Kurmai-Ráti Szilvia

Befejezetlen történet

Az apró, berendezés nélküli kunyhóban ketten üldögéltek. A helyiségben szürke selyempor terjengett, amit a sápadtan beszűrődő napfény keltett életre. A bejáratra függesztve, hézagos ajtóként egy füsttől fekete, rongyos pokróc lógott. A ledöngölt földpadlón megannyi papírlap hevert.

─ Olvasd nekem Lukács evangéliumát, fiam. Mindegy hányadik vers, bármelyik üzenet lehet a mai napra szóló.

Ősz hajú, erősen hajlott, réveteg tekintetű ember szólt, de a hangja határozottan csengő, szinte fiatalos volt az aggastyán külsőhöz képest. A tizenéves gyerek, akit „fiamnak" nevezett, engedelmesen kutatni kezdett egy nagy maroknyi elsárgult papír között, megfogott egyet és érthetően, hangosan olvasni kezdett.

─ Boldog az a szem, amely látja, amit ti láttok. Mert mondom nektek, sok próféta és király szerette volna meglátni azt, amit ti láttok, de nem látta meg, és hallani az, amit ti hallotok, de nem hallották meg.

Az öreg itt nagyot sóhajtott.

─ Úgy kell nekünk hinni a Megváltóban, hogy nem voltunk ott vele, nem láttuk, nem hallottuk. Hinni kell, és teljessé válni ott, ahol vagyunk. Nem panaszkodhatok, szép érában éltem én is. Érdemes tanítókat, tudományokat, művészeteket ismertetett meg velem az Úr életem során. Mi, emberek, gyakran megfeledkezünk arról szeretettel, amivel tartozunk Neki és felebarátunknak. Ha tudunk igazán szeretni, jó barátokat fúj mellénk az élet szele ─ az öregnek könnyes lett az amúgy is homályos szeme.

─ Tódor mester, miért sír? ─ érdeklődött a suhanc.

─ Régi, régi emlékek miatt.

─ Meséljen róluk, mester ─ szólt az őszinte kérlelés.

Az idős ember ismét mélyet sóhajtott, nehézkesen felállt a földről, ahol az imént üldögélt, odasétált az egyeletlenül kivágott ablakhoz, előhúzta megsárgult zsebkendőjét és a szeméhez nyomta. Rövid szünet után csettintett a nyelvével, majd kellemes baritonján megszólalt:

─ Nagybátyám kereskedő volt, de ha hajóra szállt, én soha sem kísérhettem el. Azt mondogatta ilyenkor: „elég, ha engem nyel le a tenger, Tódor fiam". Rendszerint hátrahagyott valamelyik faluban, vagy városban, amíg távol volt. Prágában is otthagyott egyszer egy asszonynál. Csehül nem nagyon értettem, a háziasszonyom kislánya tanítgatta nekem a nyelvet. Ő hívta fel a figyelmemet a magyar fiúra is, aki a Podjebrád házban lakik − ahová rendelésre gyümölcsöt hordott a lány.

─ Magyar fiú? ─ lepődtem meg. ─ De hisz én is magyar vagyok! ─ öröm járta át minden tagomat, úgy éreztem, mintha édestestvéremről fecsegne a cseh kislány. Elhatároztam, hogy beszélni fogok vele, mert akkor nagybátyám már hatodik hónapja távol volt. Szép anyanyelvem kellemes szófordulataival Oljának (így hívták barátnőmet) hiába fényeskedtem volna. Egyszerűen csak legyintett, ha magyarul szóltam hozzá. Nem volt hajlandó elfogadni, hogy az övén kívül más használható nyelv is létezik.

A következő gyümölcsszállításnál elkísértem Olját a Podejebrád várba, avval a nem titkolt szándékkal, hogy megnézem magamnak a magyar fiút. Korán elindultunk, a nap még éppen csak megsimogatta a föld szegext-align: justify;">− Mérgezzük az embereket, akik soha sem ártottak nekünk?− komorodott el Tóbi.

− Látszik, hogy semmi érzéked a művészethez. Ne szólj közbe, kérlek. Gyógyszereket is fogunk hamísítani. Honnan tudná bármelyik patikai vásárló megállapítani azt, hogy egy fehér vagy sárga kapszulában milyen vacak szernek rejtőznek meg a milligrammjai? Itt van ez a h1n1 is. Ugyan, miért van itt, ha nem azért, hogy gyártsunk mellé védőoltást?

A másik a hányinger kellemetlen érzésével hallgatta. A főnök kis szünet után felpattant a bőrfoteléből:

− Tudod, mi jutott ebben a pillanatban eszembe? Ez bellus inflatus! Most világosodtam meg igazán! Zseni vagyok!

Tóbinak rángatózni kezdett a szemhéja és jéghidegnek érezte a nyálat a szájában. Mi jöhet még?− kérdezte magától.

− Istent fogunk hamísítani! Is-tent! Az embereknek istenek kellenek!!!− a nagytokájúnak egy percre zavaros lett a tekintete, úgy hatalmába kerítette saját magát.− Tóbikám! Van ötleted, mi legyen a hamis isten?

− Hja, kérem.− köszörülte meg a hangját Tóbi.− Ezzel önt már megelőzték. Az embereknek évezredek óta megvan a hamis istene, a p-é-n-z.

− Nahát, Tóbikám, mégse vagy te olyan bugyuta. Hiszen már az elején megmondtad, hogy pénzt hamísítsunk inkább.

Kurmai-Ráti Szilvia