Kurmai-Ráti Szilvia

Törékeny szentek

A következő újsághirdetésen keresztül értesültem először Zajosról:

Ungvári állatkertben éhező lovak havi támogatást kérnek élelemre. Fogadj örökbe te is egy állatot! Bankszámlaszámunk:..........

A hirdetéshez tartozott fotó is, ami egy szürkésfehér lovat ábrázolt, alatta az állt: Zajos.

Garfika - Juhász László

Aznap este, hogy elolvastam, sehogyan sem sikerült elaludnom. Egyfolytában Zajosra gondoltam, ahogyan eledelre várva kikukucskál a karámjából, egyre csak várakozik, mikor dob valaki be neki egy marék zabot. Gondolatban bementem hozzá, megsimogattam a hátát, a fejéhez simultam a fejemmel, bíztatni kezdtem:

− Ne aggódj, Zajos, nem hagylak sorsodra. Leszek az örökbefogadó apukád, ha akarod. Küldök pénzt, annyit, hogy habostortára is jut majd belőle vasárnaponként.

Mielőtt apáéknak is elmondtam volna, mit akarok tenni, úgy gondoltam, tudakozódok egy keveset. Iskola előtt berohantam egy bankba a hirdetéssel  a kezemben és öt hrivnyával a zsebemben. Még jó, hogy a bankos néni épp felállt a számítógépétől, mert a székéből biztosan nem látott volna meg. Előadtam a mondanivalómat. Örömömre értett magyarul.

− Utalhatsz pénzt a bankszámlaszámra, de csak apukád kíséretében.

Ennyit mondott. Nem láttam értelmét a könyörgésnek, győzködésnek. Ezek a banki „kasszírnénik” sápadtak és nagy valószínűséggel rendíthetetlenek.

Megkezdtem tehát a spórolást. Apa minden nap öt hrivnyát adott az iskolai uzsonnára. Ez kezdetnek kitűnő pénzforrásnak tűnt, hiszen kettőt nyugodtan félretehettem belőle. A maradékból éppen kitelt egy kifli és egy pohár kakaó. Viszont két nap alatt csak négy grivnyát spóroltam meg Zajos számára. Bűntudatot éreztem, mert a lovak nagyok, és iszonyú sokat esznek. Az általam félretett pénzből megvásárolható étel nekik olyan, mint nekem fél szelet kenyér. Letettem hát mind az öt hrivnyát. Nehéz volt, mert míg a többiek a büfében bőséggel belakmároztak, én az osztályban korgó hassal a táblára rajzolgattam unalmamban, vagy az udvaron rugdostam egyedül  a labdát.  Ám büszkén mentem haza, az önfeláldozás kellemes utóérzetével. Két hét gazdag megtakarításaival egy reggel apa elé álltam, előadtam magamat, Zajost, a pénzt.

− Szép a szándék, Misi. Az uzsonnapénz ügyéről azonban szólnod kellett volna − apa tekintete vádló volt.

Ekkor elővettem zseniális rábeszélőképességemet, ami miatt anya általában sokat panaszkodik. Ez nagyjából annyiból áll, hogy egész nap csak „mondom a magamét”. Apára ugyan nem ez hatott, inkább jellemfejlődésnek vélhette az önzetlenségemet, így bementünk a bankba, s a hirdetésben álló bankszámlaszámra befizettük az összekuporgatott pénzt. Apa ezután megemelte az uzsonnapénzemet: jutott kiflire és Zajos „étkeztetésére” is. Az örökbefogadottamat csak a magaménak akartam érezni, ezért nem beszéltem róla a barátaimnak, nehogy jöjjenek ők is az én lovamnak szóló felajánlásokkal. Hugikát viszont rendszeresen megfeddtem (otthon akkorra már mindenki tudott Zajosról), ha költekezni készült.

− Állj, mit akarsz venni abból a tíz hrivnyából?− stoppoltam le a kapunkban, meglátva, hogy önfeledten lobogtatja a bankót a kezében.  Akár egy bűnelhárításra szakosodott rendőr, a kapubejárat  elé álltam, elzárva  előle a kijutás lehetőségét.

− Gumicukrot és hajcsatot. Anyától kaptam rá a tízest, és most hagyjál− pattogott a kis nyelve dacosan.

− Mondd, tisztában vagy avval, hogy Zajos ezekben a percekben nagy szomjúságában még tiszta vizet sem ihat?− Hugikával beszélve hajlamos voltam túlzásokba esni, ha „szent” ügyről volt szó.− Te pedig képes vagy egészségtelen gumicukorra meg az ezredik hajcsatodra elhányni a pénzt, amikor minden kopek az életét mentheti meg?

  Hugika erre kissé kelletlenül, de átadta a vagyonkáját. Feltehetően nem így cselekedett volna, ha saját részre kérem, igaz, nem is kértem volna, mert általában nem voltam útonálló, vagy ha voltam is, az csak a kapubejáró út-elállása volt Hugika előtt Zajos érdekében.

