Kurmai-Ráti Szilvia

 Emelt szintű tűzpróba

Van, hogy csak úgy röppennek tova az évek, mint (az egyébként) gondtalan madárkák a megrezzent bokorról. Aztán a bokor végül úgy megrázkódik, hogy a kis szárnyasok többé nem térhetnek vissza rá. Ez az utolsót rezzenő cserje a középiskola a tizenegyedikes diák számára: számomra. Eddig csak firkáltam titokban a padot nap mint nap, kicselezve a tanárok szigorúam hozzám is intézett fejtágító mondatait (ki vágyik arra, hogy a növekvő információhalom szétfeszítse a fejét). Ám a középiskolai pályafutásom a végéhez közeleg, maholnap felnőtt leszek ügyes-bajos felnőtt dolgokkal (gazdasági válság egyéni túlélése, párválasztási mizéria, munkahelykeresés illetve annak gyors elvesztése, gyereknevelési gondok, stb). Viszont ne szaladjunk olyan messzire, előbb le kell tennem az érettségi vizsgák végtelen sorozatát. Illetve, mivel szeretnék az előkelően hangzó értelmiségi réteg tagja lenni, nem ártatna egy diplomácska. Ennek viszont egyik súlyos előfeltétele a végzős magyar diákok sorait kegyetlenül megfaragó, kissebségérzetet sugalló emelt szintű érettségi ukránból, ukránul. Nem tagadom, az állam gondoskodott a nyelvoktatásomról oly módon, hogy mióta az iskola fogalmát ismerem, parancselvűen járul hozzá az ukrán óra jelensége. Szülők és tanárok méltán bölcs tanácsát szem előtt tartva próbáltam megtanulni ezt az erősen mozgó hangsúlyú nyelvet.

Olyan voltam, akár egy szivacs, várva, hogy magamba szívhassam az élő lingua vizét. Csakhogy minden száraznak bizonyult− a morfológia, a mondatrészek, a nyelvtani szabályrendszerek és a neves ukrán irodalmárok életműveiben való mélybúvárkodás se érlelte meg a nyelvtudásom gyümölcsét (hovatovább, zöld sem lett, azaz ki sem virágzott, talán csak vegetáló rügy maradt). Mit szépítsem a dolgot: nem tudtam két értelmes, magabiztos, saját mondatot váltani „kisorosz” honfitársaimmal. Tekintve, hogy kizárólag magyar falu magyar iskolájának magyar gyermekeivel kerültem ezidáig döntő interakciókba, magyar édesanyám különórát javasolt, hogy tizennyolc év ukrán nyelv tudásának hiányait egy hónap alatt pótoljuk. Ilyenek az anyák. Képesek lemondani új ruháról, cipőről (kiló húsról a vasárnapi ebédhez) azért, hogy gyermekük kis lépést tegyen a valakivéválás buktatókkal teli útján. Ugyanis a különfoglalkozás általában nem olcsó mulatság. Az én esetemben sem volt olcsó, mulatságnak pedig egyáltalán nem neveztem volna, azon egyszerű oknál fogva, hogy a tanárom minduntalan a nem létező ukrán szókincsem kiaknázásán mesterkedett. Úgy gondolta, hogy a tudatalattimba ágyaztam azt be, s nem csak hogy puha ágyat vetettem neki, hanem mesterségesen alvó állapotban tartom. Evvel szemben én arra kértem, inkább tanítson nekem új szavakat, azután fűzzük mondattá, majd kezdjünk társalogni úgy, hogy közben kijavítja a hibákat és a félrehangsúlyozásaimat. Meglepetésemre felháborodott. Szinte tajtékozva kijelentette, leveszi rólam a kezét, mert pimasz vagyok és konok, valamint játszani akarok vele ahelyett, hogy használnám a már meglévő ukrán tudásomat.

