Önkívület
| 
| 
ÖNKÍVÜLET
Két utca nyílott névtelenül egymásba. Egyikben az Élet lakott, másikban a Halál.
Reggelenként gyakran találkoztak a buszmegállóban, és várakozás közben elbeszélgettek a nagyvilág friss eseményeiről, kibeszélték közös ismerőseiket.
Nem tekintették egymást igazán jó barátnak, de volt közöttük kölcsönös tisztelet, ami természetessé tette szándékukat: az igazság köntörfalazás nélkül való, egyszerű közlését. Bár ismeretségük fokozatosan elmélyült, mindketten ragaszkodtak bizonyos távolságtartáshoz, még akkor is, amikor néha betértek egy közös italra.
Egy napon, november 19-én különös eseménysor kezdetének tanúi lettek. Az események főszereplője ábrándos tekintetű, madárcsontú lány volt, aki csomagokkal a hóna alatt igyekezett a járókelők tömegében az őt váró taxihoz. Költözködött. Megadta új címét a sofőrnek, majd hozzátette: útközben nem szeretne beszélgetni, mert szédül.
A kocsiban ülve hátranézett az útszélen hagyott, értetlenül bámuló két kutyára. Biztatóan nézte őket, de bennsejében – mint élesztő a tejben – bugyborogva gerjedezett a lelkifurdalás: mégiscsak őt szerető élőlényeket hagy sorsukra.
A kutyáknak tulajdonított hűség tökéletesen jellemző volt gazdájukat visszavárva ücsörgő, ténfergő nagytestű ebekre. Egy nap elteltével belátták, hiába várják vissza a Lányt. Ekkor – benzinbűzzel, gyárfüsttel, égésszaggal dacolva – rohanni kezdtek utána. Tudták, merre kell fordulniuk az útkereszteződéseknél, pillanatnyi megtorpanás nélkül, lobogó nagy fülekkel futottak tovább.
Az Élet és a Halál eközben mit sem sejtve, békésen rövditalt kortyolgatott a megszokott kávézóban. Az elmúlt munkanapról beszélgettek, aztán kicsit spiccesen, de annál fegyelmezettebben hazaindultak, hogy belebotoljanak jelenük új elemébe.
A Lány egy kukában keresgélt, nem éppen bizalomgerjesztő látványt nyújtva. Kitartó kutakodása közben nyilvánvalóan saját magának dünnyögött:
– Teljesen őrült vagyok... De megérdemlem, hogy ott legyek, ahol, úgy csináljak, ahogy, azok lássanak, akik, és azt gondolják rólam, amit...!
A Halál figyelt fel rá előbb, s oldalba bökte az Életet, rámutatva a jelenségre.
Az Élet közelebb ment, s finoman megkérdezte:
– Segíthetünk önnek?
A Lány könnytől ragacsos, de élénk arccal mérte végig a két urat, majd szégyenlősen elfordult.
– Nem, kérem. Menjenek csak tovább...
– Elnézést, hölgyem! Engedje meg, hogy legalább megkérdezzük, mit vesztett el.
– Az eszméletemet – jött a válasz.
– Értjük. De biztos, hogy itt kell keresnie?
– Biztos. Egy órája dobtam ide nagy halom papírral együtt. Fogalmam se volt, hogy közéjük keveredett... Képzelhetik, mennyire fontos dologról van szó...
– Igen. Felajánlhatjuk a segítségünket?
– Idegenektől általában tartózkodni szoktam... De talán mégis üdvös lenne megbízni valakiben, hiszen az elkeseredettség szinte megbénít...
A tíz perccel azelőtt még teljesen ismeretlen két úriember közrefogta a lányt, s immár hat szorgos kéz kutatott az elveszett érték után.
A lázas igyekezet eredményeként csakhamar megkerült a keresett érték, és a hálálkodó Lány mindkét urat meghívta másnap estére, új lakásának egyébként szűk körű avatóünnepségére.
