Játékkockák
Felnőtt gyerek volt már. Sokszor rossz helyen gyülemlettek fel a kék fények, zavart az idő, mert minduntalan sietett, és a fiút ott-otthagyogatta bizonyos terekben, ahol nem kerekedtek ki a gondolatok. Gyakran mondogatta hunyorgó belső szemének:
─Tudom, valahol ott maradt valami. De ne félj, mindent visszamenőlegesen visszakeresünk és megtalálunk. Aztán egymásra rakjuk az összes elgurult játékkockát.
Tétován nyúlt a keze a Biblia után. Elhatározta, megkeresi Istent; ő száz százalékos segítség lenne a tervhez. Viszont csak faltól falig tapogatózott. Elmerült igetavakban, kicsit fulladozott, majd belekapaszkodott kósza deszkasorokba, hogy rásüssön az arcára a fény. Ám az építőkockák továbbra is elszórtan hevertek különböző dimenziók vonzásában, és az idő egyre mélyebb karcolatokat vésett beléjük.
A hajnal elkezdi feloldani az éjszakát, és fáradtan érkezik haza, ki tudja, honnan. Ilyenek ezek a pirkadatok, elmennek messzire, talán be is rúgnak egy kicsit, haragszanak a világra, mert arra csak haragudni lehet. Aztán jön a rövidtávú emlékezetkiesés, s ha megkínozzák, se képes elmondani, hol, hogyan töltötte az éjszakát. A fiú együtt érez a hajnallal. Muszáj megjelenni ott, ahol elvárják, különben nagy galiba fog keveredni, dühös pillantások, bérmegvonás, tán még elbocsátás is fenyegetheti.
Kurmai-Ráti Szilvia - Novellák
