Kurmai-Ráti Szilvia

Zakatoló meséje

Ott feküdt a lány az éretlen zöld búzatábla szélén. Lehunyta a szemét. Királylánynak érezte magát, aki parancsol a felhőknek is, ha kell, hogy sírjanak esőt. Vagy megfeddi a Napot, ha nincs elég meleg, mire az pironkodni kezd, s már senki sem fázik.

            −Virágok, meseszépek vagytok, megérdemlitek, hogy az udvarhölgyeim legyetek.

            − Parancsolj velünk, királylány.− hajlongtak előtte a karcsú pipacsok.

            − Fák, fák...Kedves dolog tőletek az árnyékadás, a védelem. Ezentúl udvari testőreim lesztek.

            − Szolgálatodra, úrnő − reszkettek a vén nyárfalevelek.

            − Nini, itt mászik egy csiga! Egészen mulatságos az ábrázata! Mostantól, csigácska, te leszel birodalmamban a...− már éppen arra készült, hogy neki is felajánljon egy jól hangzó tisztséget, amikor erőteljes füttyszó zavarta meg az addig háborítatlan uralkodását. Felugrott a búzából, kicsit megigazgatta az összelapított kalászokat, mint ahogyan az ember hanyagul megágyaz maga mögött és futott. Szúrós ágú bokrokon és méteres magasságú fű között botladozott keresztül, hogy lássa, honnan jön a sípszó. Ám csak a fütyülő csoda hátát látta, ami sietve robogott tova, nem törődve az utána futkározó királylányokkal.

            − Milyen lovagiatlan viselkedés országomba behatolni, az uralkodót nem köszönteni!− mondta kimérten a lány.

            A következő napon viszont újra sípszó üvöltött át a mező nyugalmán. A lány egyre kíváncsibb lett. A harmadik napon ugyanez megismétlődött.

            − Ennek feltétlenül utána kell járnom.− győzte meg magát.

Szavainak hitelt adván rögtön el is indult, hogy felkutassa a furcsa, robogó szerzetet. Könnyűnek tűnt az üldözés, mivel az végeláthatatlan, nehéz vasnyomokat hagyott maga után. Egy ideig vidáman szökdelt hősünk a nyomokat követve, ám hamar elfáradt. Csalódottságában és kimerültségében már csak centiket haladt előre. Végül egészen elkeseredett, leült a földre, átkarolta a térdét, sírni kezdett. Nem is vette észre, hogy mellette leszállt egy hatalmas, bordó színű sas.

− Szervusz, királylány!− üdvözölte fejét tisztelettudóan lehajtva a sas.

A megszólított meglepetten kapta fel a fejét.

− Szervusz, kedves sas!

− Tudom ám, miért sírtál. Nem tudtad utolérni a Zakatolót! Nem is tudja azt utolérni senki varázslat nélkül.

− Mondd el, kérlek, a varázslat lényegét.

− Fel kell keresned azt, aki engem hozzád küldött.

− Ki lehet az? Álnok boszorkány? Vérszomjas sárkány? Emberevő óriás?

− Egyik se. Egy békés, öreg nagyapó.

− Vigyél el hát hozzá.

A sas hátán még nyereg is volt, abba ült bele utasa, hogy útközben, a légben úszva, ijedtségében le ne csússzon onnan. Nem telt bele egy kerek nap, megérkeztek egy apró sárkunyhó fölé. Ott leszállt a sas. A lány illedelmesen bekopogtatott a házikó ajtaján úgy, mintha palota kapuján zörgetne. Az öregapó lelkesen sietett elé, régi barátként rázott kezet vendégével, aki nem tudván mire vélni ezt a nagy bizalmaskodást, kérdően nézett. Az idős ember ezt észrevéve így szólt:

− Náladnál tisztább szívű lyányt nem ismerek, akit így érdekelt volna az én drága onokám.

− A bácsi unokája? De hiszen én egy kalimpáló, sípoló, fennhéjázó szerzetet keresek.

− No, jó helyen jársz akkor. Üljél le itten, ezen a zsámolykán. Hallgasd vígig csak, mit akarok elmesílni. Vót egyszer, hónemvót, egy egyszerű leginy, s ahogy az lenni szokott, beleszerelmesedett egy szíp lyányba. De bárcsak ne tette vóna! Mert a lyány is szegíny vót, de nem nízte semmibe a magafajtát, csak gazdagságra vágyott. A leginy azt mondta neki, hogy csak egy hónapig várjon, és meggazdagszik ő hamar. Avval bezárkózott egy műhelybe. Nagy fúrás-faragás hallatszott odabentrűl, de senkinek nem vót szabad átlípni a küszöböt, hogy megnízze, mi is folyik azon a helyen. Erre mán a lyány is kíváncsi lett, a hónap letelte napján ott ácsingózott már a műhelyajtóban. A leginy pedig kilípett, kezibe tartva büszkén kreálmányát: egészen kicsi, vasból kíszült szekeret. De mégse szekér vót az, hanem egy kis csodagépezet, mert nem kellett eléje lovas fogat, hanem vastalpon csúszott előre könnyedén. A kreátor rögtön buzgón okítani kezdte a lyányt, hogyan fog majd a masina a gőznek az erejével futni a síntalpakon, hogy arra majd fel is lehet szállani, utazni vele az embernek jó messzire. De a lyány azt hitte, gyémántot edz az udvarló neki olyan serényen. Egyből ki is csúfolta a leginyt, azt mondta neki, megzavarodott, s hogy őtet soha ne keresse többet. Mi több, mindenkinek azt híresztelte a leginyrül, hogy elment annak az esze. A feltanáló csalatkozásában és nagy keserűségiben összecsomagolta a masináját. Elment messzire, meg se állott a fővárosig. Nem is hallatott magárul. Hanem egyszer csak azt vették észre az emberek, hogy a mezőn idegen munkások dógoznak: vasrudakat raktak le a fődbe párosával. Mi több, hangos füttyöket hallottak, aminek csudájára összeszaladt mindenki. Meg is látták hamar a vasszörnyet, ami nem is vót szörny, csak az oktalanok gondolták annak. Vonat vót az. A leginyünk ült rajta. Gazdag lett a feltanálóból. A fővárosban vitte szabadalmaztatni a masináját, tanált hozzá lelkes pinzbefektetőt is. Össze lett rakva a vonat. Hanem a dölyfös lyány mán hiába kopogtatott a leginynél, mert az hallani nem akart felőle. De szerencsétlen módon minden más lyányra is megharagudott, azokra is, akiket még életiben nem látott. Nem is csinál azóta egyebet, mint a Zakatolóval- így nevezte el- járja a világot. Ez e leginy az én onokám.

