Kurmai-Ráti Szilvia

Sárga április

A por, a gyerekcipőtalpak felszabadult csattanásainak kavargó hírnöke összeolvad a napfénnyel. Kidobott bundás kenyér, festékszag és elszíneződött súroló lé párái érződnek a folyosó légterében. Az utolsó csengő után sivár az iskola. Napközben észrevétlen a visszhang hátraarca a falakról, késő délután dübörgőnek hat. Az ember vágyna a hideg, benti áprilisból a sárga, kinti áprilisba. A gyermekláncfüvek mosolygó társaságába, csiklandozó illatuk, puha szirmaik ágyába.

Izmosodó kitt-katt érkezik kívülről. Kitt-kattot dobogó hártyává válik a dobhártyád. Kitt-katt. Kitt-katt-katt-katt. Klaff-klaff. Kitt-katt-klaff-klaff-klaff.

−A matematika kabinetben lesz a pedráda? − klaffog melléd lihegve az új lány, Zsóka.

Csekély töredéke az időnek, míg lezajlik benned egy világomlás. Miért kabinet, és miért pedráda? Miért nem terem és tantestületi gyűlés, vagy hosszúsága okán egyszerűen gyűlés? Ráadásul a sárga áprilisból érkezett. Miért nem lép puhán, érzékenyen?

Válasz helyett lemondóan bólintasz.

− Dezsurálsz a telefonnál? − bámul rád játszi részvéttel Világomlasztó Zsóka.

Sóhajtasz. Azt hiszi, a munka miatt teszed. Téved. A dezsurálsz kifejezés az oka.

− Hány óra van amúgy? Időzavarban vagyok, mióta a múlt héten beleesett a háromezer grivnyás okostelóm egy pocsolyába− görbíti le a száját Zsóka.

Az okossága nem terjedt ki arra, hogy úszni is tudjon – élcelődsz magadban. Közben a telefonod után kotorászol, hogy megnézd az időt. A mozdulatsor kapkodással zajlik, így összegyűrődnek a féltett fénymásolatok, megszakad pár cérnaszál a táskazsebben, és a tűhegyes grafitceruza beleékelődik a hüvelykujjadba. Utolsóként rátalálsz a készülékre. Ösztönösen elfordulsz vele, mert már öt éves.

− Fél három − pillantasz Zsókára.

− Nyitva van a kabinet? – kopog végig a folyosón tizenöt centis hamis magassággal. Az utolsó lépésének nem ura, kitérdel balra, de megfogózik az osztályterem kilincsében, és állva marad.

− Az anyádot!− visszhangozza a folyosó. Újból észrevesz, arcán egymásba ütköznek az izmok− Nincs− jelenti ki.

− Ha nyitva lett volna, megütötted volna magadat − mormogsz magamban.

− Tessék? – fürkész piros arccal.

− Ha nyitva lett volna, megütötted volna magadat − jelented ki hangosan. Miért ne mondanád ki, amit gondolsz?

− Lemegyek a csengetőbe, és elkérem a kulcsot− indul zavartan a lépcsőház irányába.

− Ne. Inkább én. Gyorsabb és egészségkímélőbb rád nézve − mosolygod.

Zsóka a matek terem ajtajának dől. A súlypontját áthelyezi a lábáról a vállára. Örülhet, hogy még nem mosták fel a padlót. Olyankor csúszik a cipőtalp.

− Csókolom, Manyi néni. Kérem szépen a matematika terem kulcsát− rikkantasz be a takarítónők ablaktalan, kis termének ajtaján.

Manyi néni hátranéz. Szeme labdaszerűen dülledt, arca kétoldalt kidomborul, saját torkát markolja. Röviden: evett és félre nyelt.

− Bocsánat, ha megijesztettem − lángol az arcod.

Ő képtelen bármit szólni. A savanyú uborkás zsíros kenyér még a nyelőcsövében időzik. Kezét reszkető mozdulattal az otthonkájába törli. Kinyitja a szekrénykét, leveszi a kulcsot. Feléd dobja. Tehát haragszik. Okkal, hiszen meg is halhatott volna. Értelmetlen halál az ilyen. Az Egy gondolat bánt engemet jut róla eszedbe.

Zsóka az ablakon át figyel valamit. Valakit − jössz rá, ahogy közeledsz felé. Egy, a társai között falkavezérnek számító tizenegyedikes fiú integet neki. Puszit is dob felé. Zsóka viszonzásul rámosolyog. Ennek nem lesz jó vége − húzod el a szádat.

− Itt vagy, Borka? − kap a szívéhez az iskolással cicázó.

Hallgatsz. Kínos a helyzet.

Kinyitod a termet. A többi tanár nyílván háromra lesz itt. Kiöregedetek abból, hogy korábban érkezzenek meg iskolai értekezletekre.

A teremben igazi társaik mellett krétából, kiszáradt sárból, morzsákból, papírcafatokból, ceruzafából szövődött porfüggönyök lengedeznek. Kitárod az ablakot. Meleg csókkal üdvözöl a természet. A pitypangok vastagon, dúsan lakják be a járdaszegélyt.

− Jövök én is − csörtet be Zsóka. Keskeny mosolya megjátszott barátkozási hajlamról árulkodik. Hanyagságot mímelve levágódik egy padra. Az fájdalmasat reccsen. −Hoppá− ugrik fel −, micsoda vacak padok ezek!

Leül a tanári székbe. Meggondolja magát, feláll. A leghátulsó padra dobja le a táskáját.

Megszánod vergődő határozatlansága miatt.

− Hogy tetszik az iskola? – kezdeményezel párbeszédet.

− Szeretem, rendesek a kollégák, az igazgató is jó fej. Az iskola szép − fújja.

− A gyerekek?− térsz a lényegre.

− Hááát...Tök kicsik, de nagy a szájuk. A nagyoknak még nagyobb – vihog −Te is szeretsz itt lenni?

− Nem. Egyrészt fél órát kell gyalogolnom reggel, hogy ide érjek időben. Másrészt...− elcsendesedsz. Hallgatsz az igazgató és a tanári kar többségének érdemtelen hozzáállásáról.− Igaz, most, hogy tavasz van, jobban esik a hosszú séta. Gondolom, te is örülsz a tavasznak.

− Én? Viccelsz?A sárnak meg a szélnek? A bánatos esőknek? A legyeknek meg mindenféle bogárnak? Tegnap libazöld nadrágot vettem fel, idén nagy divat lesz a rikítós szín. Erre többszázezer vacak muslica vagy micsoda borított be − és tovább dagasztja panaszáradatát.

Elterelődik a figyelmed. Zsóka jelenlétét távoli duruzsolás idézi. Megérkezik az igazgató széles autóval és keskeny szakállal. A szomszédos falatozó is kiárasztja a dohogó, heherésző, dörmögő, kávé ízű tanári hangok gazdáit, és a színes tömeg beárad az iskolakapun. Anélkül dohognak, heherésznek be az épületbe, hogy elérzékenyítené őket a megváltozott természet. Egy ötvenes tanárnő a talpát nézegeti aggódva, majd cipőjét egy, a járda szegélyét díszítő gyermekláncfű koszorúba törli. Többször is. Feljajdul a sárga április. Te hallod.