Kurmai-Ráti Szilvia

Apropó, vizsga drukk!

Ülök a kollégiumi ágyam jobb napokat látott pokrócán, és nehezedő szempillákkal bámulom a történelemkönyv végeláthatatlan sorait. A szavak összefolynak, mondatbeli értelmük már nem képes behatolni az agyam megfelelő raktárába. Olyan, mintha szédülnék: zavaró testi tüneteket idéz elő a „tudásraktáram" kapuján kopogó feldolgozhatatlanná vált Deák Ferenc és társa - a kiegyezés. Nagyra becsülöm a Haza Bölcsét, de a szabadelvű eszmék, a francia háborúk kora, Gróf Széchenyi István és Kossuth Lajos, valamint az eseménydús szabadságharc révén már nagy a tumultus az elmém fiókjaiban. Így jobbnak látom felemelkedni a négy órája szinte mozdulatlanná merevült ülő pozíciómból. Reménykedve pillantok a velem szemben, hasonló tudatállapotot átélő szoba- és lelki társamra.

− Eszünk valamit? – puhatolózom elcsigázva.

− Együnk − válaszol, hangjában visszatükröződni vélem az én elcsigázottságomat.

− Bírod még? – vallatom röviden.

− Nem – mondja, mintha ő is takarékoskodni akarna az energiával, – Te?

− Én sem. Melyiknél tartasz? – bizakodom abban, hogy ő sem tud többet, mint én.

− Az Osztrák-Magyar Monarchia széthullásánál- sóhajtja.

Kisebb világomlás zajlik le bennem egy másodperc alatt. Ő túl van Deákon, a kiegyezésen. Mi több, Magyarország új berendezkedésén is. Sötétebben kezdem látni a jövőmet. Az előbb még bíztatónak tűnő este kilencet most baljóslatú kilenc óra tizenegy percnek vélem. Reggel vizsga. Az egyik idegpályámról egy „fel a fejjel" üzenet villan a tudatomba, amely mentőkötélként próbál kirángatni a kétségbe esés mély kútjából. Döntenem kell. Deák Ferenc ügyei nem mehetnek a tanultak megismétlésének a rovására. Miért is egyezett ki? Ha nem tette volna, talán másként állnának most a dolgaim. Az összes előzőleg átvett témát újraolvasom, és átadom magam a holnapnak. Ilyenkor a legédesebb dolog a párnámra hajtani a fejemet. Illetve a helyzetem sajnos a legborzasztóbb rémálmok melegágya is egyben, amelyek kíméletlenül gyötörnek: kihúzom a tételt, és már nem is Rumbarovszki-né várja tőlem a feleletet, hanem a Haza Bölcse csap rá erősen a vizsgaasztalra, miközben az arcomba üvölt:

− Ennyit se tud, Tári? Tári, maga nem lesz soha történelem tanár! Maga nem bölcs! Mi történt volna szerencsétlen Magyarországgal, ha magán múlik a kiegyezés? Szégyen, gyalázat! Ezért a főtáblára kerül és Ferenc József lesz az ügyész a tárgyalásán. Hogy miért? Úgyis mindegy az magának, hiszen ugyebár, róla sem tud semmit!

− Deák úr − szólok remegve − én akartam...próbáltam...de ismételnem is kellett... Az ismétlés a tudás anyja...

− Ne locsogjon-fecsegjen itt, Tári! Látja, ez itt a Hitel-Világ-Stádium! Nekem az is belefért az időmbe, hogy megírjam, ellenben maga egy nyamvadt vizsgára sem tud tisztességesen felkészülni!

− De kérem, azok a művek gróf Széchenyitől származnak...- nyögtem.

− Ki mondta ezt a badarságot magának, Tári? Csak nem azt akarja recitálni, hogy az Imre herceghez intézett intelmeim sem a saját szellemi termékeim? Az egzámene szánalmas! Üljön le. Ne oda!

− Hova hát? ─ kérdezem.

− Classis tertia!

Lángoló arccal és félelemmel ébredek. Tudomásul veszem, hogy az álom a tudatalattim hitvány játéka volt csupán, azonban az éjszaka nyert pihenés mennyisége a valószínűtlen módon átélt megfélemlítés hatására megtizedelődik bennem.

Hallani vélem a szívdobogásomat, ahogyan szoba-, lelki- és sorstársammal belépünk a tetthely (a vizsgaterem) folyosójára. Leülünk az egyik ablak melletti lócára, és figyeljük a csoporttársaink arcát. Azt szeretnénk leolvasni a fizimiskájukról, hogy nincsenek nálunknál jobban felkészülve. Az egyik lány, Birs Dalma mellém huppan, félig elfoglalva a futtában, sikertelenül kivasalt nadrágom egyik szárát. Így szól:

− Hű, mi lesz itt? Azt mondják az ötödikesek, hogy Rumbarovszki-né tegnap négy embert buktatott meg, pedig tudták a tételüket.

Álljon meg a menet. Ez paradoxon. Egy nevetséges, mondvacsinált legenda. Aki tudja a tételét, azt nem buktatják meg. Rosszul vagyok az ilyen vészmadárkodástól. Miért jött pont most ide ez a Birs?

− Hányat tudsz? − néz rám.

− Nem tudom − szólok halkan, bizonytalanul −, három kérdést egyáltalán nem volt időm átnézni. És te?

− Juj, én meg fogok bukni! Alig tudok valamit− vihog az arcomba.

