Eltompulás
Eltompulás
− Én már nem szeretlek, elég volt belőled. Csak kiabálni tudsz velem. Külön költözöm tőled− mondta a feleség.
− Minden másban különböző a véleményünk, de ebben megegyeztünk. Remélem, még az utcán sem akadunk egymás útjába− morogta a férj.
Vége volt az együttélésnek, az együttműködésnek is. Szegények fel se tudták ismerni, hogy mennyire rosszul döntöttek. Vakok voltak, süketek és főleg teljesen érzéketlenek egymás iránt. És egyetlen gyermekük iránt. Azonban mindketten maguknak akarták a felügyeleti jogot a kicsi felett.
Jött az acsarkodás, sárdobálás. Ahol csak tudták, elgáncsolták, bemocskolták, megrágalmazták a másikat: csak azért, hogy a gyerekelhelyezés kérdésében döntő bíróság előtt jobb színben tüntessék fel magukat s a legrosszabb képet fessék a másikról. Lassacskán a gyermekért folytatott harc is csak egy eszköz lett, hogy minél mélyebb sebeket okozhassanak egykori párjuknak. Mindketten más nevelési elveket hangoztattak (pusztán azért, hogy biztosra menjenek abban − teljesen széthúznak). Reggel ármánykodtak, délben fenekedtek, este áskálódtak, éjszaka alvás helyett pedig fondorkodtak egymás ellen. Közben, ha az utcán összetalálkoztak, úgy tettek, mint az ismeretlenek.
A gyerek hol egyiküknél, hol a másikuknál húzta meg magát: még nem tudhatta, anyjával vagy apjával fog –e együtt élni. Csak azt érezte, hogy beteg. Egyre gyengébb lett, egyre nagyobb fájdalmak gyötörték. Szólt az anyjának, hogy nem érzi jól magát. Ám az anya nem hallotta meg, amit a gyerek mondott, mert éppen azon törte a fejét, hogy mivel sértegesse továbbra is a férjét. A kicsi elmondta az apjának is, milyen fájdalmak kínozzák, azonban apja sem figyelt rá.
Nemsokára a gyermeket az intenzív osztályra kellett beszállítani. Az apa az anyát, az anya az apát hibáztatta.
Az orvos mind a két szülőt magához hivatta, és őszintén elmondta, hogy csemetéjük súlyos pszichikai sokk hatása alatt van. Javulás kizárólag akkor várható, ha az anya és az apa újra együtt lesznek, egyetértésben, szeretetben. Máskülönben elveszítik a gyermeket.
A két embert ekkor megérintette az Isten kegyelmes szeretete. Felismerték magukban a gonoszt, megutálták addigi életüket és tetteiket. Együtt fohászkodtak a gyermekükért, aki hamarosan jobban lett és hazavihették a kórházból.
Azután soha nem mentek úgy ki az utcára, hogy ne fogták volna meg egymás kezét.
Szívlelje meg ezt a történetet minden kárpátaljai magyarságszervezet!
Kurmai-Ráti Szilvia