Kurmai-Ráti Szilvia

A diploma predesztinál...

2. „Ki ide betérsz, hagyj fel minden reménnyel!" ?

Aztán, hogy a fenti szituációban ki mit cselekedik, nem tudom. Számomra (mert bizony ott álltam) két variáció kínálkozott: utána rohanok és megkérdezek egy szitkozódót, hogy mit mondott a nő, vagy megkérdezem magától a nőtől. Az utóbbi mellett döntve (tegnap még az előbbi mellett döntöttem volna, ma viszont rájöttem, hogy aki titokban próbál érvényesülni, az szélmalomharcot vív) tétován bekopogtattam az ajtón.

− Scso vi khotyili?− mordult rám az ügyfélszolgálatos köszönés helyett (karcsú volt, széparcú, de a hangneme és a hangsúlya inkább egy sárkányhoz illett volna).

− Dobrij deny, vibacste, brala ci dokumentyi, ja vcsitelyka, vákánsziju khocsu bi otrimáti (Ezt a mondatot már az ajtóban ülve begyakoroltam, nyögés, akadozás nélkül adtam elő, szempilláimat okosan megrebegtetve. Görcsös koncentrációmban mégis tősgyökeres magyar, tájszólásban beszélő, nyelveket nem ismerő nagymamám villant az agyamba, mintha ő próbált volna ukránul beszélni az én számon keresztül).

A sárkánymodorú szépségkirálynő szemöldökét összeráncolta, s ennyit mondott:

− Nyicsoho ne rozumiju.

Ezt furcsállom egyes ukránokban. A magyar ember már izzad, úgy összpontosít az ukrán nyelvre, könyörögve ejti ki a szavakat, a táncoló hangsúlyokat is megpróbálja elhelyezni valahol. A jutalma pedig ennyi: nyicsoho ne rozumiju. Nem értékelik ezek az ember erőfeszítését. Még meg is alázzák. Nem egyszer kerültem ezidáig olyan élethelyzetekbe, amikor ukrán emberek beszéltek hozzám ötszavas magyar szókincstárral, s mégis megértettem, amit mondani akartak. Egy minimális fokozatú tolerancia tanúsításának kérdése az egész. Egyébként meg mit gondolt a kis nő: mit akarhatok ott, a munkaügyi hivatalban? Ugyan, mit akarhat ott száz ember nap mint nap? Magam sem értettem miért, de a leláncolt gályarabokon járt az eszem (az ókor hajóinak „motorjain"), és lélekben osztoztam a szenvedéseikben. Bizony, nyomorult érzés, ha az embert nem veszik emberszámba. Esetemben azért, mert nem ismerek tökéletesen egy olyan nyelvet, amit rám kényszerítettek. Fiatal életem során rengetegszer vágták hozzám élesen (úgy, hogy szinte vágott) azt a mondatot: „UKRAJNÁBAN ÉLSZ, KÖTELEZŐ TUDNOD AZ ÁLLAMNYELVET!". Nem vagyok szeparatista-nacionalista- embergyűlölő, csupán a tiszta ész kritikája sarkall arra, hogy így tisztítsam ki a szememből az odahányt mondatot: −Kérem szépen, én a Trianonban ténykedő részeg bácsikkal nem ápoltam egykor közelebbi barátságot. Nagyapát lágerben kínozták azért, mert levegőt merészelt venni egy furcsa állampárt magánlevegőjéből− Első osztályban oroszul tanították meg velem, hogy jabloko, aztán másnap már ukránul kellett volna bebifláznom ugyanazt a meggyötört almát, de azt a tanító néni sem tudta, pontosan hogyan kell kiejteni „po-ukrajinszki"− Tőlem senki sem kérdezte, hol szeretnék élni...− és a többi, és a többi, hiszen még hosszan fújhatnám a sorakozót szaggatott (de valahol mégis összefüggő) érveimnek, ha ugyan létezne egyetlen olyan ukrán állampolgártársam is, aki végighallgatna, történetesen együtt tudna velem érezni. A legtöbb, amit várhatok ilyenkor a klasszikus értetlen arckifejezés és a nyicsoho ne zrozumiju. Ugyanakkor úgy vélem, senki nem vetheti a szememre: „Nem tudod az ukránt, mert teszel rá magasról" (bocsánat a kifejezésért).

Minket (engem és a szülőfalumban lévő kor- és sorstársaimat) változatos intenzitással és vérmérséklettel oktattak a tisztelt középiskolai tanáraink. Volt, aki már az elején feladta a harcot az érdemi nyelvoktatással (magyarán nem tanított semmit), volt, aki a keménykéz politikáját az órán próbálta érvényesíteni (érthetetlen, idegi eredetű kirohanások hevében pofozgatta ámuló osztálytársaimat).

Ugyanakkor távol álljon tőlem, hogy kizárólag szubjektív mentségeket hozzak fel arra, miért nem tanultunk meg az iskolában ukránul. Az objektív mentséget maga az egyetemes ukrán tanterv képviseli (büszkén). Ugyanis a nyelvtan rejtelmeinek kizárólagos és vég nélküli fürkészése Amazonas-szerű zuhatagot képezett a szemünk elé − azaz nem szembesülhettünk a lényeggel (élő ukrán beszéddel). Leginkább a párbeszédszerkesztés borzalma lengette damoklészi kardját felettünk, iskolás gyermekek felett, mivel képtelenek voltunk ukrán szavakat egymás mögé rendezni úgy, hogy a hozzájuk csatolt ragok értelmes gondolatokat szüljenek.

A munkaügyis nővel való konfrontációm kurta történetét röviden ecsetelem (a fentebbi kitérőt tudatosan, s nem szórakozottságból tettem meg). A nő tehát a „nyicsoho ne zrozumiju" fölényével (és fölényességével) rám förmedt.

− Munkát szeretnék kapni valahol, hoztam a diplomám és egyéb irataim fénymásolatait− szóltam magyarul, a most már minden mindegy érzésével átitatva.

Válasz helyett (mesterségesen mély sóhajtozások közepette) felállt, behívott egy idősebb nőt, s (pontos köröket leíró szemforgatásai közepette) váltott vele egy pár mondatot, majd rám mutatott. A takarítónőn nem feszült sem divatos kosztüm (így következtettem arra, hogy takarítónő lehet), sem fennhéjázó póz.

− Azt mondja Szvetocska, hogy jöjjön vissza holnap. Elromlott a számítógépük, valószínűleg elveszett a teljes adatbázis, s most rengeteget kell dolgozniuk, hogy helyrehozzák a hibát. Felsőbb utasítás, hogy a nap hátralévő részében innen, az ügyfélszolgálati részlegről is mindenki csak az adatbázis megmentésével foglalkozzon. Ügyfélfogadás holnap reggelig nem lesz. Sajnálom, angyalom − közölte magyarul. Szeme teli volt jóindulattal.

− Értettem. Köszönöm a szíves felvilágosítást és az emberséget.− mosolyogtam rá, és elhagytam az épületet. Magamat is megleptem lehetetlen gondolataimmal, amelyek nem az önsajnálat, hanem a takarítónő választékos, kifejező szófűzése körül forogtak. Vajon miért lett belőle takarítónő? Hiszen lehetne ügyfélszolgálatos is...vagy a kisebbségi jogok ombudsmanja, esetleg kormányszóvivő).

(Folytatása következik...)

1. rész

Kurmai-Ráti Szilvia