgy jött a parancs, hogy ők is a munkábul mán valahol valami nádat jártak aratni, olyan lápos helyre, ott az vót a munkájok, oszt kimentek hozzájok oda a munkahelyre, hogy hagyják abba a munkát, mert mennek haza. Így vagy két hétre rá űk is haza kerültek utánam.

− A hazaúton kik voltak még ott? A vontban, ismeretlenek?

− A vagonban mindenféle népbül minden lágertül, ahonnan vótunk, amennyi betért. Nekünk, a kórháziaknak mán csak olyan kis szűk helyek maradtak. Vótak sokan máshonnan, akiket hoztak, mi mán csak a ráadás vótunk.

− Tetszett búcsúzni a rabtársaktól? Lehetett?

− Hát, lehetett vóna, de hát mán örült mindenki, hogy szabadulhat, nem törődött ott mán egyik a másikával. Annyit búcsúztam vóna ettül, aki annyira kezelt éngem a hastifusztul a kórházban, mer' ilyen szanitárnak osztották be, hát azt nagyon sajnáltam, mikor elmaradtam tűle.

− Kikkel tartja a kapcsolatot azóta is?

− Mán nincsen senki, mán elpusztult, akivel együtt vótam végig az időig, két évig, azok mán mind meghaltak.

− Hogyan készült fel a hazautazásra?

− (nevet) Hát, hogy lehetett készülni? Nem vót... Kiadták a keserves buhánkát, az egész útravalót, osztán be a vagonba, megyünk. A vagonban még főzték a burizst, de az olyan büdös vót, hogy kilométerre érzett a szaga, hogy odakozmált, ahogy főzték.

− Tudta -e értesíteni jöveteleről a családját?

− Nem. Nem tudtak egyáltalán arrul, hogy én jövök, csak mán mikor ide, Beregszászba beérkeztem...nem Beregszászba, hanem ide a kisállomásra...Mer' itt kötöttem ki, ezen a kis vonaton jöttem Feketeardótul idáig, osztán itt leszálltam. Éppen, ahogy leszálltam, a vonat leállt, akkor a kocsik, amik jöttek az úton, leálltak. A túloldalon egy lófogat vót, Szernyére való vót az ember. Még közben úgy jött, hogy az öcsém meg a sógora, mán csak utána lett a sógora, de mán ösmeretség vót, me' nálunknan nősült, Gutrul, oszt káposztát hozott a fiatalember ide a piacra, eladta, oszt ment hazafele. Hát, ahogy ott állt, felkérezkedtem, hadd menjek a szekerrel, hova mennek? Hát, űk Szernyére. Hadd menjek veletek a szekeren. Egész nyugodton üljön fel, osztán jó' van... de énnekem a papírjaim, amit kiállítottak még ott a kórháznál, az nem vót a kezünkben, hanem a szesztrák, akik kísértek bennünköt, azok hoztak egy akkora halmazt... nem adták kézbe senkinek, hanem, majd azt mondták, hogy „ili Sziget, ili Szeged", nem tudták a hülye fejükkel megállapítani, hogy Szeged vagy Sziget. Nohát, kitanálták, hogy Máramarossziget. Úgy tudták meg, hogy ide jövünk. Hát, idáig oszt eljöttem a feketeardói állomásig...

− De mondjad azt is, hogy a vasutas mondta, hogy aki...

− Hát arrul akarok beszílni. A vasutas, ahogy megállt a kocsi mellett, kérdezi, hogy mi helyen jártunk. Mán látták a rongyunkon, hogy mik vagyunk, foglyok vagyunk. Honnen jövünk, merre jártunk. Mennyien haltak, sokan, pusztultak? Hát de, nem mertük mondani, sokan meghaltak, többen, mint akik íletben maradtak. Me' ha valaki meghallja ódalrul, akkor visszavisznek bennünköt, hát így osztan a papírok, minden ott maradt a nőnél, aki bennünköt kísért onnentül idáig. No de az a vasutas azt mondja, tudják mit, emberek? Azt tudom mondani, aki közelrül való, ne menjen má' Szigetre, Máramaroszigetre, me' annyi nép van má' ott összegyűlve, nem győzik a dokumenteket előfele adni, kifele állítani nekik, hogy no mán mehetnek haza. Én osztán ráhallgattam egy Váribul való fiatalemberre, akivel együtt utaztam, barátkoztunk. No, mondom, menjünk mi is akkor, én mán gyalog is elmegyek innen, valahogy megpróbálok, de mán nem megyek tovább a lágerbe, mer rengetegen vannak ott, azt mondják, összegyűlve, nem győzik kifele állítani nekik az iratokot. Ketten elindultunk, avval a ...ma se jut eszembe a neve, olyan buta lettem, osztán eljöttünk egész ide, Verbőcig. Verbőcön vót neki valami rokona, egy fiatalasszony két kis gyerekkel, mint a milyeink (szerk.: az unokák), olyan kis gyerekkel vót özvegyen, az ura annak is oda vót valahol, lehet, hogy el is pusztult. Oda bementünk, az neki rokona vót, mindjárt kaját készített nekünk, lecsapott egy tyúkot, azt megfőzögélte, megettük. No most mán a cimborát ott hagytam, én meg elindultam haza. Hát elutaztam én itt, de annyi nép vót azon a nyomorult kis vonaton, hogy alig tudtam felkapaszkodni a lépcsőre, de ott nem szabad vót állani, addig, addig, hogy felmásztam a tetejére kívülről, a vagonnak a tetejére, oda hasaltam, oszt úgy jöttem idáig! A kisállomásnál szálltam le róla, az útkereszteződésnél. Akkor felültem a szekerére annak a lókocsisnak, elvitt Gutig, na de, annyira járt-kelt abban az időben a katonaság az úton, hogy nem mertem mutatkozni, hogy szembemenjünk vele. Mer' nincsen nálam semmi elbocsátó, leolvassák a rongyomról, hogy honnen jövök, oszt még elhurcolnak vissza. Hát, behasaltam a szekerébe annak az embernek, pokróccal betakaróztam, hogy ne is lássanak, oszt úgy jöttem Gutra hazafele.

