Kurmai-Ráti Szilvia

Amerikába megyek

 Nagymamát két okból szerettem. Az egyik a kötelezően természetes, általános nagymama-szeretet. A másik a különleges történeteiért és előadásmódjáért való rajongásom. Mert, ha tegyük föl, lenne elkáprázatásért és lélekfelüdítésért odaítélt, nemzetközi elismerés (plusz ehhez járó nyugdíjkiegészítés, amire mama folyton áhítozott), akkor azt ő érdemelte volna.

Arról azonban, hogy ezek a históriák mennyire voltak a valósághoz hűséges vazallusok, nincsenek biztos információim. Ugyan nagyapa időről időre azt mormogta mamának bajusza alatt, hogy:

─ Ne bolondítsd mán azt a jányt, inkább tanítsd meg arra, hogy kell jó tőtött káposztát főzni, hogyha fírjhez megy, ne hajtsák haza másnap. Ilyenkor dühösen villant rá a szemem az öregre, megfelelően éles nyelvvel kifenve a szavaimat, miszerint egyelőre eszem ágában sincs se férjhez menni, se káposztát tölteni.

Az a mesébe illő mama-történet viszont bizonyítékokkal teljes jogon alátámasztható volt, hogy ismerősünk van Amerikában (!). Rám nézve távoli ugyan, hiszen a nagymama gyerekkori barátnőjéről volt szó, de igazi borítékos-bélyeges-felcímzett levelek szolgáltak jogalapul ahhoz, hogy elhiggyem neki az elmondottakat . Úgy véltem, a levelek mamának sokat jelentettek, mivel a jó öreg százéves, képes Biblia között tartotta biztonságban kincseit. Nem rajongott az ötlettől, amikor a levelek kiadatását kértem, csupán reszkető kézzel és habozó pillantásokkal szorongatta az egyiket (mintha arról akart volna meggyőződni, hogy biztosan az unokája, és nem egy álarcos levélfosztogató áll vele szemben). Ráhagytam a dolgot, egyúttal pompás tervet eszeltem ki: míg mama kapálni megy, én félig illegálisan beosonok a nagynyáriba, felütöm a képes Bibliát (jóformán ezt se tudtam átnézni még soha, mert mama dugdosta mindenki elől, tudniillik szerinte mi nem tudunk semmire vigyázni) és elolvasom az Újvilágból érkezett leveleket. Az elgondolásom ugyan majdnem kudarcba fulladt egy banális körülmény miatt, miszerint engem is be akartak szervezni a nevezett munkafolyamat egészdélutános végrehajtásába. Végül sikerült kialkudnom a rettegett kapálás helyett egy szakácsi megbízást itthon (krumplisütést), így némileg egyenes úton jutottam el célom beteljesítéséhez (i.e. a nyomozás kivitelezéséhez). Ugyanakkor szomorúan kellett szembesülnöm a ténnyel, hogy a leveleknél vészes minőségbeli csökkenés állt be, köszönhetően az éles egérfogaknak és a valamikori szétázásnak. Így olvashatatlannak bizonyultak, tartalmuk értelmezhetetlenné vált. Az amerikai címet viszont ügyesen kikövetkeztettem, hiszen az minden elsárgult borítékon ugyanaz volt. Ott, avval a csiklandós érzettel, hogy tulajdonképpen az Újvilág kapujában ácsorgok, megvilágosodtam, és eldöntöttem, hogy én biz' elmegyek Amerikába. Álmaimban Amerika visszainteget, álmaimban Amerika nem mondhat nemet− dúdoltam a saját fülembe. Hiszen itthon se internet (miközben minden ismerősöm a fészbukon lóg egész nap), se jövőm (előre jósolható bukta az ukrán emelt szintűm), se pénzem (anyuéknak sincsen semmire, így célszerűtlen az, hogy tőlük igényeljek), se nevem (azt is csak ukránul meg oroszul (kérdezem én: az utóbbi nyelv miért tart igényt a magyar nevemre?) böngészhetem az újonnan megkapott kék „passzportomat"), se házam (ha osztok-szorzok, legfeljebb az üres spájzot öröklöm majd, ugyanis négyen vagyunk testvérek), se egészségesen alakuló életszemléletem (ha az összes államigazgatási baklövésen bosszankodok, akkor megkeseredett, görcsös lánnyá válok majd, akinek ráncos a szeme és egy valamire való fiú sem fog nekem udvarolni úgy). Ilyen kilátások mellett Amerika tűnt a legokosabb tervnek.

Amikor beszámoltam a szüleimnek a fentebbiekről, anyu valeriánkával tette változatosabbá az aznapi táplálékbevitelét.

− Itthon úgysem járok senkivel, pedig igazán nem rajtam múlik. De elmegyek Amerikába, megkeresem a mama barátnőjét. Egy ideig eléldegélek náluk. Biztosan örülni fog, hogy hall mamáról, rólatok.

− Tisztában vagy azzal, mennyibe kerül egy repülőjegy? Vagy egy vízum?− kérdezte anyu váltakozó hangtónussal.

− Elmegyek én stoppal is− bizonygattam pityergésbe hajló makacssággal. − Nem viszek el semmit itthonról, ne féljetek− szólt belőlem a sértett mártír.− Itt se pénzem, se házam, se jövőm, se...− a többi „se..." már nem jutott eszembe.

− Valamit félreértettel, kisjányom− szólalt meg végre hosszas hallgatás után apa.− Te ide nem vagy bezárva, csupán ránk bízott Isten egy időre, amíg szükséged van ránk. És hiszem, hogy még van. Illetve meg fogod látni: egy csodásnak ígérkező hely sem tud számodra annyit jelenteni, mint ahol a gyerekkorod töltötted, és megtanultál együtt élni a világgal.

Apa szavai, mint pici tűk, úgy dúrrasztották ki csökönyös elhatározásom lufijait.

− Még annyit hozzátennék, kisjányom, hogy a mamád végtelen történeteiből valahogyan kimaradt az a rész, hogy az Amerikába vándorolt barátnője körülbelül húsz éve visszaköltözött Kárpátaljára, mert ott egy félszoba-konyhában lakott negyedmagával, Zápszonyban meg nagy, kertes házat hagytak rá a nagyszülei.

Kurmai-Ráti Szilvia