Mellékút
| 
| 
Mellékút
A felejtés kék homályában lakott: nem volt túl eseménydús itt élni. Csak kockás porfelhők szolgáltak zsámolyul az el nem koptatott cipőknek. Általában éjszaka honolt: a sarki fény gyakoribb vendégként tartózkodott északon, mint nála bármilyen kivilágítás. Néha egy-két villám erősen darabkákra szakította a tajtéktalan eget, ám úgy találta, ez igazán elhanyagolható. Fel se fogta, hogy ettől fáj a feje. Ugyanis a villanások mély lyukat ütöttek a szemébe, ahol látomásokat idéztek elő. Ilyenkor erősen hadonászott. Ha kamerával rögzítették volna ezt a mozdulatsorozatot, aztán levetítik neki, biztosan letagadja önmagát. Olyan volt ez, mint egy tánc, lassú és ütemes, ékes és bájos, szorongó és önváddal teli, tánc a szabadulásért, és...az emlékezetért...
─ Elmegyek, és megkeresek valakit. Légüres tér van nélküle bennem.
─ Kit keresel meg? Ismered?
─ Fizikálisan nem, de amúgy ismerem. Ha szembejön velem, tudni fogom, hogy ő az.
─ Ne beszélj ostobaságokat. Törődj inkább gyakorlatiasabb dolgokkal. Nincs semmi tennivalód?
─ Azonnal elindulok, hogy megkeressem. Nem tudom, meddig élek én, meddig ő.
─ Mit csináltál magaddal? Megijesztesz. Azon legalább gondolkodtál, mit fogsz enni a nagy úton, ha az a valaki nem a szomszédban lakik?
─ Teljesen másodlagos dolog az étel.
─ Majd meglátom, ugyanezt mondod –e, ha napokig nem látsz kenyeret.
─ Mivel máshogy rendezte be a Jóisten mindkettőnk gondolkodási gépezetét, nem próbállak meggyőzni.
Kínos nevetés, majd merev csend állt be a beszélgetésbe. A párbeszéd egyik résztvevője kissé remegő kézzel nyúlt a kilincs után. Az ajtó nyikorgott, mintha fájna a kitárulás, aztán bezárult, tétován, súlyosan, búcsúzón. A beszédes nyílászárók biztos azt mondták volna: viszontérintésre. Ez nem ilyen volt. Két évig hallgatott.
Éjféli hangok szóltak körös-körül. Beszéltek a fekete kövekhez, fákhoz és gilisztákhoz, nyughatatlan, láthatatlan bogarakhoz. A hold elálmosodott az égen, magára húzott egy óriási felhő-porcicát. Nehéz selyem éjpalást borult a vándor gyengülő vállára. De nem halványult a vágy kedves arca, a remény-szemek sötétjében alakot öltött valaki. Emberünk mosolygott magán: elképzelte, hogy sugarakat rajzol a Földgömbre egy nagy szögmérővel, kijelöli, hol járt és hol nem, majd bonyolult számítások eredményeit osztja, szorozza. Így a mértan józan pajtásként megmutatatná, merre induljon.
Mintha összevesztek volna Talajjal, és bosszúból tenné, úgy perzselt a Nap: szenvedélyesen, a részleges pusztítás vágyával. Főnök volt: parancsára elbujdosott a szél, még pajkos fuvallat-gyermekei is sziklák mögé rejtőztek. Az élő meg gyötrődött. A vándor tekintetét elhalványította a szúrós levegőpiszok, bőrét alaktalan lángnyelvek kóstolgatták, ajka száraz vonala szomjúságot bizonygatott.
─ Feloldanál, ha tehetnéd─ mosolygott a vándor, kicsit gúnyosan, kicsit tehetetlenül az eső szitáló ködére. A víz gödröket nyaldosott a talajba, lassan megölte a port. Elűzte a mindenhol jelenlévő gilisztákat, hogy nemsokára mámorosan térjenek vissza.
A fagy kemény ökle egyenesen ütött arcba mindent, ami rendelkezett arccal. A vándor azon töprengett, miért a lábba kapaszkodik a hideg először, hogy aztán felkússzon a mellkason át a homlokig, ott beugorjon az orrba, s egyből azt érezze az élő, útőrző szoborként kell odaragadnia a földhöz az idők végezetéig.
─ Mégis csak barátod a Jóisten gyúrta porbolygó─ szólt magához.─ Egy éve nem beszéltél emberrel. Mintha nem is hiányozna. Lehet, hogy nem valakit, hanem csak a magányt kerested.
Félig elégedetten barangolt tovább. Nem hökkent meg, sőt, mintha számított volna ilyesmire, úgy fogadta a magasban végződő falétrát, melynek legalacsonyabb fokára pont rálépett a ködben. A következőre reflexszerűen, az azt követőre pedig tudatosan lépdelt felfelé, a háta mögött sűrűsödött, előtte tisztult a homály. A füle mellett suttogásba fulladt kiáltások hallatszottak, mintha a nevét is ki lehetett volna venni, de senkit nem látott. A visszafordulásra nem késztette óvatoskodás, nem is ismerte igazán ezt az alapvető életösztönt. Már jó ideje mászott, csukott szemmel, mert úgy esett a legjobban kissé eltompult érzékeinek. Egy idő után nem volt több létrafok. Pókhálós csapóajtó fogadta. Csalódott: ekkor vallotta be magának, hogy azt remélte, a létra a mennybe vezet, ahol egy ragyogó égi kapu mögött a Jóisten várja. Az igazi Isten, aki a számára a legkedvesebbeket így szólítja magához, leeresztett létrával. Végigsimította a deszkákon, néhány éles szálka fúródott a tenyerébe. Elcsigázott vállával belökte, az ajtó hangtalanul kinyílott. Padláson találta magát, rég elfelejtett zugban, póktalan pókhálók fergetegében. Sötét köpenyes alak ült egy fatuskón, az ábrázata rendkívül ismerős. Jellegzetes, szürke szemek, szögletes áll, hegyes orr, éppen beharapott alsó ajak. Sokat látta régebben. A tükörben.
─ Tudtam, hogy egyszer eljössz─ szólt a köpenyes, miután megköszörülte a torkát.─ Már egy örökkévalóság óta töprengtem, mit fogok mondani, ha végre betoppansz. Viszont már tudom. Ez a hely előtted sorompó.
Némán kilépett a padlásszobából, lefutott a létrán, az utolsó foknál pedig rálépett egy lábra. Női láb volt, csinos, ismerős, barna szandálos. A lábhoz kedves, jeggyűrűs kéz is tartozott, ami megragadta a vándor kezét.
─ Visszajöttél? ─a feleség hangja boldogságtól reszketett. ─Egyedül?
─ Nem egyedül. Istennel.
Kurmai-Ráti Szilvia