− Megkerültek aztán azok a papírok?

− Nem mentem én többet felé se azoknak a papíroknak, hanem másod- vagy harmadik nap kellett menni Gátra a miliciánál jelentkezni, bejelentkezni. Na dehát, hogy menjek, mikor elbocsátó papírom nincsen. Áh, édesanyám azt mondja, megyek én veled, fiam. Nem kell énvelem, mondom, senkinek, én mán megjártam a világot, mán valamit kieszelek, hazudok. Hát, oszt kitanáltam én, hogy azt mondom majdan, rongyom levetettem, tetves vót, behánytam a kemencébe, hogy égjen el, oszt abban vót az elbocsátó, elégett mind, mire észrevettem, hogy kivegyem. Ott vót egy reszketős fejű milícia, nem is tudom, hogy híjták...

− Markovicsnak.

... osztán elmentem hozzá, hát mondom, hogy mi járatban vagyok, lágerbúl szabadultam, de dokumentem a tetű miatt elégett a kemencében, nincsen elbocsátó. „Nincs semmi baj." Hol vótam, merre jártam, hogy bántak velünk? Jó vót minden. „Vótunk sokan?" Hát, aki meghalt, az meghalt vón itthon is − ilyen vót a válasz. Oszt beírtak, bekönyveltek, így maradtam itthon.

− Akkor vigyázni kellett, hogy mit mond neki, igaz? Ennek a Markovicsnak.

− Igen.

− Kiket talált meg a családjából, amikor hazaérkezett?

− Hát....Sajnos, hogy úgy érkeztem meg, hogy egy bátyám, meg még egy bátyám oda van, másik bátyám, legidősebb bátyám oda van. Akkor az öcsém, akivel elmentem, az meghalt a lágerben, odamaradt. Úgyhogy négyen hiányoztunk a családból. Aztán úgy jött nemsokára, hogy a...az egyik öcsém hazakerült, a...előtte a bátyám került, a közepső bátyám, utána az öcsén hazakerült, utána mán én. Úgyhogy hárman má' a lágert megjártuk.

− S a szülei? Éltek?

− Életben voltak mind.

− Milyen körülmények voltak a faluban? Volt -e kitelepítés?

− Én nem tudok a kitelepítésről... Olyan körülmények vótak itt még, hogy be akartak szedni éngem. De odahaza megtanítottak, úgyhogy nem mertem bele se fogni. Ahogy én odahaza − nálunknól lehetett látni vagy háromszáz méterre az utcán egy kanyarnál, amikor feltűnt valamiféle ember, oszt a' meg meglátott, hogy én otthon állok az ajtóban. Hát, minden kérdés nélkül csak jött fel nálunk egybűl, osztán a szobába, a család közé: ide való vagyok? Mondom, igen. Megnyitotta az első szobát, a család ott vót a második végibe, és megfenyegettek az apámék, hogy vigyázzak, mit beszélek, ez biztos ilyen bezpeka, vagy mi a nyavalya...

− Besúgó?

− Nyomozó vót. Oszt mondja nekem, hogy vállaljam el itt a községben, hogy zsarolni járok. Mondom, dehogy járok én, halálos beteg vagyok én, fekvő beteg vagyok én, nem megyek az ágyból se ki, nemhogy még olyat csináljak, honn van nekem ahhoz eszem meg erőm most?

− Ez mit jelentett? Hová kellett volna menni?

