Kurmai-Ráti Szilvia

A keresztgyerek

Elza, a csontos arcú, középkorú cigányasszony gyakran benézett hozzánk egy időben. Édesanyámat „barátnőmnek” és „komasszonynak” hívta. Ez engem módfelett zavart− főként az utóbbi „kitüntető” megszólítást szégyelltem. Gyermekfejjel Grafika - Juhász Lászlóvalamiféle rokoni szálat sejtettem bele a dologba, noha tisztában voltam azzal, hogy a keresztanyaság szüli a komaságot. Arról azonban, hogy az én anyámnak (!) ki lehet az a bizonyos cigány keresztfia, fogalmam sem volt. A keresztelőre mindenesetre nem voltunk.
Elza szokás szerint megivott nálunk egy kávét, s közben így bókolt:
− Olyan szíp vagy, komasszony, meg ez a jányod is. − itt a nővéremre célzott.
Alighanem azért haragudtam rá általában, mert engem nem csodált. Ha tehettem, elutasító képet vágtam, amikor Elza becsörtetett hozzánk. Tegeztem, amivel az iránta való tiszteletlenségemet illusztráltam. Szerettem volna, ha soha többé nem jön, és nem „piszkolja” össze a kávéscsészéinket a szájával. Tiltakozóan hangos léptekkel hagytam el a konyhát, amikor épp leült. Egy alkalommal, mikor elment, durcásan róttam fel anyámnak:
− Minek jön mindig ide ez az Elza? Olyan büdös.
− Elza tiszta cigány. Rendes is.− válaszolt anyám.
Nem értettem egyet vele, de hallgattam.
− Egyedül neveli az unokáját− folytatta−.

− Csak nem az unokája a „keresztfiad”?− faggattam gúnyosan.
− De igen. Az anyja tizenöt évesen szülte. Otthagyta Elzának, mert ő nem akart vele „küszködni”. Beteg az a kisgyermek.− anyám szomorúan bámulta a linóleumot. Mindig mély bánat áradt a szeméből, ha beteg gyerekekről volt szó.
− Nem is voltunk a keresztelőre! Hogyan lehetséges, hogy a keresztfiad az a gyerek?− tereltem vissza a témát az általam kívánt mederbe.
− A cigányok szerencsésnek tartják, ha „magyar” embert hívhatnak meg keresztanyának vagy keresztapának. Örülnek a kis pénznek is, amit kapnak ilyenkor a keresztszülőktől. Nincs csinnadratta. Egyszerűen megkérnek rá, s ha elvállalod, akkor rögvest komaságba kerültök.
− Na, engem aztán kérlelhetnének. Biztos nemet mondanék− ilyen voltam akkor, tizenegy évesen. Önfejű, kíméletlen, morózus.
Húsvétkor újra benézett hozzánk Elza. Nem egyedül. Elhozta az unokáját. Úgy éreztem, alkalmatlankodnak. (Egy ilyen szép ünnepen, mint a Húsvét! Ilyenkor az ember sokkal „előkelőbb” vendégeket vár). Anyám behívta Elzát és a gyereket a szobába. Előtte kizárólag a konyhában tartózkodhatott. Az ebédlőasztalunk mellett ülve ették a finom habos süteményt. Pusztítani vágyó, tüzes vulkánként fortyogtam belül. Erre anyám pont engem kért meg, hogy hozzak a gyereknek egy szép játékot. Engedelmeskedtem. Mondanom sem kell, mennyire szívélyesen. Kiválasztottam a játékaim közül azt, amelyiket leginkább gyűlöltem és átadtam anyámnak.
− Ne nekem, hanem Ferikének add − nézett rám meglepetten.
Kelletlenül, tüntetően hangos sóhajtozással (jelezvén az „óriási áldozatot”) léptem oda a kisfiúhoz, akit Elza az ölében tartott. Akkor tűnt fel csak: mióta megérkeztek, folyton az ölében van a gyerek, jóllehet, már három-négy éves lehetett. Szelíden, örömmel nézett rám a kicsi. Feltűnően mély gödör volt a jobboldali halántékán (ma már tudom, hogy szülési fogó horpasztotta be azt a gyenge kis fejet).
− Nesze− nyomtam a kezébe a kiselejtezett buratyinót.− Nem tud járni ez a gyerek, Elza?− kérdeztem unott tréfálkozással.
− Biz’ nem tud ez, csillagom. Beszílni se. Beteg az íletem. Baj van a kis fejivel. Ni, hogy tönkretettík az orvasok.− avval rámutatott a már említett mélyedésre.
Elza tovább beszélt. Már nem tudtam rá figyelni. Kifutottam a szobából a kertbe. Mindig odaszaladtam, ha felzaklatott az élet. Síráshoz közeli állapotba kerültem, de visszafojtottam. A legtisztább kék áprilisi égbolton gyapjúpamacs felhők vándoroltak. Én azonban erőnek erejével túl akartam látni az égen. A mennyel volt dogom. Ahol Isten van. Szokásom szerint szuggerálva kerestem egy rést, ahová bepillanthatok, hogy igazán beszélhessek Vele. A kisfiúról, hogy milyen beteg. És magamról, hogy milyen rossz gyerek vagyok. Bántam már mindent.

Kurmai-Ráti Szilvia