Eszembe jut a múltkori szociológia- és az azelőtti pedagógia vizsga. Ugyanezt mondta mindkétszer (juj, megbukik, nem tud semmit) és persze mindkétszer ötössel jött ki.

Mögöttünk feszülten, izzadságszagúan tréfálkozik három fiú, szintén a csoporttársaim. Egy bosszantó hangfoszlányuk belelibeg a fülembe: „az Osztrák-Magyar Monarchia szétesése". Hátrafordulok, reményteljes hangon megkérdezem:

− Erre a kérdésre mit fogtok mondani, röviden?

− Mit? − néz rám talmi jókedvvel az egyikük, Szakács Balázs- Azt, hogy az történt a Monarchiával, mint egy ócska kínai játékkal: széthullott, mert vacak anyagból volt összerakva− és nyerít, mint a fakutya.

Körülöttünk mindenki ridegen röhög ezen a butaságon, egyedül én szoba-, lelki- és lócatársam temetjük elkeseredett tekintetünket a jegyzetünkbe. Azonban egyszeriben elhalkul a környezetünk: csupán határozott, ritmusos kipp-koppot ver vissza a folyosó csempeburkolata. A kopogás egy magas sarkú, drága bőrcipőtől származik, amely Rumbarovszki-nét szállítja felénk. Merev, rezzenéstelen, értelmezhetetlen mosoly terül el az arcán. Biccent a fejével és azt kérdezi:

− Ki lesz az első négy ember?

Hárman előtörnek a kisebb tömegből. Lógó fejjel, mintha a kivégző osztag elé sorakoznának, bebandukolnak a tágasra nyitott osztályterembe.

− Még egy embert megkérek, hogy fáradjon be – szól a tanárnő, és vár.

− Senki? Rendben. Akkor Tári, jöjjön maga.

Összerezzen a vállam, majd reflexszerűen ugrok fel, magamhoz szorítom a kettes lapomat és a kissé folyós tollamat. Kérni akartam valakitől egy normális íróeszközt, de ilyesmire nincs idő. Menni kell. A legjobb barátnőm biztatóan néz rám. Jól esik tőle.

Reszkető kézzel tételt húzok. Nem merem megnézni, mi áll rajta. Ajánlatos ezt ülve megtenni. Árnyékként vetülök rá egy székre. Meg kellene nézni végre a tételt. Keresem a betűk között elrejtőzve Deákot. Azonban nem találom! Megnyugszom. Tehát mi az első kérdés? Örömmel lélegzek fel: ez menni fog! Ugyancsak kedvező személyemre nézve a második téma is. Az utolsó viszont a Monarchia szétesése. Ilyenkor a lélekjelenlét elegendő ahhoz, hogy az első kettőről alkotott visszaemlékezéseimet papírra vessem. A harmadikkal kapcsolatban csupán mélyet sóhajtok: az ajkaim közül kifújt szellő felkapja a papírlapomat, amely két másodpercig csodálatos szépséggel kering a semmiben, majd a pad alá esik. Szánalmasan kotorászni kezdek utána. Közben valaki jelentkezik, hogy készen áll és átül a tanárnő elé. Nem igazán figyelek a feleletére, egészen addig, amíg azt nem mondja:

− Harmadik kérdés. A Monarchia szétesése. IV. Károly magyar király 1918. október 16-án a Lajtáninneni területeken a Hussarek-Heinlein-kormány javaslatára egy manifesztumot juttatott el az emberekhez. Ebben a kiáltványban engedélyezte, hogy az Osztrák Császárság átalakuljon egy államszövetséggé. Ennek következtében az ausztriai nemzetiségek saját nemzetgyűlést alakítottak...

Nocsak - húzom fel a szemöldökömet. Hevesen körmölni kezdem a gondolatait. Ugyanakkor érzem, hogy a lejegyzetelt szöveg előadása nem fog olyan simán menni, mint ahogyan szeretném...

Befejezi, feláll, kimegy. Várok, hadd ülepedjen le a tanárnőben a Monarchia ügye (talán nem fog emlékezni arra, hogy én végighallgattam azt, itt bent). A következő ember szintén kimeríti a saját tételét. Újabb vizsgázó ül le. Izgulni kezdek, hiszen nem gubbaszthatok a helyemen a világ végezetéig úgy, hogy ne szúrjak szemet. Ismét üres a szék: ezúttal rajtam a sor, hogy elfoglaljam. Feszengve ülök le.

− Első kérdés? − néz rám meglepően szelíden a tanárnő.

Válaszolok.

− Második?

Erre is (a saját megítélésem szerint) szépen, kereken felelek.

− Harmadik?

Elhadarom a kérdést, igazi gyorsbeszéddel kezdeném a válaszadást is.

− Várjon. Ez a témát megválaszolták az imént. Sajnálom, nem figyeltem az egybeesésre. Felteszek helyette egy-két pótkérdést.

Vége van! Ez mindenre emlékszik. Feszülten süllyedek a székbe, de egyre inkább kihúzom magamat, ahogy meghallom a kérdéseket. Ezeket tudom!- ragyogok fel belül.

− Kitűnő – konstatálja a kedves, drága tanárnő, miután meghallgatott.

Lassan kiballagok a teremből, egyenes derékkal, kissé mosolygósan, ábrándos tekintettel. Átverekedem magam a csoporttársaimon, kisétálok a januári, fagyos napsütésbe. Már nem haragszom Deák Ferencre. Sőt: azon tűnődöm, bárcsak szembe jönne velem. Némán magamhoz ölelném!