− Hát, arra akart rászedni, hogy vállaljam el besúgónak lenni. Ad nekem pisztolyengedélyt. A megyeháza megadta a számot, hogy milyen szobába kell jelentkezni hetenkint kétszer. Amikor elment, édesapám kérdi, ki vót ez? Miféle vót? Mondom neki, hogy mit akart. Jajj, ezt osztán még álmodban se fogadd be, nemhogy te bejárjál Beregszászba ilyen ügyben. Mondom, én örülök, hogy megszabadultam, látni se óhajtok belőlök egyet se, nem hogy én velük társalogjak Beregszászban, a szobában.

− Megvolt -e a háza, jószága, a berendezés?

− Hát, még egyelőre akkor megvolt, de amikor mán jött a kolhozrendszer, akkor elvették az édesapámtól, a kezéből. Előbb még elhajtották őköt, a katonaságot kellett vinni... Kaposra. A katonaság után ilyen terményt a lovaknak, meg embereknek is, tudja a fene. Csak az édesapám elment az ökrünkkel, ökörbefogó vót, a szekérrel, osztán lesántult az ökör, otthagyta Barkaszón, nagy nehezen valahogy haza került. A kolhozban meg átvették, nem szabad vót eladni, átvették. Én meg sajnáltam, oszt én avval foglalkoztam egy évig. Majd ott hagytam az ökörfogatot a kolhozban, majd átvettem a kézi gyalogmunkát. Mikor milyen munkára került sor, mindenütt helyt álltam.

− Amikor haza tetszett jönni a lágerből, akkor a szüleivel lakott tovább, a régi családi házban, igaz?

− Igen, igen.

− Mit mondtak? A családja hogy fogadta? Milyen reakciók voltak, hogy megérkezett?

− Azt nem lehetett elmondani, azt nem lehet kimondani.

− Mikor elkezdtem sorolni a sorsomat, akkor halottnak vált mindenki a hallatára, hogy ezt kellett átélni, amit én elsoroltam, ami megtörtént rajtam, megtörtént.

− Nem is tudtam, hogy én is beleszóljak, az úton mentem, szaladt egy asszony...

− A férje oda vót annak is.

− ...Mondom, Giza néni, hova szalad? Valami baj van? Hazajött Pocsai Vince − azt mondja, oszt megyek, kérdezem tőle ezt az embert. Oszt én is felmentem.

− Már tetszettek akkor ismerni egymást?

− Hát, ugyi ismerős, falusi vót. Én is abban a részben laktam, csak ennyi vót. De felmegyek, hát...most, pedig mán hatvan...nem t'om hány éve, de mintha most is látnám...ilyen hasa vót...így ült...

− Megdagadva...

− Ahogy meg vót dagadva, ilyen arc, hogy a szeme alig látszott...most is előttem, van, ahogy ült a széken...azt nem lehet kimondani, azt egy szülőnek átélni...úgy megijedtem, nem tudom elmondani.

− Úgy neveltek azon a télen, amikor hazakerültem, mint egy újonnan született gyereket, az anyám kezelt állandóan...

− Külön főzött neki.

− Nem szabad vót fel se kőlni.

− Milyenek voltak az első napok a hazatérés után?

− Hát, amikor kezdtem egy kicsit erősödni, akkor kezdtem a faluban a többi fiúkkal, akik velem nőttek fel legénysorba, azokkal kezdtem társalogni esténként.

− Könnyen visszailleszkedett a falusi közösségbe Vince bácsi?

− (nevet). Hát, minden ismerős vót, barát, meg rokon vót mindenki.

− Utána mibe fogott bele?

− Mán, mikor a kolhoz megalakult, akkor mán mondtam az előbb, a saját ökrünköt hajtogattam, ahol jártunk szántogatni a kolhozhatárba.

− De hamarabb az erdőn...

