Kurmai-Ráti Szilvia

Ünnepi szakítás... pezsgőfürdővel

Karácsonyi villogókkal ügyetlenül feldíszített tükrömbe bámulok. Azt hiszem, szenvedek, mert lassanként szédülni kezdek. Éreznem is kell a válogatott lelki a kínokat, tudniillik, engem elhagytak. Ám a szenvedés mégiscsak testinek bizonyul, hiszen csak a pupillám fárad el a villogástól, ezért szédülök. Gondolataim tengerén hajóról hajóra ugrálok, és a bosszantó égősor eredetén kezdek tűnődni: ez a villogás először a messzi Kínában adott jelt magáról, akárcsak életünk egyéb fontosnak vélt használati tárgyai. Eszembe jut, hogy nemrég mit kaptak a rokongyerekek a szegénymikulástól (idén ő járt anya szerint, mert olyan időket élünk, amikor a becsületes emberek szűkölködnek). A szegénymikulás kínai ajándékbeszerző körútján színes, félreragasztott matricájú, helyesírási hibákkal terhelt címkéjű vagy épp teljesen címkétlen ajándékokat mélyesztett a zsákjába. A játékok a csomagolás levételéig egyben voltak. Kezdetben éles zeneszerű hangokkal szennyezték a környezetet. Húsz perc után lefulladtak, amitől a felnőttek fellélegeztek, de a gyerekek csalódottan kerekítették el szép szemeiket. Az egyik babarózsaszín, tenyérnyi szintetizátor földre ejtése indította el a kis Evelinke meghurcolását: A vékony, merev műanyag bevonat (gyanítom, mérgező még az érintése is), dirib-darabra tört, végleg kigurult belőle az elem és annak titokzatos elektronikájú társai. A földhözragadt felnőttek leszidták a „tettest", a vörös Evelinkét, ügyetlennek, rossz kislánynak nevezték, aki képtelen bármit is megbecsülni, elszomorítja a Mikulást, satöbbi, satöbbi.

─ Ez a játék nem volt jó játék─ küszködött a könnyeivel a kislány, miközben átölelve vigasztaltam. Milyen igaza volt!

Megfogadtam, ha lesz gyerekem, nem veszek neki gyanús kínai játékot, még akkor sem, ha olcsó.

De most visszaevezek a „szakítás- és társai bété" feliratú hajóra, hiszen most szenvednem kell. Szomorkás arccal leülök anya mellé, a fotel karjára. Szavak helyett megmutatom neki az esemest a telefonomon („Szakítok veled. Robi"). Anya vadul néz rám, mintha csatába indulna. Elmenetel a konyháig, bevesz két vérnyomáscsökkentő tablettát. Közben döntőnek hitt érvekkel tölti meg szófegyverét, kíméletlenül rám szegezi és lő:

─ Arany dógod lehetetett vóna, teee. Vámosnak tanul a fiú, az apja rendőrfőnök, az anyjának fodrászata van ─ remeg az álla.

─ Lehet ő gazdag, ha templomba se jár!− csattanok fel.

−Neked kellett volna hívni magaddal!

−Hívtam én, az lett a vége, hogy azt akarta, én se járjak− panaszkodok− No meg a tévé. Ha nálunk volt is, folyton azt akarta nézni.

−Meg is vette nekünk a dekódert ajándékba.

−Anya, úgy látom, nem érdekel téged, hogy boldog voltam -e mellette, vagy sem − komorodom el teljesen.

−És a sok apróság, amit kaptál tőle? Vissza kell adni, én ilyen szégyent el se bírok − néz ki mérgesen az ablakon.

─ A parfümre gondolsz, amit te használtál el? Meg a gagyi plüssállatokra? – (A barna sálat nem említem. Azt szeretem. Hiszen én választottam).

─ Az anyjánál kedden ingyen csinálták meg a frizurámat az osztálytalálkozóra! Orchideát tettek bele! Tudod te, milyen drága az orchidea? Ezek holnap megkérik az árát. Tönkretettél!

─ Anya, én vagyok az áldozat! Ő szakított velem. ─ húzom ki magam.

─ Hogyne, mikor elvadítottad magadtól!

Sóhajtok. Nincs értelme a további vitatkozásnak.

─ Sétálni megyek− simítom meg anya karját. Közben narancsillat árad be a konyhából, biztos öregmama nyámmog rajta. Szegény, reggelig hallgathatja az anya panaszáradatát. Ráadásul, mióta idén karácsonyra tésztakészítő gépet kapott a Pesten élő nagybátyáméktól, gyakrabban ingadozik a vérnyomása (fejébe vette szegény, hogy a munkája nem kell már senkinek).

Kinézek az ablakon át a hőmérőre, mínusz tízet mutat. A hosszú dzseki után ösztönösen a barna sálhoz nyúlok, majd visszarántom a kezemet. Ezt nem vehetem föl. A „szakító" vette nekem. Egy megalázott, szenvedő lánynak íratlan társadalmi szabályok tiltják az efféle holmi továbbviselését. Anya piros, hatvanas évekbeli, molyirtó szagú sálját tekerem helyette a nyakamba. A tükör szerint nem vagyok az anyasálban önmagam. Visszateszem. Íratlan társadalmi szabályok ide vagy oda, a barna sálat veszem fel.

Mesterséges képződményeken botladozok végig: megfagyott a latyak. Mennyi nyom dermedt egymásba mostanra! A bágyadt utcai lámpák fényénél találgatni kezdem, kik és mik járhattak erre ma: gyerekek, nők, férfiak, szánkók, biciklik, kutyák! Kristálytisztának érzem a metszően hideg levegőt, kilélegzem az összes gondom, feszültségem páráját. Úgy döntök, újra elkezdem ápolni elhanyagolt barátságaimat, elsősorban Bettit hívom át egy koccintásra, akit Robi a leginkább utált az ismeretségi körömből. Megkérdezem tőle, van -e egy jó könyve számomra, mert ő a legolvasottabb ember a városban. A legszebb szíve is neki van, mert nemcsak karácsonykor megy el az internátusba és a bentlakásos óvodába önkéntes munkára, hanem minden héten. Tárcsázom is, a száma nyolc hónapja tétlenkedik a telefonkönyvemben:

−Szia Betti... Robi szakított velem, de egyáltalán nem szenvedek, ne kezdj el vigasztalni... − bocsájtom előre.

−Szia− mondja vidám hangon−, értem. A belvárosi aquaparkba készülök épp, ingyen belépőt kaptam két személyre az önkéntes munkámért a tulajdonostól. A jegyek kizárólag mára érvényesek. Előbb anyut hívtam magammal, de ő szilveszteri jótékonysági hangversenyre készül. Gyere helyette te. A pezsgőfürdőt harminc percig csupán mi használhatjuk.

−Szakítás pezsgőfürdővel?!− kacagok a telefonba. Örömöm furcsa rezgéseket idéz elő az elektromágneses térben: láthatatlan pályákon siklik át a szabadság megkönnyebbült érzése. Betti érti, veszi ezt a jelet.