− Hiszen, ha a világ minden lányára haragszik az unoka, akkor engem miért szeretne?

− Azért, mert te jólelkű lyány vagy.

− Honnan tudja, apócska? Talán nem ma találkoztunk először?

− Nem hiszel te a varázsban, lyányom? Nem sasháton utaztál –e eddig? Nem beszílgetett –e veled ugyanez a madár éppoly emberi szóval, mint ahogyan mi diskurálunk? Nem királylyánya vagy –e te fának, virágnak, csigáknak? Ebben a mai világban mán nincsen sok királylyány, sőt, egyet se ismerek rajtad kívül.

− Igazából az lennék én?

− Az vagy, amit szép lényed teremtett meg benned.

− Adjon hát tanácsot, kedves bácsika, hogyan bukkanok rá a Zakatolóra.

− Kövessed a vasak útját. A többit már teneked kell tudni.

A lány illendően elköszönt az öregtől. Elindult, hogy megkeresse a Zakatolót. Egy egész napon át kitartóan követte a sínek ösvényét, de hiába. A következő napon még gyorsabban ment, bízva abban, hogy már nagyon közel lehet az, amit keres, azonban tévedett. A harmadik napon a fáradtság ellenére még inkább szedte fájó lábait. Déltájban nagyon elálmosodott, lepihent az árnyékba, és elaludt. Zengő füttyögés zajára ébredt, nagy örömmel szaladt a vonat felé. Integetett.

A bent ülő fiú (akinek az arca egészen fekete volt a koromtól) meglepetten húzta meg a féket. Eddigi útjain soha senki nem próbálta még megállásra bírni, inkább ijedten szaladtak el az emberek. Épp ezért kissé dühös is volt. Megpróbálta megrémíteni a lányt :

− Mi jut eszedbe, hogy megállítasz? A Zakatoló egy vasszörnyeteg. Ha nem mégy az útjából, kinyúl érted hatalmas markával, és a gyomrában lángoló katlanba dug!

− Áthajtottatok többször a birodalmamon, köszönés, üdvözlet nélkül. Nem a legudvariasabb tett egy királylánnyal szemben. Úgy döntöttem, megnézlek magamnak. Régóta kereslek.

− Nocsak. Királylány lennél? Ugyan, melyik országnak az uralkodója? − szólt a fiú kissé gúnyosan.

− A fák, a pipacsok, a kis mászó csigácskák, a búzatábla, a kék ég az én birodalmam.

− Mesélj még róla.− kérte a másik őszinte érdeklődéssel. Immár nyoma sem volt hangjában a gúnynak.

            A lány pedig mesélt. Tükröző harmatról, bársonyos gyepszőnyegről, ezeréves tölgyekről, barátságos bogarakról és még sok-sok gyönyörű dologról. Amikor mondandója végére ért, azt mondta:

            − Most te mondj el, kérlek, mindent a Zakatolóról. A te remekművedről.

            − Először is bocsáss meg, hogy az elején olyan udvariatlanul beszéltem hozzád. A Zakatoló nem szörny, hanem okos gépezet. Ám a gyomrában valóban van egy katlan, aminek nem szabad kialudnia, különben megáll a vonat. Így állandóan pakolni kell a szenet a kazánba, attól vagyok ilyen piszkos.

            − Nem értem, hogy halad a géped attól, hogy tüzet raksz benne?

            − Egyszerű. A tűz felmelegít egy nagy tartály vizet, következésképpen gőz jön létre. A forró pára mozgásba hozza a dugattyúkat, amik meghajtják a kereket a tengelyen keresztül. Kipróbáltam régebben a műhelyemben. Nem egy igazi vonattal, csak alkatrészekkel.

            A királylány mosolyogott. Tetszett neki a leleményesség, a fiú kedves baritonja. Még a kormos arca is.

            − Megengeded, hogy felszálljak a Zakatolóra?− kérdezte.

            − Igazán felszállnál? Nem félsz?

            A királylány válasz helyett már kereste is a lépcsőt, ahol felkapaszkodhat. A fiú megelőzte, felpattant a vonatra, nyájasan karját nyújtotta segítségképpen. A Zakatoló lassan elindult, majd egyre jobban felgyorsult, s a hegyek hamar elrejtették az esetleges bámészkodó szemek elől.

Azóta én, aki jól ismerem a királylányt és a masinisztát is, nem láttam ezt a vonatot. De találkoztam sok emberrel, akik örömmel mesélték nekem, hogy látták a Zakatolót, aminek az ablakából boldog pár integetett ki e kerek világ minden lakosának.

Kurmai-Ráti Szilvia