− Hát...az mán vele járt, nem?... Nem. A katonaság, mikor háború vót, nagy erdőség vót körül rajtunk, oszt egy hatalmas szekciót maguknak, fogták, ami nekik pászolt, dűtötték, vágták. Hordta civil, hordta katona, mindenki ide-oda, oszt ami megmaradt, az meg a...Munkácson vót egy cég... Arti Dubnak hívták, az átvette a fennmaradott részeket, oda szegődtem be munkába. Bejött a községünkbe három nagy derék ember, világháborús hadi rokkantak vótak mind a hárman. Le akartak szerződtetni egy munkacsoportot, a fennálló fákat letarolni, osztán áthordani Munkácsra a céghez. Nem akart abban az időben senki menni ilyen munkára, na de valahogy összegyűltek ilyen fiatal emberek, összeszedődtünk, oszt mentünk az erdőn. Jól kerestünk benne. Ami fa vót, olyan ágak, meg hegye a fának, amit űk nem vittek, azt adhattuk el, akinek kellett. Összeszedtük, csomóba raktuk, el is adtuk, haza is hordtuk. Ilyen munka vót tovább, mint egy évig. Majd, mikor azt a fát, amit átvettek, azt kitakarítottuk, akkor meg felhívtak Munkácsra...oda a liszárnyára dógozni az erdőn. A cég átvett ott is egy nagy sávot az erdőbül, oszt kiadták, hogy november hetedikére, ha nem lesz letarolva, a vezetőknek mondták, akkor visszaveszik tőlük, elveszett a...a terület. Hát ott azok az emberek, akik azokban részesültek, ajánlták a munkát, mindent megtettek a kedvünkért, csak menjünk dógozni. Elmentünk mi ott, le is taroltuk nekik egykettőre. Dolgoztunk mi ott, csak szépen, elkezdtük sorjában, amit ledűtűnk, fel is dógozzuk, úgy adjuk le. De azt mondta a főnök, hogy ne babráljunk vele, a lényeg, hogy ne a lábán legyen, akkor mán nekik a kezükben van. Hogyha csak úgy egyeselni fogjuk, oszt fenn marad arra az időre, amit űk minimum kikaptak, hogy addig le kell dűtni, ha nem lesz ledűtve, akkor elesnek tűle. Na, ha nektek így jó, akkor hozzáfogtunk...adtak ilyen druzsba motort a kezünkbe, avval is vágtuk. Letaroltuk, jött a november hetedike, vagy milyen ünnep vót...

− Igen, igen...

− ...nagy ünnep...akkorra lement az erdő, a kezünk alatt a fődre feküdt. De már ott nagyobb részben a fele fel is vót dógozva rönknek, tűzifának, úgy vettík tűlűnk át. Jól kerestünk vele, haza minden héten, amikor ott laktunk a helyszínen, hetenként jártunk oda-vissza, minden szombaton, amilyen fa tetszett, olyan fát válogattunk magunknak, tele is raktuk az autót, oszt úgy hoztak haza Gutra vele. Otthon eladtuk a jó hasáb bükkfákat, hogy nem került problémánk belőle, hogy kinek kől el, vagy hogyan kől el. Szétosztottuk, ahányan vótunk, annyifele az autó fát, eladtuk. Szombaton hoztuk a másikat. Így telt el a két év. Addig jártunk a munkahelybe.

− Mennyi idő kellett ahhoz, hogy visszanyerje a régi erejét?

− (csend)

− Hát egy jó félév kellett. Egész télen anyósom... mán, mondjuk, akkor még nem vót anyósom, de az anyja úgymond külön főzött neki, külön táplálta, feltáplálta úgy, hogy novemberben hazajött, tavaszra erőre kapott. Mán tavaszra ember vót.

− Tud -e mások történeteiről? Akiket szintén elvittek?

− Nem értem.

− Mások történeteiről, akiket szintén elvittek a lágerbe, és visszajöttek... Tud mások történeteiről?

− ...Hát, vót olyan is, aki velem együtt vót egész végig a lágerben, az is oda abba a munkába beavatkozott...

− De másrul...aki mán...tennap is mondtad, hogy pénzt is kerestek, másnak a története...

− Ja, hát Mónár Sanyi, mikor hazakerült, osztán így beszélgettünk egymás közt, mer' együtt is dógozgattunk legtöbbet, ű mondta, hogy űk a szénbányában dógoztak, rubelt kaptak a munkájuk után. Százalékolták a munkájukot, oszt aszerint kaptak fizetést. Jaj, akkor te nem lágerben vótál, mondom, hanem paradicsomban. Én pénzt nem láttam szememmel se, mondom, nemhogy a munkám után még pénzt kaptam volna. Azt az öt deka vagy tíz deka kenyeret, ha kaptunk valamikor a jó munkánkért. Ennyi vót a fizetség, nem pénz.

− Itthon tudott -e valaki segíteni abban, hogy feldolgozza a történteket?

− Hát, itthon nem nagyon. Mán mondjuk, abban az időben, amikor megkezdték így kezelni az ügyet, az újságban is hírelték, meg rádióban is, hát én ajánlkoztam, hogy ...írtam fel a tévének Pestre, hogy én hajlandó vagyok nyilatkozni a lágeri életemről, ha akarják, elutazok, adják meg a címet, oszt elutazok, elsorolom nekik. Csak abban maradt, oszt nem kérték. Hanem majd egyik alkalomkor vót, itt járt...hogy híjták aztat?...

− Dékány Endre?

− Az, az. Az kezdett itt vallatgatni odahaza még. (szerk: Guton)

− És a család, amikor haza tetszett menni, akkor ők tudtak segíteni, lelkileg támogatni?

− Persze, hát mindenki. Még nem csak a család, hanem mindenki. Hát, olyan részvéttel vót mindenki, úgy örültek, amikor hazajött. Mindenki biztatgatta, hogy jó' van, hál' Istennek, hogy itthon vagytok. Segítünk.

− Jöttek elő a lágeri szenvedések az álmaiban?