Ezek után mondtam anyának, főzze újra hússal a vasárnapi levest, aztán lesz, ami lesz. Innentől kezdve haptákban üldözték el egymást a hetek: egyre közeledett a kötelező ukrán nyelv és irodalom teszt. Én pedig ezekre nem tanultam. Mert a magolás, amit éjjel-nappal műveltem, az nem tanulás, hanem kőkemény szó szerinti memorizálás. A szüleim már valószínűleg a csendes őrület kezdődő jeleit vélték elhatalmasodni rajtam, mert ezt mondták:

− Ki kellene kapcsolódnod. Nem baj, ha nem sikerül a teszt, de azt nem akarjuk, hogy belebetegedj. Csak úgy teljesíts, ahogy a körülmények engedik.

Langyos májusi nap virradt fel, valószínűtlenül vidám madárcsicsergéssel. Már ott is ültünk egy számomra ismeretlen város idegen iskolájának osztálytermében: tizenkét ukrán anyanyelvű diák és egy magyar: én. Előttem hevert a tesztlap végeláthatatlannak tűnő, apró betűs kérdéssorozatával. Küzdeni kezdtem vele derekasan, ahogyan azt előre elterveztem. Csakhogy megrökönyödésemre nem sok mindenhez tudtam hozzászólni. Néhol a kérdést se értettem. Feltettem magamnak a kérdést− hová írjam a bemagolt szöveget? Gondolatban láttam az egyetem búcsút intő léghajóját, ami már felvette a jól tesztelőket, engem pedig otthagy a szülőfalum szélén állva. Ránéztem a falon hangosan ketyegő órára, ami még jobban kiélezte az érzékeimet. Gyorsan vonult át rajtam a sírógörcs, a reszketés, a verejtékezés, végül a teljes elgyengülés. A megmentésem a teljes reménytelenségből érkezett. Az előttem és a mögöttem lévő pad is üres volt, amire gondosan figyeltek a „szervezők”. Ám váratlanul az egyik tesztíró társam bejelentette, hogy a padjából rejtélyes módon kiesett egy fontos csavar, s már csak a lelkiismeret tartja össze a bútordarabot. Az osztályban felügyelő „figyelőtanár” a fiút az előttem lévő padba intette. A csoda nem váratott magára: a tanár vagy nem vette számításba, hogy kitűnő szemem van, vagy úgy gondolta, a hátralévő kilenc perc már úgy se számít. Számított. Ne gondolja rólam senki, hogy a lekoppintást becsületes dolognak tartom. Ellenkezőleg. Viszont abban a sorsdöntő kilenc percben, amitől az függött, hogy szakmunkás leszek, vagy diplomás ember, egyértelmű volt, hogy mindent leírok, amit látok. Mikor az első oldalt kitöltöttem (kis eltérésekkel, hogy ne szúrjon majd szemet), mintha gondolatátviteli úton befolyásoltam volna, a fiú lapozott egyet, hogy a többi kérdésre is felelhessek. Persze, nem azért. Megdöbbentem az igazi, nyilvánvaló okon: a két oldal között igazi nehézfegyverzet bújt meg mesterien összeragasztott cetliken. Nem szándékozom belemerülni abba a témába, honnan tudta, milyen válaszokra lesz szüksége egy állami emelt szintű érettségi teszten, s egyáltalán honnan vette a hidegvért, hogy használja a puskáit. Egy szó, mint száz, fogta a cetliket, kicsúsztatta a tesztlapok közül, majd a zsebébe mélyesztette. A jelenség inkább feldobott, mint felháborított− így biztosan tudtam, van esélyem arra, hogy a léghajóm felvegyen a mezőszélről.

Amikor az erősségeimet és a korlátiamat ismerő osztálytársaim megtudták, hogy kitűnő eredményt értem el a teszten, hitetlenkedve gratuláltak, és azt kérdezték:

− Hogy sikerült így bravúroznod?

Én megvontam a vállam, s csendesen ennyit mondtam:

− Anyáék azt mondták: teljesíts úgy, ahogy a körülmények engedik. Követtem a tanácsot.

Kurmai Ráti Szilvia