Kurmai-Ráti Szilvia

Több veszhet, mint mohácsnál

Mariska néni a százötven éves, képes Bibliája fölött üldögél egy apró zsámolyon. Az elmosódott betűjű lapok már nem ragaszkodnak a kötéshez, széleiket kicsipkézte az idő. A néni szent áhítattal lapozza. Meg is simogatja: azt reméli, Istennek tetsző mozdulat az. A Könyv és a szobácska külalakja nagyban hasonlítanak. Ócska asztalka, szalmaágy foszló huzattal, megszürkült nejlon függönyök, víznyalta mély gödör a padlóban. A lényeg azonban a tartalom. A Biblia esetében az élő Ige. A szobácskát illetően pedig Mariska néni. Jó asszony ő. Mióta hallotta, hogy a magyar szülők félelemből ukrán iskolákba íratták be a hatéves gyermekeket, folyton imádkozik. Apákért, anyákért, gyerekekért. A magyar családokért. Azért, hogy ne fogyjon el a kicsi nemzet Kárpátalján. Vasárnaponként, mielőtt elindulna a templomba, elénekli a himnuszt. Nem csak az első versszakot, mint a sietős tömeg a nemzeti ünnepeken. Az összest. Fáj a görnyedt háta, mégis erővel kihúzza magát ilyenkor. Meg is könnyezi. Az imádságokat is. Könyörög a fiatalokért is, akik vodkáznak és káromkodnak.

Kopognak az ajtón. Meghozták a tejet. Csak egy liter a hétre. Elég annyi, mert drága.

A tejesember hoz mindig egy lottószelvényt is. Azért ötven kopeket kér. Mariska néni nem tudja, hogy ingyen, marékszámra lehet kapni azt a kis papirost bizonyos helyeken. A tejes úgy él, ahogy tud. Az egy liter tej harmadrészt víz. A többi tejes is így keveri.

A lottózó nincs messze. Mariska néni bekarikázza a számokat, majd felhúzza fekete, számtalanszor bestoppolt harisnyáját, gyapjúkendőt köt a fejére és kisétál. Nem, inkább kibiceg. (Csípőficammal született. Öregségére, a visszerek szövevényes hálója miatt még inkább nehezére esik a járás). Sor nincs, rögtön fel tudja adni a szelvényt. Két hrivnyát még elkérnek érte. Ezután, a szokott rend szerint, megkérdezi a múlt héten kihúzott számokat. Öt, kilenc, tizenkettő, huszonhat, negyvenhárom. Nehezebben kezdi venni a levegőt. Muszáj megtámaszkodnia a falban. Hátulról rászólnak, hogy ne fogdossa, hisz frissen van festve. Dehogy van. Két éve ugyanilyen. Mariska néni kitámolyog az épületből. Zúg a feje. Visszhangzanak benne a számok. Öt, kilenc, tizenkettő...huszonhat, negyvenhárom... Az ő számai! Hátratekint a lottózó épületére. Hatalmas betűkkel áll rajta, hogy az eheti nyeremény összege ötszázezer grivnya. Vajon mennyi a múlt heti? Immár magabiztosan sántikál be újra a lottózóba. A pult mögött az egykedvűen terpeszkedő, hatvanas férfi kérdően felhúzza szürke szemöldökét.

− Mennyi volt... a nyeremény a múlt héten?− kukucskál be Mariska néni újra az üvegfal mögé.

− Három millió− veti oda a lottóárus. Szinte haragszik, hogy a néni másodszor is visszajött. (Mintha egy héten csak egyszer lenne hajlandó kommunikálni vele).

Mariska néni leül egy padra a Kossuth téren. Higgadtan kell gondolkodnia. Óriási vagyona van. Mire kellene költeni? Konvektorra! Úgy nem kellene dideregnie a jeges radiátor mellett télen... Sezlonra! A szalmaágy már negyvenöt éves, kiszolgált... Meszelésre, festésre! Hogy felfrissüljön a szobája... Gázspórra! Az ócska villanyrezsó már négyszer megrázta...

−Jaj, az én kényelmem nem az elő szempont. A sok ima meghallgatást talált az Úrnál! −az utóbbi mondatot egészen hangosan ejti ki. Több járókelő kérdően felé fordul. − Isten megőrzi a magyarokat is!− kiáltja biztatón, és keresi az emberek tekintetét.

Mindenki fintorogva fordul el tőle. Ki bolondnak, ki részegnek nézi. Mariska néni nem törődik velük. Hazaindul. Tervezgeti, mit fog csinálni: elmegy az összes beregszászi magyar iskolába! Később, ha Isten segít, egész Kárpátalját beutazza. Kifizeti az ukrán különórákat minden magyar gyereknek. Megvesz nekik mindent, aminek a segítségével megtanulhatnak ukránul. Csupán egy kérése lesz: járjanak magyar iskolába és tanuljanak hittant. Fizeti nekik az iskolai ebédet. Reggelit, uzsonnát is. Dupla adag tejet annak, aki kéri.

− Mariska néni! Várjon! Hoztam a nyugdíját!− kurjant egy ismerős hang a háta mögül. A postásé.

− Magának adom! Költse el egészséggel− mosolyog Mariska néni.

− Bolondozik velem?− a postás azt hiszi róla, meghibbant.

− Csillagom, én rengeteget nyertem a lottón. Magának adom azt a kis pénzt.

− Ha ez valóban így van, akkor írjon róla egy lemondó nyilatkozatot. Különben rám fogják, hogy elloptam ezt a hatszáz grivnyát.

A lemondó nyilatkozatot ukránul írja meg gyorsan a postás. Mariska néni aláírja és ki-ki megy tovább a saját útján. Illetve egy magas, sapkás alak a Mariska néni útján megy tovább, azaz követi. (A férfi kihallgatta a beszélgetést. A lottónyeremény története különösen felkeltette az érdeklődését. Gyerekjátéknak tűnik számára az, hogy leüsse az idős asszonyt és elvegye tőle a szelvényt).

Szegényes szobájába belépve Mariska néninek első dolga az, hogy megkeresse a nyertes szelvényt. Hamar rátalál. Az ablakból két ördögi szem kíséri minden mozdulatát: ahogy előveszi párás szemüvegét, s ahogyan a szívéhez kap.

− Ó! Öt, kilenc, tizenkettő...megvannak. De a huszonhat nálam harminchat! A negyvenhárom nekem tizenhárom, micsoda vén bolond vagyok!− az utolsó mondatot szokása szerint hangosan mondja. Ez menti meg. A leselkedő veszedelem káromkodik, és eloldalog.

Mariska néni a szalmaágyba fúrja az arcát. A foszladozó huzaton nőni kezd a sós folt. Akár a szégyenérzet. Néhány perc múlva azonban a nénink felemelkedik. Megtörli a szemét és leül az apró zsámolyra. Összekulcsolja a kezét a képes Biblia fölött. A magyarokért imádkozik.

Kurmai-Ráti Szilvia