Kurmai-Ráti Szilvia

Passzivitás, ősz...Arad

A ragyogó őszi napsütés fénye nedvesen verődött vissza a nemrég még árnyékban didergő, tarka, kerti avarról. Az iskola szürke falát helyenként sárgára festették az egyre gyengébb napsugarak. A felmelegíthetelen betonfalak mohón nyelték el a jóleső melegséget.

− Dávid, te tudod, kik voltak ezek az aradi fazonok, akiket megöltek?

− Fogalmam sincs, csak annyit tudok, hogy kicsinálták őket és kész. Azt se értem, miért kell emiatt unalmas megemlékezéseket tartani. Manapság már úgysem meglepő, ha valakit lelőnek. Az lenne a meglepő, ha nem lőnének le senkit.

− De ez valamikor régen volt. Tudod a dátumot, mikor történt?

− Dunsztom sincs. Tanultuk, de ismersz: a történelem egyik fülemen be, a másikon ki. Badarság az egész.

− Tanultuk, de én se szoktam soha figyelni. A megemlékezésen se. Most meg hülyén érzem magam.

− Miért? S egyáltalán, Péter, miért beszélgetünk még mindig erről az ostobaságról? Megnézed az új játékot a telómon? Tegnap töltöttem le a netről.

Eddig figyeltem szó nélkül a mellettem beszélgető tizedikeseket. Valósággal kinyílott a bicska a zsebemben. Hol tart most a magyar fiatalság− a (pillanatokon belül) felnövekvő nemzedék− miért nincsen bennük egy csipetnyi tisztelet és érdeklődés a magyar történelem vértanúi iránt (és egyáltalán, senki iránt)?

− Ha rajtatok múlott volna a szabadságharc '48-ban, biztosan kimaradt volna a magyar történelemből ez a fejezet− szóltam rá haragosan a két tizedikesre.

A fiúk elképedve néztek rám.

− Tanárnő, nem pontosan értem, miről beszél− húzta fel a szemöldökét Péter.

− Erről van szó, Péter. Hogy nem érted − mondtam mogorván.

− Én megyek. Csókolom, tanárnő. Szevasz, Péter− fogta menekülőre Dávid.

Csendben néztük Dávidot, ahogyan elnyeli a látóhatár.

− Péter, gyere, ülj le mellém a padra, és mesélek neked valamit az „aradi fazonokról".

A fiú kissé feszélyezetten, de engedelmesen leült mellém.

− Régen a magyar ember büszke volt arra, hogy magyar. Szerette a hazáját. Ragaszkodott hozzá. Repüljünk vissza gondolatban az 1848-as évbe. Képzeld el, hogy egy olyan országban élsz, ahol nem lehet bármit megírni az újságokban, mert ezt egy másik ország nem engedi. Az emberek a törvény előtt nem egyenlők. Például, ha te egy református földműves vagy, és bajba keveredsz, a törvény nem nyújta érted ki a karját. De ha katolikus gazdag ember vagy, akkor szinte mindenben nyert ügyed van.

− És adót ki fizet? − kérdezte érdeklődve a tizedikes.

− Többnyire az, aki a legtöbb fizikai munkát végzi, és a legkevesebb a keresete.

− Ez nem igazságos.

− Várj, még van más is, illetve nincs: mert nincs az országnak nemzeti hadserege, a magyar katonákat elviszik külföldre, s külföldi katonákat Magyarországra hozzák − magyaráztam tovább.

− Ez sem igazságos.

−Ha csak a gyanú árnyéka vetődik is rád, hogy konspirálsz a másik ország, Bécs ellen, akkor rögtön letartóztatnak.

− Akkor is, ha azt mondom, hogy a bécsiek nagyon szemétül viselkednek Magyarországgal?

− Igen. Mit tennél egy ilyen helyzetben?

− Háborúznék Bécs ellen, hogy szabad legyen az ország!− kiáltott fel a fiú.

− Jó. Akkor háborúzz. Mit gondolsz, milyenek az esélyeid?

− Ha egyedül vagyok, akkor nincs esélyem.

− Ez egy remek meglátás. Mi a teendőd?

− Hívni a fiúkat, hogy segítsenek.

− Nagyszerű. Egységben az erő. Utána mi lesz?

− Harcolunk.

− Honnan lesz pénzetek a harchoz? Fegyverek kellenek, felszerelés, ennivaló, és minden más.

− Nem tudom. Van egy aranyórám, de azt nem adnám oda.

− Látod, Péter, itt a nagy gond. A magyar ember ugyanis a szabadságharc idején összekapargatta kis vagyonkáját és a közösbe dobtak aranyat, ezüstöt, pénzt, és minden mást: csupán az hajtotta őket, hogy Magyarországon szabadság, egyenlőség, testvériség legyen.

− Értem. Na jó, akkor én is odaadnám az órám. Tovább mi lesz? Győzünk?

− Remélem, ti győznétek. Azonban a történelem képlete alapján, '49-ben a szabadságharc elbukott. Viszont ez nem azért történt meg, mert a magyarok meghátráltak vagy mert megtört körükben az egység.

− Akkor miért?

− Béccsel szemben tartották magukat. Ám az oroszok hatalmas serege is a magyarok ellen vonult, így jobbnak látták letenni a fegyvert.

− Ez gáz − vörösödött el Péter.

− Az „gáz" igazán, ami utána következett.

− Mi következett?

− Ekkor végezték ki az általad aradi fazonoknak nevezett tizenhárom hős tábornokot, a magyar szabadságharc nagy katonai vezetőit.

− Ők az aradi vértanúk?

− Ők. Akasztás és golyó általi halál várt rájuk 1849 október 6-án. Nem volt lehetőség sem fellebbezésre, sem kegyelemkérésre. Egyszerűen megölték őket. Nem azért, mert raboltak és gyilkoltak, hanem azért, mert egy elnyomás alatt sínylődő ország „ablakán" tiszta, szabad levegőt akartak beáramoltatni.

Péter vörös arccal, csendben az őszi levelekre meredt. Még mindig sütött a nap, ám fénye és melege egyre gyengébb lett. Szél kerekedett fel a semmiből. Valahonnét egy gyerek hangfoszlányait hozta: „Olyan unalmas ez az október, meg az iskola is".

Kurmai-Ráti Szilvia