ÖNKÍVÜLET
Két utca nyílott névtelenül egymásba. Egyikben az Élet lakott, másikban a Halál.
Reggelenként gyakran találkoztak a buszmegállóban, és várakozás közben elbeszélgettek a nagyvilág friss eseményeiről, kibeszélték közös ismerőseiket.
Nem tekintették egymást igazán jó barátnak, de volt közöttük kölcsönös tisztelet, ami természetessé tette szándékukat: az igazság köntörfalazás nélkül való, egyszerű közlését. Bár ismeretségük fokozatosan elmélyült, mindketten ragaszkodtak bizonyos távolságtartáshoz, még akkor is, amikor néha betértek egy közös italra.
Egy napon, november 19-én különös eseménysor kezdetének tanúi lettek. Az események főszereplője ábrándos tekintetű, madárcsontú lány volt, aki csomagokkal a hóna alatt igyekezett a járókelők tömegében az őt váró taxihoz. Költözködött. Megadta új címét a sofőrnek, majd hozzátette: útközben nem szeretne beszélgetni, mert szédül.
A kocsiban ülve hátranézett az útszélen hagyott, értetlenül bámuló két kutyára. Biztatóan nézte őket, de bennsejében – mint élesztő a tejben – bugyborogva gerjedezett a lelkifurdalás: mégiscsak őt szerető élőlényeket hagy sorsukra.
A kutyáknak tulajdonított hűség tökéletesen jellemző volt gazdájukat visszavárva ücsörgő, ténfergő nagytestű ebekre. Egy nap elteltével belátták, hiába várják vissza a Lányt. Ekkor – benzinbűzzel, gyárfüsttel, égésszaggal dacolva – rohanni kezdtek utána. Tudták, merre kell fordulniuk az útkereszteződéseknél, pillanatnyi megtorpanás nélkül, lobogó nagy fülekkel futottak tovább.
Az Élet és a Halál eközben mit sem sejtve, békésen rövditalt kortyolgatott a megszokott kávézóban. Az elmúlt munkanapról beszélgettek, aztán kicsit spiccesen, de annál fegyelmezettebben hazaindultak, hogy belebotoljanak jelenük új elemébe.
Bővebben...
Befejezetlen történet
Az apró, berendezés nélküli kunyhóban ketten üldögéltek. A helyiségben szürke selyempor terjengett, amit a sápadtan beszűrődő napfény keltett életre. A bejáratra függesztve, hézagos ajtóként egy füsttől fekete, rongyos pokróc lógott. A ledöngölt földpadlón megannyi papírlap hevert.
─ Olvasd nekem Lukács evangéliumát, fiam. Mindegy hányadik vers, bármelyik üzenet lehet a mai napra szóló.
Ősz hajú, erősen hajlott, réveteg tekintetű ember szólt, de a hangja határozottan csengő, szinte fiatalos volt az aggastyán külsőhöz képest. A tizenéves gyerek, akit „fiamnak" nevezett, engedelmesen kutatni kezdett egy nagy maroknyi elsárgult papír között, megfogott egyet és érthetően, hangosan olvasni kezdett.
─ Boldog az a szem, amely látja, amit ti láttok. Mert mondom nektek, sok próféta és király szerette volna meglátni azt, amit ti láttok, de nem látta meg, és hallani az, amit ti hallotok, de nem hallották meg.
Az öreg itt nagyot sóhajtott.
─ Úgy kell nekünk hinni a Megváltóban, hogy nem voltunk ott vele, nem láttuk, nem hallottuk. Hinni kell, és teljessé válni ott, ahol vagyunk. Nem panaszkodhatok, szép érában éltem én is. Érdemes tanítókat, tudományokat, művészeteket ismertetett meg velem az Úr életem során. Mi, emberek, gyakran megfeledkezünk arról szeretettel, amivel tartozunk Neki és felebarátunknak. Ha tudunk igazán szeretni, jó barátokat fúj mellénk az élet szele ─ az öregnek könnyes lett az amúgy is homályos szeme.
─ Tódor mester, miért sír? ─ érdeklődött a suhanc. Bővebben...
A vándor
A felejtés kék homályában lakott: nem volt túl eseménydús itt élni. Csak kockás porfelhők szolgáltak zsámolyul az el nem koptatott cipőknek. Általában éjszaka honolt: a sarki fény gyakoribb vendégként tartózkodott északon, mint nála bármilyen kivilágítás. Néha egy-két villám erősen darabkákra szakította a tajtéktalan eget, ám úgy találta, ez igazán elhanyagolható. Fel se fogta, hogy ettől fáj a feje. Ugyanis a villanások mély lyukat ütöttek a szemébe, ahol látomásokat idéztek elő. Ilyenkor erősen hadonászott. Ha kamerával rögzítették volna ezt a mozdulatsorozatot, aztán levetítik neki, biztosan letagadja önmagát. Olyan volt ez, mint egy tánc, lassú és ütemes, ékes és bájos, szorongó és önváddal teli, tánc a szabadulásért, és...az emlékezetért...
─ Elmegyek, és megkeresek valakit. Légüres tér van nélküle bennem.
─ Kit keresel meg? Ismered?
─ Fizikálisan nem, de amúgy ismerem. Ha szembejön velem, tudni fogom, hogy ő az.
─ Ne beszélj ostobaságokat. Törődj inkább gyakorlatiasabb dolgokkal. Nincs semmi tennivalód? Bővebben...
|
Eltompulás
− Én már nem szeretlek, elég volt belőled. Csak kiabálni tudsz velem. Külön költözöm tőled− mondta a feleség.