− Ajjaj, azt ne is tessék még fel se említni!!!

− Nem vót nekem olyan hét, hogy kétszer, legalább kétszer ne álmodtam volna vele...hurcoltak elfele, meg minden bánásmód, ami ott vót, minden az agyamban maradt akkor. Mostanában mán nem annyira, de ezelőtt...hát meg kell zavarodni, egy éccakát se tudok elaludni, átaludva, hogy ne...ott járok még most is, abba a nyomorult...

− Olyan bánata vót, amikor éccaka azt álmodta... aztán nem lehetett még szólni se hozzá.

− Nyomorult nappal, íccaka, még mindig erről kell epedni, meg tépelődni!

− Mivel telnek a napok mostanában? Mivel tetszik foglalkozni?

− ...Hát, nekem mán mostában (nevet), a fekvís, meg az ülís, mivel tudjak én mán dógozni, mikor felfele bukok, minden három-négy napban olyan vírnyomást kapok elő, hogy nem tudok magam...Nem tudok...

− Magas vérnyomás?

− Magas, a múltkor vót kétszázhúsz is. De mán a munkából nem óhajtok, mán pedig nem tudok nyugodni, hogy valamit ne mozdítsak, de ha valmit mozgok, akkor félholt vagyok egy óra után, annyira elveszett mán a testtartásom. Kétszer vótam úgy, hogy mentem a bótba, oszt felbuktam az úton, mint aki be van rúgva hótt ríszegre, osztán összeestem az úton, olyan zavar vót a fejemben.

− Nem is engedjük, hogy menjen sehova se.

− Mán háromszor akart itt az autó elütni, mentem az úton keresztül.

− Nem lát jól, osztán...

− Vártam innen is, onnan is, nem látom, nem látom, mán, amikor az út közepére értem, ott van, a lábom fejére fele hajt az autó, annyira elvették a szemem világát, nem látok, mán ötven-hatvan méterre nem tudom megmondani az embert, hogy milyen, fiatal vagy idős, nő vagy férfi, vagy mi. Annyira romba van mán a gondolkozásom, meg a látásom is, minden.

− Mikor és kinek mesélt először a lágeri tapasztalatokról?

− Jaj, hát ahol csak dógoztunk, mindenütt értéke vót, mindenkit érdekelt, mindenki kérdezte, nem lehetett ebbül kimaradni sose.

− És először kinek tetszett elmondani? A családnak, amikor hazament?

− Hát, itthon mán elsoroltam milliószor.

− Miért hallgatott, és kellett -e hallgatási fogadalmat tenni? Mert tetszett mondani, hogy ott a rendőrfőnöknek nem lehetett róla beszélni, igaz?

− Az a félelmem vót az agyamban örökké, a félelem, meg rettegés, hogy más előtt, meg olyan...akit gondoltam, hogy nem megbízható az ember, avval nem álltam így szóba ilyesmiről. Még ezeket se szabad lett vón elsorolni nekem, ezeket a titkokat, amik vótak ott.

− Mik voltak az egészségügyi következményei a lágernek a további évekre nézve? Tetszett mondani, hogy például a keze...

− Amikor mán egy kis erőre kaptam, akkor kezdtem feledni, hogy ilyen nyomorult életet is lehetett átélni, mán vígasztalt az élet mindég.

− Megváltoztatta -e a gulág a személyiségét?

− Az biztos....Mer' addig nyugodt vótam mindig. Mióta hazakerültem, azóta sokszor nem tudok az idegemnek ellent állni a beszédben.

− Hogy ismerkedtek össze a feleségével?

− Az úgy jött, hogy mikor annyira erőre kaptam, hogy jártam esténkint ide-oda fonóba, meg ilyen társaságba, neki vót egy nénje. Avval barátkoztam össze, abba bolondult az eszem bele, szerelmes lettem bele, osztán úgy jött a sor, hogy őneki a szeme olyan kerek vót, hogy ahányat látott, annyit szeretett, vótak nagyobb legények tőlem, meg hazugabbak is, akik jobban tudtak hazudni. Ű azoknak meghitt, osztán így elmaradtam tűle. Ű (szerk.: a feleségére mutat) pedig annyira beösmerte a beszédemet, hogy hajlandó vót minden szavamra, osztán eggyé lettünk.

− Mikor házasodtak össze?

− Ezerkilencszázötven január huszonegyedikén.

− Rányomta -e a gulág a bélyegét a házasságukra?

− Nem, nem nyomta rá.

− Hány gyermekük született?

− Kettő van, két fiunk.

− Mire nevelte a gyermekeit?

