Játékkockák
| 
| 
Játékkockák
Felnőtt gyerek volt már. Sokszor rossz helyen gyülemlettek fel a kék fények, zavart az idő, mert minduntalan sietett, és a fiút ott-otthagyogatta bizonyos terekben, ahol nem kerekedtek ki a gondolatok. Gyakran mondogatta hunyorgó belső szemének:
─Tudom, valahol ott maradt valami. De ne félj, mindent visszamenőlegesen visszakeresünk és megtalálunk. Aztán egymásra rakjuk az összes elgurult játékkockát.
Tétován nyúlt a keze a Biblia után. Elhatározta, megkeresi Istent; ő száz százalékos segítség lenne a tervhez. Viszont csak faltól falig tapogatózott. Elmerült igetavakban, kicsit fulladozott, majd belekapaszkodott kósza deszkasorokba, hogy rásüssön az arcára a fény. Ám az építőkockák továbbra is elszórtan hevertek különböző dimenziók vonzásában, és az idő egyre mélyebb karcolatokat vésett beléjük.
A hajnal elkezdi feloldani az éjszakát, és fáradtan érkezik haza, ki tudja, honnan. Ilyenek ezek a pirkadatok, elmennek messzire, talán be is rúgnak egy kicsit, haragszanak a világra, mert arra csak haragudni lehet. Aztán jön a rövidtávú emlékezetkiesés, s ha megkínozzák, se képes elmondani, hol, hogyan töltötte az éjszakát. A fiú együtt érez a hajnallal. Muszáj megjelenni ott, ahol elvárják, különben nagy galiba fog keveredni, dühös pillantások, bérmegvonás, tán még elbocsátás is fenyegetheti.
Ha reggel, akkor reggeli. Jó, hogy Isten gondolt kenyérre. Mármint nem eredetileg, hanem mostanra. Mert nélküle nehezen vágna neki az elkövetkező tizenhat óra saját magának. Egy kis tealevélmaradék is van még, meg alapvíz, de megtagadta a jelenlétet az elektromosság. Nem baj, belemerülnek a meglepett teadarabkák a hideg vízbe. Forróra számítottak, mióta fellelhetőek írásos források a teáról, arra számítanak. Ámde jövőlátó legyen a talpán, aki biztosra tudja mondani, mivel rohan be az ajtón a következő pillanat. Az is lehet, hogy kés lesz nála, s az a rosszabbik eset. Jobb most egy hideg vízbe mártott tealevél.
─ Gondolni kéne a szerelemre─ hagyja el a fiú száját egy rövidzárlatos mondat. Idegesítő ez a szerelem-dolog. Múlt hónapban a bérház előtt dolgozó fagyiárus lány tetszett neki, akitől még csak azt se merte megkérdezni soha, hogy mennyibe kerül egy gombóc. Inkább eltekert két utcával arrébb, onnan szerezte be, ha fagyi kellett. Aztán vége a szezonnak, a lány eltűnt, magával szippantotta a léte máshová, hatmilliárd mással keveredett. Esetleg otthon lógatta az orrát, mert soha nem vásárolt tőle az a vonzó fiú egy gombócot sem; biztos ellenszenves volt számára, mert máshonnan hozta a fagylaltot biciklin, ügyetlenül egyensúlyozva. Viszont az is lehet, soha fel se tűntek neki a sóvárgó angyalszemek, amiknek gazdáját majdnem elgázolták párszor, mert menekülve ment át az úton. Nem a zebrán, ami mellett a lány árult. Miken gondolkodott ez a fagyis lány vajon? Ez is egy elszóródott építőkocka.
Cseng a telefon. Mintha megérezte volna, hogy előre kell tolakodnia a sorban, újabb lány van a vonal másik végén. Kurta a beszélgetés:
─ Halló, szia, én vagyok, azért hívlak, mert ma este szabad vagyok, elmehetnénk...
─ Szia, ma sajnos nem jó, majd máskor...
A lánykéz tartotta telefonkagyló duzzogva kattan.
Töményen negatív ábrándok, letépett plakátdarabok a szemek mélyén, fényévsebességű vállrándítás.
─ Jó lenne látni anyáékat─ figyelmezteti a tükör. Az ember gyarló, magától eszébe se jutna. Messze vannak, jó lenne, ha elégne a távolság, mint egy gyufaszál. Vagy leugrana egy felhőtaxi, úgyis vonulnak mindig üresen. Csakhogy ők is, a találkozás is egy kocka, vagy üresjáratú motor, vésődik átfelé.
