Játékkockák
Felnőtt gyerek volt már. Sokszor rossz helyen gyülemlettek fel a kék fények, zavart az idő, mert minduntalan sietett, és a fiút ott-otthagyogatta bizonyos terekben, ahol nem kerekedtek ki a gondolatok. Gyakran mondogatta hunyorgó belső szemének:
─Tudom, valahol ott maradt valami. De ne félj, mindent visszamenőlegesen visszakeresünk és megtalálunk. Aztán egymásra rakjuk az összes elgurult játékkockát.
Tétován nyúlt a keze a Biblia után. Elhatározta, megkeresi Istent; ő száz százalékos segítség lenne a tervhez. Viszont csak faltól falig tapogatózott. Elmerült igetavakban, kicsit fulladozott, majd belekapaszkodott kósza deszkasorokba, hogy rásüssön az arcára a fény. Ám az építőkockák továbbra is elszórtan hevertek különböző dimenziók vonzásában, és az idő egyre mélyebb karcolatokat vésett beléjük.
A hajnal elkezdi feloldani az éjszakát, és fáradtan érkezik haza, ki tudja, honnan. Ilyenek ezek a pirkadatok, elmennek messzire, talán be is rúgnak egy kicsit, haragszanak a világra, mert arra csak haragudni lehet. Aztán jön a rövidtávú emlékezetkiesés, s ha megkínozzák, se képes elmondani, hol, hogyan töltötte az éjszakát. A fiú együtt érez a hajnallal. Muszáj megjelenni ott, ahol elvárják, különben nagy galiba fog keveredni, dühös pillantások, bérmegvonás, tán még elbocsátás is fenyegetheti.
Bővebben...
Mese Babsó születéséről
Hol volt, hol nem volt, még a jégerdőn és a sivatagtavon is túl, volt egyszer egy káprázatos ország, amely már messziről nézve úgy zöldült, mint a smaragd. Az uralkodót Babkirálynak hívták, aki már annyira öreg volt, hogy a szakálla a birodalom egyik végétől egész a másikig elért, a szemei pedig szárazak voltak. A király érezte, nemsokára át kell adnia a babtrónt egyetlen fiának. De mielőtt ez megtörtént volna, azt akarta, hogy a fiú méltó feleséget találjon magának. Magához kérette, és így szólt hozzá:
─ Menj el, járd be az egész göröngyös földet, ha kell, de egyedül vissza ne térj! Olyan feleséget keress magadnak, aki érdemes arra, hogy együtt uralkodjatok Babországunk trónján!
A babkirályfi tehát útnak eredt, egy egész hónapon át csak futott, meg futott. Egyszer aztán elérkezett egy ismeretlen tájra─ Paprikaországba, ahová bebocsátást kért. Előadta mondandóját, miszerint méltó királylányt keres maga mellé a trónra. Azt a választ kapta, hogy van a királynak egy gyönyörű lánya, de azt addig meg nem láthatja, míg át nem esik bizonyos próbatételen, melynél sok vitéz hagyta már ott a fogát sikertelenül. A királyfi merész volt, nem riasztották vissza holmi próbatételek, ezért ráállt. A feladat pedig az volt, hogy elmenve a Lángok Szelencéjébe, vizet fakasszon, annak pedig három cseppjét az ajkában hozza el, s cseppentse a királylány szép fejére. Ahogy meghallotta a feladatot, rettenetesen elszomorodott, mert azt se tudta, merre induljon, szavát pedig nem szeghette meg. Leült az útszélre, s lehorgasztotta a fejét. Amint így üldögélt, egyszer egy párába-dérbe burkolózott kis alak tűnt fel a szeme előtt, és megszólalt:
─ Szervusz, délceg királyfi. Tudom ám, miért eresztetted így búnak a fejedet. Én azonban segíthetek rajtad, ha megfogadod nekem, hogy ha úgy hozza majd az élet, nem fogsz elmenni egy elgurult szemecske mellett, hanem követni fogod.
Bővebben...
|
A tetten ért szeretet
Egyszer volt egy hegy. De hol nem volt, ezért pontosítanunk kell, hogy ez a hegy éppen egy csendes berekben, kicsiny folyócska mellett magasodott, dölyfösködött, rátartiskodott. A folyócskát Vérnek hívták, az énekesmadarak viszont kedveskedve Vérkének szólították, mivel csodakék, tiszta vizét ingyen osztotta minden szomjas arra járónak. A büszke hegy magát Nagynak nevezte, ám mindenkinek megtiltotta, hogy őt bárhogy is hívja. Azt meg egyenesen parancsba adta, hogy senki rá ne nézzen, hozzá ne szóljon. Vérke sajnálta, hogy ilyen a szomszédja. Csendesen kanyargatta, terelgette a vizet a medrében, súrolgatta, tisztítgatta a partot, és hullámzást játszott a széllel. Néha titokban felnézett. Ilyenkor a gőgös Nagyhegy a következőképpen fenyegette meg:
─ Ne nézz engem, különben pórul jársz! Gazdag vagyok, varázserőm is van. Neked meg semmid nincs, csak a nevetséges halaid! Ha még jobban feldühítesz, megsúgom a napnak, égessen olyan forrón, hogy elpárologjon az összes vized!
Bővebben...
Zakatoló meséje
Ott feküdt a lány az éretlen zöld búzatábla szélén. Lehunyta a szemét. Királylánynak érezte magát, aki parancsol a felhőknek is, ha kell, hogy sírjanak esőt. Vagy megfeddi a Napot, ha nincs elég meleg, mire az pironkodni kezd, s már senki sem fázik.
−Virágok, meseszépek vagytok, megérdemlitek, hogy az udvarhölgyeim legyetek.
− Parancsolj velünk, királylány.− hajlongtak előtte a karcsú pipacsok.
− Fák, fák...Kedves dolog tőletek az árnyékadás, a védelem. Ezentúl udvari testőreim lesztek.
− Szolgálatodra, úrnő − reszkettek a vén nyárfalevelek.
− Nini, itt mászik egy csiga! Egészen mulatságos az ábrázata! Mostantól, csigácska, te leszel birodalmamban a...− már éppen arra készült, hogy neki is felajánljon egy jól hangzó tisztséget, amikor erőteljes füttyszó zavarta meg az addig háborítatlan uralkodását. Felugrott a búzából, kicsit megigazgatta az összelapított kalászokat, mint ahogyan az ember hanyagul megágyaz maga mögött és futott. Szúrós ágú bokrokon és méteres magasságú fű között botladozott keresztül, hogy lássa, honnan jön a sípszó. Ám csak a fütyülő csoda hátát látta, ami sietve robogott tova, nem törődve az utána futkározó királylányokkal.
Bővebben...
|
Címlap
Kurmai-Ráti Szilvia
| 
| 