− Hát, mondjuk az az űk választásuk vót. Vince mindenféle ésszel meg vót társalogva, vagy tankolva. Elment gyerekkorában, még az iskolábul tán se ki se maradt, mán amikor elment asztalosműhelybe, asztalosnak tanulni. Ide járt egy darabig. Innen átment Ungvárra, ilyen műbútorasztalosnak. Abba beleívelődött. Ma is folytassa. Utána meg addig, addig, a sok beszéde, hogy megtetszett neki a lelkészi munka, osztán abba került. A másik, a nagyobbik pedig a kolhoznál az istállóban a vízvezetékeket javítgatta, meg ilyen gépeket, amik a kolhozban vótak, a jószág között egy darabig. Később a Május egyben is járt, nem t'om milyen üzemeket ösmertek itt.

− Az idősebbiket hogy hívják?

− Tibor.

− Közrejátszottak-e a történtek, a gulágos események a gyermeknevelésben? Abban, hogy hogyan nevelte a gyermeket? Mire tanította?

− Hát, azt űk tudnák megmondani, mer' én komiszul bántam velek. Nem néztem, hogy az én gyermekem, hanem, ha meg kellett verni, én megcsépeltem kedvem szerint, ha nem fogadott nekem szót, vagy nem csinálta, amit én javasoltam, akkor pardon nem vót.

− Akkor szigorúan tetszett nevelni őket.

− Na de, nem vallottak kárt, mert mindenki, akik ösmertek, mindenkinek példa vót: „nézzétek meg a Pocsai Vince fiát, nézzétek, meg, tanuljatok tőle!" Na, osztán én vallottam kárát, mer' én le vótam nézve, én a komisz hajcsár vótam köztük.

− A gyermekei révén? Ők haragudtak ezért magára?

− Á, nem. Szigorún fogtuk, nem vótak elengedve, hogy eridj, hanem mindenütt ott vótak, ahol mi.

− Mindent, ami rossznak nyilvánult, mindet elibük tártam, osztán majd jusson eszetekbe, majd így, majd úgy. Kézbe fogtam, úgy, hogy a községünkből, nem t'om hányan vótak abban a korban, de egy se lépett abba a nyomba, amiben űk ketten jártak... A mi tanításunk után.

− A templomba kellett járni, mert mi is jártunk a templomba mindig, de nekik is ott kellett lenni mindig. És még meg kellett mondani, hogy mirűl prédikált a pap. Oda kellett figyelni, nem csak annyi, hogy ott legyenek, hanem oda is kellett figyelniük.

− Hogyan sikerült túlélnie a gulágot? Minek vagy kinek köszönheti, hogy élve hazaérkezett?

− Hát, ezt csak a Jó Istennek köszönhetem, senki embernek, másnak senkinek....Az emberiség mindig ellensége az egyik a másiknak.

− Meg ott ugyi, nem törődött egyik a másikkal. Mindegyik csak a maga életit féltette. Ez természetes dolog.

− Tudott -e lelkiekben segíteni valakinek, hogy ne törjön össze, hogy tartson ki a Gulágban?

− Hát, abban a ríszben tanulhattak tűlem ilyen munkára, meg törvényt betartani, ilyesmibe. Mindenre tanítottam, aki hozzám férkőzött, vagy a közelembe jött ott. (sóhaj)

− Érez -e haragot, bosszúvágyat azok iránt most, akik önt a Gulág alatt bántalmazták, kínozták, szidalmazták?

− Hát, vót ilyen. A lágeri bánásmódot, azt nem tudom elfelejteni sose. Mert mindig mondtam, csak egyszer tudnám én a bosszúmat kitőteni rajtuk...Hadd tudnák meg...Abban az időben, amikor hazakerültem, akkor tudtam vóna viszonozni, hogy kell éhezni, meg hogy kell élni éhen is! Mint ahogy éngem éheztettek, kínoztak, össze-vissza.

− Találkozott -e azóta valakivel, akivel együtt voltak a Gulágban?

− Hát, a falubeliekkel, akik velem vótak, azzal itthon együtt éltünk, de azóta mán mind meghaltak azok is. Tán jóformán csak egymagam vagyok a községünkből, aki létezik.

− Egykori őrökkel, bántalmazókkal utána tetszett találkozni?

− Nem...Az a tiszabogdányi ember, az sose megy ki a fejemből, hogy milyen lágeri ember vót ű, és hogy tudott a többi lágeri emberekkel bánni, mint a kutyával, még a kutyát se bántja úgy az ember, mint az a bunkó a lágertársait kínozta... Tiszabogdányba való vót. Juhász vót -e, vagy milyen hivatalú, nagy hatalmas ember, tán két métertűl is több, akkora termetű. Egy ilyent, mint én vótam abban az időben, összecsukott kettőt, mint a...izét, a békát, osztán nincs többet. Olyan nagy megtermett. Arra igen vásott mindenkinek a foga. Ej, ha még egyszer vissza tudnám ezt nekik adni, akkor vóna még jó világ.

− És őróla tetszik tudni, hogy mi lette vele, vagy nem?