Lassanként viszont a jó néhány banki pénzbefizetés után valami űrféleség kezdett tátongani bennem, lebegő kérdésekkel: Mikor láthatom végre Zajost? Biztosan kap enni? Beszéltek neki rólam, az örökbe fogadó apjáról? Nem akartam, hogy a kétkedésnek még csak szikráját is felfedezze a gondolataimban, de muszáj  volt apával beszélgetnem az ügyről.

− Lehetséges az, hogy meglátogassuk Zajost?− kérdeztem óvatosan.

− Van cím a hirdetés mellett?− tette fel apa az igencsak ésszerű kérdést.

− Attól tartok, nincs− furcsának tűnhet, de a kivágott hirdetés mindig a zsebemben volt. Addig egyáltalán nem érzetem hiányát a pontos címet közlő soroknak, a kérdés után viszont fájdalmasan, már-már égbekiáltóan hiányosnak találtam azt a darab cetlit.

− Esetleg próbálkozzunk számlaszám alapján az Interneten keresgélni.− ajánlotta apa.

Pontos címet sajnos itt sem találtunk. Apa és anya ezután (mint oly sokszor már) összedugta a fejét, majd anya vállalta a döntéshírhozást. Mielőtt evvel előrukkolt, úgy éreztem magam, mint a vádlott  a bíróságon az ítélet kihirdetése előtt − minden pillanat súlyosan nehezedett a vállamra. Már-már úgy érzetem, az illetékes másodpercek a földre nyomnak, amikor anya azt mondta vidáman:

− Apa, te, Hugika és én szombaton Ungvárra megyünk, megkeressük a  Zajos állatkertjét. Kirándulunk egy kicsit, fagyizunk, kikapcsolódunk.

Irtózatosan hangos HURRÁ-t kiáltottam válaszként. Már péntek éjszaka úgy izgultam, hogy csak hajnalban tudtam elaludni, pedig reggel korán indultunk. Általában élvezem a hosszabb autóutakat, most azonban alig vártam, hogy megérkezzünk. Hugika szokása szerint végignyafogta az utazást, kétszer kellett megállnunk, hogy pisiljen − úgy vélem, evvel kapcsolatban jogosan fejeztem ki nemtetszésemet, ám apaék csendre intettek. Amikor végre feltűnt az Uzshorod  tábla az út mentén, nagyon izgatottá váltam. Ugyan nyár eleje volt, mégis hűvösen borzongató szél kapott bele az új rövidnadrágomba, aminek a viseléséhez annyira ragaszkodtam reggel −, holott anya kihangsúlyozta, hogy fázni fogok, ha kiszállok az autóból.

Az állatkertig gyalog kellett mennünk. Hugika panaszkodott, hogy elfáradt, és apa a karjába vette. A torkomban lüktetett az izgalom, amikor átléptük az állatkert kapuját− s aztán következett a...hideg zuhany. Ugyanis érdeklődésünkre kiderült, hogy az állatkert nem adott fel semmiféle hirdetést, amely állatok örökbefogadását tűzte volna ki célul. Mitöbb, soha sem voltak lovak az állatkertben, csak zebrák.

A ketreceket és az üvegkalitkákat ugyan végigjártuk, de a lelkemet erősen nyomasztotta a tény, hogy becsaptak. Nem a pénzt sajnáltam, inkább az érzéseket, amiket szemfényvesztő módon csalt ki belőlem valaki, aki kitalálta Zajost. Apa nem szólt − vártam, hogy megszid, vagy legalább egy-két csípős megjegyzés hagyja el a száját, a hiszékenységemet jellemezve. De nem mondott semmit, csak megfogta a kezem, és úgy sétáltunk az állatkertben. Emlékszem,  hat éves koromig vezettek a szüleim kézen fogva az utcán, addig, ameddig ki nem kértem magamnak a dolgot, jelezvén, hogy nem vagyok már dedós. Most viszont örültem, hogy ezúttal apával kézen fogva sétáltunk. Így könnyebb volt elviselni a csalódottság okozta ürességet és elnyomni a könnyeket.

Este, miután hazaértünk, és vacsora után aludni tértünk, a fáradtság ellenére is ébren hánykolódtam az ágyamban. Egyszerre tört a matrac, túlmelegített a takaró, kényelmetlen volt a párna − pedig máskor az ágyam volt a legkényelmesebb bútordarab a szobámban. Végül úgy éreztem, szomjas is vagyok, és kibaktattam a konyhába. Az anyáék szobájának ajtaja résnyire nyitva volt, s csendes beszélgetés-foszlányok úsztak be a fülembe. Közelebb léptem, hallgatóztam.

− Úgy sajnáltam Misit. Korán kellett szembesülnie avval, hogy csalódásokkal teljes ez a kegyetlen világ − mondta anya.

− Isten a szülőkre bízta a kis lelkeket, vigyáznunk kell rájuk. A gyerekek törékeny szentek − válaszolt apa.

Halkan visszamentem a szobámba. Már nem forgolódtam az ágyamban. Megnyugodtam. Hisz törékeny szent vagyok, de soha sem leszek egyedül a gondjaimmal.

Kurmai-Ráti Szilvia