Az Élet és a Halál izgatottan készülődött a Lányhoz. Mindketten szabadnapot vettek ki, a reggeli busz nélkülük indult el. A Halál új öltönyt vásárolt, vadító illatú parfümöt fújt magára. Az Élet fodrászhoz ment, és méregdrága bort rendelt ajándékba. Egyikük se tudta nyomon követni, hogyan színeződött át érzelemviláguk, miért csiklandozza fülüket a Lány selyemhangjának emléke, miért záródik le folyton a szemhéjuk, hogy mögötte is a kétségbeesett álomszép arc bámuljon rájuk a kukából.
A szerelem vasökle akkora erővel sújtott mindkettőjükre, hogy belefájdult a fejük.
Nem egyeztettek, mégis egyszerre érkeztek a megadott címre. Ezúttal nem üdvözölték egymást. Az Élet oldalba taszította a Halált, hogy ő jusson be elsőként a nyitott kapun. Viszonzásul a Halál elkapta vetélytársa zakójának ujját, s úgy megrántotta, hogy a varrás mentén szétszakadt. A sértett Élet haragjában kitépte a Halál kezéből a Lánynak szánt virágcsokrot, és rátaposott. Ölre mentek. Az Élet nagyságrendekkel jobb erőnlétben volt, ráadásul ismerte a fogásokat. Tudta, hogyan és hová üt egy hivatásos bokszoló mérkőzés közben. A Halál összerogyott, arca elsötétült a dühtől. Beletúrt a földbe és rideg, vészjósló hangon így szólt:
– Menj fel hozzá. Vallj neki szerelmet. Tedd meg, amíg itt, a porban ülök, nem az ágya szélén!
Az Élet rádöbbent, mit okozott. Kapkodva próbálta hadrendbe állítani érveit:
– Add a kezed, barátom. Ne bántsuk egymást. Hagyjuk a Lányt a jövőnek. Olyan sok feltöretlen dolog rejtőzik még benne, csak nem tudja – motyogta, és a kezét nyújtva talpra segítette a Halált.
– Ismerem minden gondolatát – sziszegte bosszúsan a Halál. –Időnként felhőnek képzeli magát. Hegyeknek hitt köveken mászkál. Ha tegnap egyedül megyek arra, akkor került volna oda a Pont, a kukák mellett.
– Lasszót kötök a lábára, többé nem szállhat fel − jelentette ki magabiztosságának utolsó darabkáit összekaparva az Élet.
– Javíthatatlan optimista vagy. Csinálj, amit akarsz! – mondta a Halál, azzal sarkon fordult.
Az Élet megpróbált bejutni a házba. Ám az ajtón nem volt csengő, se kilincs. Sőt, még ajtó se, talán már ház sem. Csak az idő haladt előre, kíméletlenül hajszolva a másodperceket. Az Élet kötelességszerűen elálmosodott: lefeküdt az árokpartra, s aggódva bár, de elaludt.
A Lány hiába várta két újdonsült ismerősét. A többi vendég elszállingózása után egyre nehezebben viselte az egyedüllétet. Kinyitotta a kis gyógyszeres fiókot, összekeverte néhány ampulla tartalmát és szúrt. Az öntudat késői másodperceiben a kutyákra gondolt, akiket az útszélen hagyott. Hinni akarta, hogy még mindig ott ülnek, és semmi bajuk. Mindeközben a droggal mérgezett vér veszedelmesen áramlott az agya felé.
Az Élet arra ébredt, hogy arcát az útszélen hagyott kutyák nyaldossák.
Feltápászkodott, hosszan nézte a két barna ebet, akik mellette szaglásztak. Illetve az ajtó mellett, mert már volt ajtó.
Kattant a kilincs, és az Élet, sarkában a két kutyával, rosszat sejtve lépett be a szobába.
Odabenn minden hideg volt: a padló, a székek, az asztal a rajta hagyott papírpoharakkal, szendvicsmorzsákkal. Hideg volt az ágy, a gyűrött takaró és az oldalra dobott párna is.
Az ágy szélén a Halál ült, és a fekvő Lány kezét fogta. A tekintetek egymásba döfődtek, csak a Lány szelíd, élettelen kék szeme meredt a plafonra.
Ahol utoljára látta lengedezni eszméletét.
Kurmai-Ráti Szilvia