− Hát... Emmán, amikor elszórtak bennünköt ebbe az irányba, abba az irányba, itt hagytuk, itt Szamborban maradt, ilyen udvari bolondnak, mán úgy mondjuk, a nők közt ő tartotta fenn a rendet a nagy karóval, nagy bünkős bot vót nála, csak egyet a szájába kapta az ujját, egyet füttyentett, mán úgy menekültek az emberek előle, mint a csúszó az embertől, aki meg akarja ölni. Hogy hazakerült, vagy életben maradt, nem tudom, csak annyit tudok, hogy saját falubelijével, aki kis fiatal fiú vót, aki odavaló vót egy faluba vele, azt is úgy tudta gyilkolni, mintha nem is ösmerte vón soha. Rokonságba vót egy magyar katonával a párja a fiúnak, mán el is vette feleségül ott Bogdányban, és az gyűlölte a kis termetű fiút, hogy olyan nagy magyar párti vót, no, így fejezzük ki.

− Járt -e azóta a gulág helyszínén?

− Persze, most mán, nem t'om, vagy négy éve. Szamborban. Hogy ne jártál vóna!

− Kétszer vótam azóta látogatóban a fiammal.

− Mit tetszett érezni?

− Mit? Szó se jött fel bennem, csak a sírás, meg a zokogás, amikor megláttam a területet, ahol annyit kellett szenvedni. Most legutóbb oda vótunk abba a ..ahol vót a gödör, ahol a népet, ahova hordták a hullákot befele. Ott van a kereszt felállítva, ilyen fakereszt... Hát mikor azt megláttam, azt hittem, hogy összeesek teljesen...Tudom, hogy falubeli van ott egy jó néhány eltemetve a közös sírban.

− És milyen célból tetszett elmenni?

− Télidőben vótunk, mán olyan esős...

− Megemlékezésre?

− Igen.

− Esős, mikor milyen vót az idő.

− Meg ilyen túlélők is vótak velek.

−Vót innen a hogyhíjják azt... Lizák , aki fényképet, interjút csinált ott is, meg itthon is. Fényképezgetett, hát az is vót velünk ott.

− Tetszett -e kapni kárpótlást a fogságért?

− Kaptam. A magyarok adtak.

− Nyugdíj-kiegészítésben részesül most?

− Az semmit.

− Hát nem. Nyomorult 50 rubellal ment nyugdíjba, mikor hatvan éves vót. Azóta oszt emelgetik. De hogy azért, hogy attól vóna neki egy rubellal több, hogy a lágerben vót, olyan nincs.

− Az nincs szóba se.

− Még legalább, még mondom, legalább emlékeznének meg egy évben egyszer, vagy kétszer, hogy nahát itt egy csomag, vagy mit tudom én...

− Mán vagy kétszer vótunk ide Beregszászba ilyen közös ebédre november hanyadikán...

− Hát 18-án, mikor a láger van!

− Akkor adtak egyszer 100 rubelt, egyszer meg tán 200-at.

− 150-et.

− Na, legyen 150-et.

− És erkölcsi jóvátétel volt?

− Ó, kinek vót az eszébe?

− Szóval nem. Részt vesz -e a málenykij robotos megemlékezéseken?

− Még mindig részt vett ilyenkor, november 18-án.

− Itt a városban?

− Igen. Vacsorára is meghívtak bennünköt .

− Meg vótak hívva, de ő akkor nem vett részt, mer ugyi nem ott van , oszt elmentek érte, hazahozták, mire mán az ebéd lett vót. De nem számít, mert a részi meg vót, ez mán csak a mi hibánk, hogy nem várta meg.

− Na de azt mán nem a hogyhíjjákok, hanem a vezetők... a városi vezetők rendezték.

− Van -e lágeri emlékmű Guton, ahol éltek?

− Van, hogyne vóna?

− Nem hányták szíjjel?

− Hát, hogy hányták vón'?

− Hát, ami ott vót a Bence Béla kertjében.

− Az a világháborús emlékmű vót.

− Ja...

− Az a buszmegállóban van, a lágeri emlékű.

− De még a világháborús emlékmű vót a falu közepire csinálva.

− Na de azt átépítették a templomkertbe, a templomudvarra, nem?

− Igen, igen, nem engedték...

− A 14-es világháborús emlékművet, azt a régit, na. De ez, a lágeres megvan, ott, ahol van a templommal szemben a buszmegálló, oszt oda van építve.

− Itt, Beregardóban van ilyen emlékmű?

− Hát, mi ezt nem tudjuk. Nemrégen lakunk itt.

− Hány éve laknak itt?

− Még csak hét lesz októberben.

− Én úgy emlékszem, van a temetőben.

− A temetőbe szoktak menni november 18-án. Mindig Vince fiunk szokott menni, istentiszteletet tart ott, mán vasárnap kihirdeti, hogy mikor, melyik órában lesz a megemlékezés, oszt úgy megyen ki oda. Hát akkor csak valaminek lenni kell ott is.