− Minden másban különböző a véleményünk, de ebben megegyeztünk. Remélem, még az utcán sem akadunk egymás útjába− morogta a férj.
Vége volt az együttélésnek, az együttműködésnek is. Szegények fel se tudták ismerni, hogy mennyire rosszul döntöttek. Vakok voltak, süketek és főleg teljesen érzéketlenek egymás iránt. És egyetlen gyermekük iránt. Azonban mindketten maguknak akarták a felügyeleti jogot a kicsi felett.
Jött az acsarkodás, sárdobálás. Ahol csak tudták, elgáncsolták, bemocskolták, megrágalmazták a másikat: csak azért, hogy a gyerekelhelyezés kérdésében döntő bíróság előtt jobb színben tüntessék fel magukat s a legrosszabb képet fessék a másikról. Lassacskán a gyermekért folytatott harc is csak egy eszköz lett, hogy minél mélyebb sebeket okozhassanak egykori párjuknak. Mindketten más nevelési elveket hangoztattak (pusztán azért, hogy biztosra menjenek abban − teljesen széthúznak). Reggel ármánykodtak, délben fenekedtek, este áskálódtak, éjszaka alvás helyett pedig fondorkodtak egymás ellen. Közben, ha az utcán összetalálkoztak, úgy tettek, mint az ismeretlenek.
Bővebben...
Passzivitás, ősz...Arad
A ragyogó őszi napsütés fénye nedvesen verődött vissza a nemrég még árnyékban didergő, tarka, kerti avarról. Az iskola szürke falát helyenként sárgára festették az egyre gyengébb napsugarak. A felmelegíthetelen betonfalak mohón nyelték el a jóleső melegséget.
− Dávid, te tudod, kik voltak ezek az aradi fazonok, akiket megöltek?
− Fogalmam sincs, csak annyit tudok, hogy kicsinálták őket és kész. Azt se értem, miért kell emiatt unalmas megemlékezéseket tartani. Manapság már úgysem meglepő, ha valakit lelőnek. Az lenne a meglepő, ha nem lőnének le senkit.
− De ez valamikor régen volt. Tudod a dátumot, mikor történt?
− Dunsztom sincs. Tanultuk, de ismersz: a történelem egyik fülemen be, a másikon ki. Badarság az egész.
− Tanultuk, de én se szoktam soha figyelni. A megemlékezésen se. Most meg hülyén érzem magam.
− Miért? S egyáltalán, Péter, miért beszélgetünk még mindig erről az ostobaságról? Megnézed az új játékot a telómon? Tegnap töltöttem le a netről.
Bővebben...
|
Több veszhet, mint mohácsnál
Mariska néni a százötven éves, képes Bibliája fölött üldögél egy apró zsámolyon. Az elmosódott betűjű lapok már nem ragaszkodnak a kötéshez, széleiket kicsipkézte az idő. A néni szent áhítattal lapozza. Meg is simogatja: azt reméli, Istennek tetsző mozdulat az. A Könyv és a szobácska külalakja nagyban hasonlítanak. Ócska asztalka, szalmaágy foszló huzattal, megszürkült nejlon függönyök, víznyalta mély gödör a padlóban. A lényeg azonban a tartalom. A Biblia esetében az élő Ige. A szobácskát illetően pedig Mariska néni. Jó asszony ő. Mióta hallotta, hogy a magyar szülők félelemből ukrán iskolákba íratták be a hatéves gyermekeket, folyton imádkozik. Apákért, anyákért, gyerekekért. A magyar családokért. Azért, hogy ne fogyjon el a kicsi nemzet Kárpátalján. Vasárnaponként, mielőtt elindulna a templomba, elénekli a himnuszt. Nem csak az első versszakot, mint a sietős tömeg a nemzeti ünnepeken. Az összest. Fáj a görnyedt háta, mégis erővel kihúzza magát ilyenkor. Meg is könnyezi. Az imádságokat is. Könyörög a fiatalokért is, akik vodkáznak és káromkodnak.
Kopognak az ajtón. Meghozták a tejet. Csak egy liter a hétre. Elég annyi, mert drága.
Bővebben...
Egy modern dráma
Helyszín: egy ukrajnai magyar városka néptelen főtere
Szereplők:
Rabló úr: rabló
Kirabolhatatlan úr: kirabolandó
Rabló úr: (Magas, arcát zsebkendővel takargató férfi. Kezében kis pisztoly van, amit zakója ujjába próbál elrejteni. Sziszegve beszél, hogy mások ne hallják): Azonnal állj meg, fegyver van a kezemben!
Kirabolhatatlan úr: (Csak most vesszük észre a másik szereplőt, ahogy az tétován sétálgat, majd megáll. Visszamegy, mint aki nem egészen biztos abban, hogy hozzá szóltak): Bocsánat uram, ön kérdezett tőlem valamit? Segíthetek?
Rabló úr: Velem gúnyolódsz? Nem látod a kis gyilkost a kezemben?
Kirabolhatatlan úr: (Megrémül, most jön rá, valójában milyen szituációba csöppent): Kérem, ne lőjön le.
Rabló úr: Jó, feltéve ha azonnal ideadod az összes pénzedet, bankkártyáidat és a kódjaikat. Mennyi van nálad?
Kirabolhatatlan úr : Kétszáz.
Bővebben...
|
|
Novellák
