Kurmai-Ráti Szilvia

MEGYEK, MEGYEK... UTÁNATOK

Elgondolkodom a pénzügyeimen. Amint a gyűjtőfogalom is mutatja, az ügy tárgya pénz. Ebben az esetben leírhatom a tárgy hiányát. A gyűjtőfogalom azonban életszerű: hogy miképpen fogok gyűjteni, az csak fogalom. A törvény szerint én még nem kaphatok járandóságot. Munkát jótét lélekként vállalhatok, még meg is dicsérik az embert ilyenkor. Bezzeg ha fizetnének érte, akkor már eljárnának ellenünk. Jól kibabrált az alkotmány a magamfajtával. Az állam láthatatlan és ezért kérlelhetetlen keze odanyom az iskolapadba, amíg jónak látja. Hogy miből élek a tudásgyarapító évek alatt, azzal vajmi keveset törődik. Félreértések elkerülése végett leszögezem, hogy az étel és a szállás, amit otthon kapok, nálam nem meríti ki a „megélés" tárgykörét. Nem is tudják a parlamentben, hogy milyen morális válság fenyeget engem. Ugyebár, ha valaki nem kapja meg, amire nagyon vágyik, az hamarosan szomorú lesz. A bánat pedig nőttön-nő, majd állandósul. Alakot ölt a tartósbúbánat, amit a nyugatról belengő szavak divatja szerint már nálunk is depressziónak neveznek. Eme lelki gond pedig hajlamos kitermelni a kettős személyiséget: az egyik személyiség próbálja kihúzni búskomor társát a pszichés kátyúból különféle ötletekkel, mint például:

− Raboljunk ki egy bankot, megoldódik a bajunk.

Következésképpen az egyén meggyőzi önmagát, a terv végre lesz hajtva. Hiányzik ez az országnak?

Ámde, visszakanyarodva a lényeghez, mivel a törvényes utakat határozatokkal lezárták előttem, meg kell próbálkoznom a családi kassza résztulajdonjogának érvényesítésével.

− Anyu, kellene nekem egy új telefon. Már ki is néztem.

− Mennyibe kerül?

− Nyolc...száz hrivnya.− A „száz" szót direkt halkan ejtem, szinte csak elharapom, mintha nem is létezne. Azonban az anyai fülek élesek.

− Most ilyen drága dologra nem adhatok ki pénzt. − jelenti ki tárgyilagosan. Számára az ügy végére itt kerül pont.

Még bizakodva, másik szülőmhöz igyekszem a garázsba. Itt más taktikára váltok− „a bátran kell eladni magam" manőverre.

− Apu, tudtad, hogy van mobil ötezer hrivnyáért is? Iszonyú nagy ár érte, nem?

− Az.

− Viszont én láttam egy szuper jót, teljesen olcsón: csak nyolcszáz. − a számot kimondva lekicsinylő nevetést mímelek.

− Tényleg? Milyen típus?

Apuban megvan az a félreérthető tulajdonság, hogy az ember azt hiszi, már sínen van a kérése, mert nem lett elutasítva rögtön. Én bizakodva regélni kezdek számtalan megapixelről, végtelenül kényelmes komfortfunkciókról, gigantikus memóriaegységekről, ő pedig érdeklődve végighallgat.

− Biztosan menő.− mondja, azzal folytatja a munkáját.

Kétségbeesetten várakozom némán. Már elillant magabiztossággal, kínlódva megkérdezem:

− Kapok rá pénzt?

− Nem.

Ennyi. Nem.

Immár teljesen megtörten, de utolsó lehetőségembe kapaszkodom hátul, a kisnyári konyhában.

− Nagyapa! Muszáj szereznem nyolcszáz hrivnyát, hogy vehessek egy új mobilt!

− Mi az a gobil?− kérdezi.

Szükségem van minden csepp hidegvéremre.

− Nem gobil, hanem m-obil! Lehet vele telefonálni!

− Nyolcszáz hrivnyát akarsz érte adni? Én nyolcvanöt kopekért hívtam fel a szőlősi unokatestvéremet a postáról a múltkor.

Nagyapának hiába mesélnék fantasztikus multimédiás funkciókról és megapixelekről. Nincs más hátra, magamba kell szállnom. Elkomorodok. Az öreg azonban észreveszi az elkámpicsorodott tekintetem, megszólal:

− Hatszáznégy grivnya a nyugdíjam, gyermekem. Ebből százötvenet adok anyádnak az ételre, százat a számlákba, százhetvenet injekcióra meg tablettákra.

Önkéntelenül is számolok, ez eddig négyszázhúsz hrivnya. A maradékról nem szól. Azt egyszerűen nem adja nekem.

Lemondok a kis masináról. Rabolni csak nem fogok miatta.

Hét hónap és tizenkilenc nap múlva beköszönt a születésnapom. Díszes csomagocskát nyújt át a családom. Kibontom: ott van a régebben olyannyira áhított telefon. Benne a sok komfortfunkció és a halhatatlan memória. Örülök neki, de nem kitörően. Hiszen épp számítógépre kuporgatok s ennél sokkal trendibb mobil is van már: az érintőképernyős.

Kurmai-Ráti Szilvia