− Mit gondol arról, ahogyan a mai fiatalok élnek és viselkednek? Azok után, amiket ön átélt? Mit üzenne nekik?

− Mit lehet erre mondani? Csak annyit, hogy egy se maradna életbe, hogyha kézbe vennék egy huszonnégy órára úgy, ahogy minket, egy se maradna életben! Sok öngyilkosságba rohanna belőle. Egy hét alatt mind elpusztulna. Nem vóna olyan edzett a mai nép, mint abban az időben mi vótunk.

− Mit üzenne nekik, hogy megváltozzanak?

− Hát, úgyse hallgassák azt meg (nevet), akármit is üzenünk. Csak kinevetnek, hogy „a vén bolond, meg ilyen, meg olyan". Ilyen megjegyzések, egyeb nem. Még odahaza is, amikor vótunk, ott se ösmeri mán a mostani fiatalság azt, „az nem igaz, így, meg úgy". Na, jól van, akkor. Ne próbáljátok ki, igaz -e! A társadalomnak annyit lehetne mondani, hogy a Jó Isten őrizze meg a mostani társadalmat az ilyen szenvedésektül. Ebben részesüljön senki, még egy bogár se, nemhogy ember.

− Eszébe jutott -e már az, hogy Isten a szenvedésekért kárpótlásul áldotta meg önt ilyen szép korral, egészséggel, nagy családdal, jó feleséggel?

− Hát, Hál'istennek, ennyi évig, ezt nem reméltem, hogy én még ennyit élni is fogok, meg ilyen erőben is maradok kilencvenkét évig. Hát, erre mán nem reméltem.

− Hatvankettedik éve, hogy együtt lakunk, hál'istennek, miköztünk még, nem mondom, hogy mindig, nem is tudom, hogy mondjam meg.......szóval mi megegyeztünk, ennyi az összes...

− A munkában megegyeztünk.

− A munkában is, de egyebben is.

− A munkában is, ha neki kellett segíteni, én segítettem, ha nekem kellett, ű segített...

− Megtaláltuk egymást, hál'istennek.

− És tetszik ezt bizonyos kárpótlásnak tekinteni, az élettől?

− Ez nagy kárpótlás nekem a Jó Istentől. Hogy az ilyen szenvedéseket, ennyi kínzást, meg ennyi mindent túl lehetett élni, mostanáig erre nem reméltem soha. Én csak azt, mindig azt kértem a Jó Istentől, hogy hazakerüljek, osztán egy hét múlva pusztuljak el itthon, de a saját fődembe temessenek.

− És ezzel szembe pedig....

− Ennyi vót a vágyam mindig is. Hál' Istennek, még ezidáig meg vótam. Hogy semmi ilyen ügyben, se csurma, se ilyesmiben nem vót részem. Ha sokat kellett is dógozni, de szívesen dógoztam én. Hat ember helyett is helyt álltam sokszor. Mikor a kolhozba bekerültünk, szedték kifele a kusakot, egyik helyrül kőtöztették a másikra, egyik emberrel, cimborámmal, mán meghalt, hát a főd fenekérül szedtük fel a betont a kolhoznak, legyen miből utat vájni utána, neki fogtunk, egy nap alatt végeztünk vele.

− S mi történt az öccsével?

− Hát, amikor elindultunk, akkor együtt szenvedtünk eleinte ezeken a helyeken. De ott, ahol mán megfagytunk a munkahelyen, oszt visszakerültünk ide a hogyhijjákba, az elosztó lágerünkbe, ottan el kellett válni egymástul, mer nekem, ahogy a kezem le vót fagyva, hát menni kellett a kórházba. Őtet meg otthagytam, még lábon vót, még erőbe vőt. Még integettem, mán fel vótunk hajigálva egy nagy dáváj autóra, aki kivitt minket az állomásba, s intettem neki, hogy gyere, menjünk együtt, ű nem beteg, azt mondja, ű nem megy sehova. Közben, akik vele együtt utaztak, amikor hazakerült egyik ember, az mondta, hogy meghalt a vagonban. Még énekelt kínjában, nem is tudom, milyen éneket mondott, hogy énekelte, hogy halt megfele. Aztat, hogy hová tették, vagy melyik területen halt meg, azt mán nem tudom, csak annyit, hogy ő odaveszett...

 

Beregardó, 2011. október 24.

Kurmai-Ráti Szilvia 

 

[1] Az interjú elkészítése alatt segítségünkre volt id. Pocsai Vincéné is, aki sokszor és sokat végighallgatta férje lágerben átélt szörnyűségeit. Szükség szerint emlékeztette őt, illetve pontosította a férje által elbeszélt dolgokat. id. Pocsai Vincéné szavai dőlt betűstílussal vannak felszedve – a szerk.