Kurmai-Ráti Szilvia

Harc Karácsonyig

A bátyám azt mondta, elege van a Karácsonyból, szerinte unalmas marhaság az egész. Természetesen rögtön beárultam anyuéknak, hogy milyen szentségtörő beszéd hagyta el Csabi száját. Anyuék azt mondták, hogy a bátyám nagy mafla kamasz, ne törődjek vele. Én is úgy gondoltam, hogy Csabi nagy mafla kamasz, de azt mégse hagyhattam, hogy ennél is mélyebbre süllyedjen a ki tudja, honnan támadó, furcsa, lázadó gondolatai hatására (mert, ugyebár, ha a Karácsonyt így gyalázza valaki, ki tudja, hogy a Húsvétról hogyan fog vélekedni?).

Tulajdonképpen Csabi volt az oka annak, hogy síkra szálltam a Karácsony szentségének közös családi megőrzéséért. Ezért egyszemélyes kommandós bevetés vette kezdetét a Karácsony-renomé megóvás címkéje alatt− ahol én tartottam a „ravaszt" és a bátyám volt a célpontban.

Hétfőn, december 20-án kezdődött minden. Amíg Csabi edzésen volt délután, azalatt beosontam a szobájába abban a szellemben, hogy legjobb védekezés a támadás. És...kitakarítottam a szobát... Nem mondom, háromszor is eszembe jutott az a meghátrálásra bujtó gondolat, hogy ezt azért mégse kellene...Ugyanis amikor az ötödik porcicás, gyanús külalakú és illatú zoknit húztam ki az ágya alól, már nagyon elment a kedvem az egésztől. Úgy tűnik azonban, kitűnő génállománnyal rendelkezhetem, mert kitartóan raktam rendet a könyvespolcán, megragasztottam egy letört fülű bögrét (a magányos fül már évek óta ott szomorkodhatott a bögrében, várva azt, hogy végre visszaillessze valaki az őt megillető helyre). A párna alatt rejtőző, ruhátlan nők fotóit tartalmazó magazint nem dobtam ki. Megfogadtam magamban, hogy nem szólok anyuéknak az újságról, mert olyan rendes és tiszta lélek vagyok. Lássa meg Csabi, hogy a Karácsony szelleme milyen önzetlenné (ingyenes, meglepetésszerű takarítás egy sertés-lakóhelyhez hasonló közegben) és diszkrétté (hallgatás a mezítelen nőnemű egyének szemérmetlen megnyilvánulásait tartalmazó dokumentum jelenlétéről a Csabi párnája alatt) változtatja az embert.

Csabi csak estefelé jött haza, én pedig remegő szívvel vártam a pillanatot, amikor belép a szobámba, és azt mondja: rendes vagy, hugi, megkövetem magam, a Karácsony csodálatos és te is csodálatos vagy! A bátyám azonban tényleg nagy mafla kamasz, mert üvöltve jött be hozzám, és azt mondta, ha még egyszer engedély nélkül bemegyek a szobájába és hozzányúlok a tulajdonát képező tárgyakhoz, akkor minden finomságot nélkülöző mozdulatsorozattal tekeri ki a nyakamat.

Kedden, december 19-én más módszerhez folyamodtam. Az egész házat karácsonyi díszekkel, aranyesővel és égőkkel halmoztam el, hogy Csabi szembesüljön a karácsonyi csillogás szépségével. A végén még egy pár gyertyát is meggyújtottam, és sajnos ez később egy szerencsétlen jelenségnek bizonyult, mert az egyik gyertya belekapott abba a terítőbe, amelyet a nagymama tavaly Anyák napjától egészen Szent estéig készített nekünk igen-igen nagy pontosságra törekvő hozzáállással és vaksi szemekkel. A terítő ugyan nem semmisült meg egészen, hiszen ráöntöttem egy flakon vizet, de anyuék úgy leszidtak a „hülyeségeimért", hogy pityeregve aludtam el aznap este. Főleg az fájt, hogy senki nem értékelte a szándékot, csupán a boldogtalan végeredményen lovagoltak órákon át. Csabi, a nagy mafla, azt mondta, hogy ő biztos benne, hogy rájuk akartam gyújtani az egész házat. A terítővel kapcsolatban egy kicsit megnyugodtam, amikor apu azt súgta anyunak, hogy hagyja már az egészet, inkább örüljön, hogy nem kell ilyen ronda terítőn tálalni többé a karácsonyi vacsorát.

