Kompromittálás
− Anyukám üzeni: szeretné, ha a tanárnő kompromittálna engem− lépett mellém Karcsika az óra végét jelző csengő után. Az idegen szó használata büszke, egyenes tartást kölcsönzött az egyébként pöttömnyi harmadikosnak. Már-már fensőbbségérzet költözött a csillogó gyerekpupillákba, míg a válaszomra várt.
− Biztos vagy a dolgodban?− billentettem kissé félre a fejem, így az arcomról majdnem lecseppent a széles mosoly.
A gyerek bólintott. Mosolyvirágok nyíltak az ő ábrázatán is. Ám hírtelen lehervadtak, amikor így szóltam:
− Eljársz majd hozzám, haza, hogy megalázzalak, vagy keresselek fel? Hetente egyszer, vagy többször szégyenítselek meg?
Döbbent pillantását látva megsajnáltam. Elmagyaráztam neki, hogy a korrepetálást összetévesztette a kompromittálással. Karcsika érdekes gyerek. Ugyanazokat a szavakat, hangsúlyt, hanglejtést használva újra előadta a mondandóját (talán egy kicsit hátra is lépett az asztaltól, hogy ismét előre léphessen):
Bővebben...
ÖNKÍVÜLET
Két utca nyílott névtelenül egymásba. Egyikben az Élet lakott, másikban a Halál.
Reggelenként gyakran találkoztak a buszmegállóban, és várakozás közben elbeszélgettek a nagyvilág friss eseményeiről, kibeszélték közös ismerőseiket.
Nem tekintették egymást igazán jó barátnak, de volt közöttük kölcsönös tisztelet, ami természetessé tette szándékukat: az igazság köntörfalazás nélkül való, egyszerű közlését. Bár ismeretségük fokozatosan elmélyült, mindketten ragaszkodtak bizonyos távolságtartáshoz, még akkor is, amikor néha betértek egy közös italra.
Egy napon, november 19-én különös eseménysor kezdetének tanúi lettek. Az események főszereplője ábrándos tekintetű, madárcsontú lány volt, aki csomagokkal a hóna alatt igyekezett a járókelők tömegében az őt váró taxihoz. Költözködött. Megadta új címét a sofőrnek, majd hozzátette: útközben nem szeretne beszélgetni, mert szédül.
A kocsiban ülve hátranézett az útszélen hagyott, értetlenül bámuló két kutyára. Biztatóan nézte őket, de bennsejében – mint élesztő a tejben – bugyborogva gerjedezett a lelkifurdalás: mégiscsak őt szerető élőlényeket hagy sorsukra.
A kutyáknak tulajdonított hűség tökéletesen jellemző volt gazdájukat visszavárva ücsörgő, ténfergő nagytestű ebekre. Egy nap elteltével belátták, hiába várják vissza a Lányt. Ekkor – benzinbűzzel, gyárfüsttel, égésszaggal dacolva – rohanni kezdtek utána. Tudták, merre kell fordulniuk az útkereszteződéseknél, pillanatnyi megtorpanás nélkül, lobogó nagy fülekkel futottak tovább.
Az Élet és a Halál eközben mit sem sejtve, békésen rövditalt kortyolgatott a megszokott kávézóban. Az elmúlt munkanapról beszélgettek, aztán kicsit spiccesen, de annál fegyelmezettebben hazaindultak, hogy belebotoljanak jelenük új elemébe.
Bővebben...
|
Befejezetlen történet
Az apró, berendezés nélküli kunyhóban ketten üldögéltek. A helyiségben szürke selyempor terjengett, amit a sápadtan beszűrődő napfény keltett életre. A bejáratra függesztve, hézagos ajtóként egy füsttől fekete, rongyos pokróc lógott. A ledöngölt földpadlón megannyi papírlap hevert.
─ Olvasd nekem Lukács evangéliumát, fiam. Mindegy hányadik vers, bármelyik üzenet lehet a mai napra szóló.
Ősz hajú, erősen hajlott, réveteg tekintetű ember szólt, de a hangja határozottan csengő, szinte fiatalos volt az aggastyán külsőhöz képest. A tizenéves gyerek, akit „fiamnak" nevezett, engedelmesen kutatni kezdett egy nagy maroknyi elsárgult papír között, megfogott egyet és érthetően, hangosan olvasni kezdett.
─ Boldog az a szem, amely látja, amit ti láttok. Mert mondom nektek, sok próféta és király szerette volna meglátni azt, amit ti láttok, de nem látta meg, és hallani az, amit ti hallotok, de nem hallották meg.
Az öreg itt nagyot sóhajtott.
─ Úgy kell nekünk hinni a Megváltóban, hogy nem voltunk ott vele, nem láttuk, nem hallottuk. Hinni kell, és teljessé válni ott, ahol vagyunk. Nem panaszkodhatok, szép érában éltem én is. Érdemes tanítókat, tudományokat, művészeteket ismertetett meg velem az Úr életem során. Mi, emberek, gyakran megfeledkezünk arról szeretettel, amivel tartozunk Neki és felebarátunknak. Ha tudunk igazán szeretni, jó barátokat fúj mellénk az élet szele ─ az öregnek könnyes lett az amúgy is homályos szeme.
─ Tódor mester, miért sír? ─ érdeklődött a suhanc. Bővebben...
A vándor
A felejtés kék homályában lakott: nem volt túl eseménydús itt élni. Csak kockás porfelhők szolgáltak zsámolyul az el nem koptatott cipőknek. Általában éjszaka honolt: a sarki fény gyakoribb vendégként tartózkodott északon, mint nála bármilyen kivilágítás. Néha egy-két villám erősen darabkákra szakította a tajtéktalan eget, ám úgy találta, ez igazán elhanyagolható. Fel se fogta, hogy ettől fáj a feje. Ugyanis a villanások mély lyukat ütöttek a szemébe, ahol látomásokat idéztek elő. Ilyenkor erősen hadonászott. Ha kamerával rögzítették volna ezt a mozdulatsorozatot, aztán levetítik neki, biztosan letagadja önmagát. Olyan volt ez, mint egy tánc, lassú és ütemes, ékes és bájos, szorongó és önváddal teli, tánc a szabadulásért, és...az emlékezetért...
─ Elmegyek, és megkeresek valakit. Légüres tér van nélküle bennem.
─ Kit keresel meg? Ismered?
─ Fizikálisan nem, de amúgy ismerem. Ha szembejön velem, tudni fogom, hogy ő az.
─ Ne beszélj ostobaságokat. Törődj inkább gyakorlatiasabb dolgokkal. Nincs semmi tennivalód? Bővebben...
|
Kurmai-Ráti Szilvia - Novellák