Vajon miért nem jellemző napjainkra a cserekereskedelem? Pénz híján megfelelhetne valami más is egy másodrangú étteremben hús nélkül elfogyasztott tányér krumpliért. A fiú eltöpreng, mit is kínálna cserébe az ételért, amit persze úgysem fogadnának el. Két alig használt, és mégis víztől megsárgult inget, egy matrac alatt rejtegetett nagyapai rézpipát, vagy esetleg magát a matracot? Talán kérnék a matrachoz az ágyat is, ha nem akarja feljelentetni magát, mert nem tud fizetni.
„─ Nem maga, de a főnöke, a tulajdonos, akinek ez a tizenhatodik étterme a láncban, elvenné tőlem, akinek lehet, ennyi lapul nem csak a nadrágzsebében, de minden zsebében összesen, az otthoniakat is beleszámítva. A felárazott krumpliért.
─ Vigyázz, mert ez a szabály, fizetni kötelező. Nem csak az ételért, hanem a szolgáltatásomért is, illik, elvárom.”
Ez a rövid beszélgetés biztos, hogy nem fog elhangzani több okból kifolyólag sem.
Nézi a tévét, benne magát. Idegesítő, hogy az ember benne van a tévében. Pedig az unaloműző gépóriás ki van kapcsolva. Már hónapok óta. Legalább nem látni egy világűrnyi szeméthalmot kis érdekességgel.
Megremeg az ajtó. Valahonnan bepattan egy huzatszikra, s viharszörnyeteggé változik, magával akarja ragadni a teliirkált ánégyes lapokat. Azonban gyenge hozzá, tudhatná előre. Ahhoz viszont erős, hogy megfájdítsa a fiú érzékeny fülét alkalomadtán. Még jó, hogy ez nem olyan alkalom. Csendben meghal a huzat a falhoz vágódva.
Kibámul a természetre. Bárdolatlan, fakó esőfelhők, elrabolták a Napot a kék égestől. Kár, hogy nem lehet a borút feltekerni és jól kiporolni. Azaz mégse kár, mert veszélyes is lehet. Megeshet, hogy a ború olyan emberek hangulatára is rátelepedne a földön, akik épp nevetni készültek. Mi lenne akkor veled, világ? A fák viszont szépek. Világos, nem a levelek miatt, mert azok már a sárral elegyedtek.
Úgy feketedik be halkan az ablak, hogy megmagyarázatlan, hová potyogtatta el az elemes óra a perceket. Az ágy testi-lelki jó baráttá szelídül, hívogatja a gazdáját, és hallgat a korábbiakról. A lefekvés kábítóan magával vonja az agymunka felélénkülését. Beleszivárog a fantázia a sejtekbe, mint az alkohol a vérbe, és ott bizonyos százalékot alkot. A képzelet húzza le a szemek zsalugátereit is, hogy eltűnjön a szoba árnyas sötétje. Ügyes mesterkézek fognak egy marék gyurmát, csinos alakot formálnak belőle: talán a fagyist, talán egy jövőben eljövő személyt, nem is ez a lényeg. Inkább, hogy ez a teremtmény a fiú törvényei szerinti igazi társ. A cikkelyek alapján pedig mindketten szabad kezet kapnak.
Pislognak még a homályos éjszakai lámpák az utcán, mikor felriad álmából. Felemel egy ánégyest, odakészített tollat húz ki a dzsekizsebéből, vaklálva papírra veti az alábbi sorokat:
„Felnőtt gyerek vagyok már. Mégis sokszor rossz helyen gyülemlenek fel a kék fények, zavar az idő, mert minduntalan siet, és ott-otthagyogat bizonyos terekben, nem kerekednek ki a gondolatok. Gyakran mondogatom hunyorgó belső szememnek:
─Tudom, valahol ott maradt valami. De ne félj, mindent visszamenőlegesen visszakeresünk és megtalálunk. Aztán, ha meglesz, összerakjuk az összes elgurult játékkockát.
Tétován nyúl a kezem a Biblia után. Elhatároztam ugyan, hogy megkeresem Istent, mert ő száz százalékos segítség lenne a tervhez. Viszont faltól falig tapogatózom. Elmerülök igetavakban, kicsit fulladozok, majd belekapaszkodok kósza deszkasorokba, hogy kicsit rásüssön az arcomra a fény. Csakhogy az építőkockák továbbra is elszórtan hevernek különböző dimenziók vonzásában, és az idő egyre mélyebb karcolatokat vés beléjük.”
Kurmai-Ráti Szilvia