Szerdán, miután már valamennyire túltettem magam az előző nap történteken (kivéve a falun lakó nagymamával való szembesítésen), újult erővel kezdtem hozzá az akcióhoz. A suliban egész napos győzködés után rábírtam hat osztálytársamat, akik minden évben elmennek betlehemezni a rokonokaikhoz, hogy jöjjenek el hozzánk aznap estére teljes felszereléssel és díszben. Büszkén vártam a Csabi elérzékenyülő pillantását, amikor egy csapat betlehemes csak miatta jön el, hogy a Karácsony szellemiségét odavarázsolja számára. A bátyám tényleg meglepődött, amikor besorakoztak és várta az előadást− mert kedvelte a színjátszást. Azonban általam előre nem látott katasztrófa következett be: a meghívott művészpalánták elfelejtették a szövegüket, mert tavaly óta még nem ismételték meg. A bátyám ahelyett, hogy tapintatosan eltűnt volna a színről, hosszan röhögött ezen a kínos helyzeten, és megrázóan így nyilatkozott: mondtam én, hogy hülyeség ez az egész Karácsony, és te folyamatosan meggyőzöl az igazamról.

Csütörtökön semmi sem jutott az eszembe, amit tehetnék. Elkeseredtem, most már igazán. Bánatosan tapostam a hóba a recés talpú csizmám lenyomatait, és valósággal felszántottam az orrommal a hideg járdát, amikor hírtelen nem tudtam tovább haladni, mert a fejem megakadt egy párnában. A párna igazából nem párna volt, hanem egy tekintélyes méretű pocak, ami egy ismerős archoz tartozott. Az agyam villámgyors munkája tette lehetővé, hogy néma, buta arckifejezés produkálása helyett rögtön vegyem a lapot, és megszólaljak: Áldás, békesség, János tiszteletes! A pocakbafejelt megszólított valamiből kitalálta, hogy szomorkodom. Egyből kiöntöttem a szívem zavaros tartalmát neki. Azt, hogy Csabi mekkora, de mekkora nagy mafla kamasz. Hogy nem szavakkal, hanem cselekedetekkel akartam neki bebizonyítani, hogy a Karácsony szép, jó, tiszta, s mégis minden balul sült el. Hogy másnap Szenteste, és a bátyám egyáltalán nem érdemel egy szent estét sem, mert nem tiszteli a Karácsonyt és biztosan a Húsvétot sem fogja. Azt vártam János tiszteletestől, hogy segít szidni Csabit. De ez a várakozásom egyáltalán nem teljesült be. A tiszteletes hümmögött, gondolkodott, aztán így szólt: biztosan elfelejtette a bátyád, hogy mi a lényege a Karácsonynak. Viszont nem csak ő, hanem én is elfelejtettem. Megrökönyödtem: Én? Én felejtettem el? Pont én, aki önfeláldozó, kreatív, tiszta lélek vagyok?

Amikor hosszas beszélgetés után elköszöntem Isten emberétől, már nem voltam biztos abban, hogy igazán önfeláldozó, kreatív, tiszta lélek vagyok. Mert Jézus mindenben messze felülmúlt engem már pusztán avval is, hogy megszületett Karácsony éjszakáján. Este imádkoztam, és elmondtam Istennek, hogy mennyire önfejű és tudatlan voltam.

Szent Este reggelén bekopogtattam Csabihoz a kis Bibliával, ami régebben az övé volt, de már nem olvasta, így hozzám került. Fel voltam készülve arra, hogy kirúg, leharapja a fejemet, mert zavarom a „hülyeségeimmel". Viszont ennek az ellenkezője történt: a bátyám láthatóan örült nekem, és a régi kis Bibliának. A kezébe vette, végigsimította a borítóját, és elmondta, hogy hányszor hiányzott már neki ez a könyvecske, de szégyellte mondani. Elolvastuk a Jézus születéséről szóló rövid részt, és úgy éreztem, Csabi többé már nem nagy mafla kamasz. A bátyám nagy, okos gyerek, aki pár év múlva felnőtt lesz és biztosan nem fogja sértegetni a Húsvét ünnepét.

Kurmai-Ráti Szilvia