Kurmai-Ráti Szilvia

Mese az áldásról

Ha a világ közepét egy nagy körzővel megtalálod, és ide eljutva ásol egy mély gödröt, akkor rálelsz egy különleges kis csermelyre. A vize akkor is csillog, ha nem süt rá a nap, mert telis-teli van mesés kincs-növényekkel; olyanokkal, amiről még eddig egy tudományos szakember sem hallott, egy nagy felfedező sem látott. Ennek pedig az az oka, hogy ezt a patakot egyszer a Jóisten nem számukra, hanem egy nincstelen, apátlan-anyátlan fiúnak fakasztotta. Sajnos egyelőre nem utazhatok oda, hogy magam is szemügyre vegyem a csodálatos vizét, mert van egy apró emberke, aki még sír, ha elengedem a kezecskéjét. Amennyiben tehát még előttem rábukkansz erre a helyre, írd meg, kérlek, postai úton, mit láttál, én pedig elmesélem most neked cserébe a hozzá fűződő történetet:

Ketten éltek egy kicsi házikóban: egy öregember meg az unokája. A fiú árva volt. Nagy nélkülözésben, de serényen tengették a napjaikat: volt egy darab földjük, azt művelgették. Történt, hogy az idős ember megbetegedett, az unokája pedig pénzzé tette mindenüket, hogy megvegye a gyógyszereket, azonban már azok sem segítettek. Így a fiú egyedül maradt. Úgy döntött, elindul a nagyvilágba, valahol csak talál valamilyen megélhetési lehetőséget. Hosszú ideig ment, mendegélt, át erdőkön és mezőkön. Egyszer csak észrevette, hogy az út mellett egy lovas szekér kátyúba van ragadva, egy ember pedig kétségbeesetten próbálja irányítani a lovakat, merre húzzák-vonják a kocsit, sikertelenül. A fiú izmos is, erős is volt hozzá, így készséggel megemelte a szekér alját, ami könnyedén kisiklott a gödörből. A gazdája nagyon örült.

─ Nem tudom, mivel háláljam meg a jóságodat. Sajnos pénzem nincsen, amivel megjutalmazhatnálak.

─ Ne törődjön vele bátyám.

─ De azért valamit csak adnék neked. Mindenféle kerti szerszámot készítek, azt eladom. Evvel keresem a kenyerem. Most is a piacra igyekszem, a szekér fel van pakolva ásóval, kaszával, kapával. Válassz egyet, jó szívvel neked adom.

A fiú szabadkozni kezdett, de a szekeres olyan szívélyesen kínálta, hogy mégiscsak kiválasztott egy kisebb kapát magának, megköszönte, a vállára vette, aztán továbbment. Erősen törte a fejét, hová kellene elszegődnie, hogy éhen ne haljon, amikor szembejött vele egy asszony, aki nagy kosarat cipelt a vállán. Látta rajta, hogy igencsak nehezen viseli a terhét, ezért felajánlotta a segítségét. Az asszony boldogan elfogadta azt. Mikor elértek a nő házához, az így szólt:

─ Hálás vagyok, hogy segítettél. Szeretnék neked adni egy kis pénzt, de szűkölködő vagyok magam is. Három napig voltam napszámos egy jómódú embernél, de nem adott egyebet, csak ezt a kosár krumplit. A mi családunk nagy, sok gyerekem van, ezért minden darabjának lesz helye.

─ Megértem, néném. Nem is vártam viszonzást.

─ Mégsem engedhetlek el semmi nélkül, markolj hát bele a kosárba, vegyél a krumpliból.

A ház ablakából ekkor már megannyi csillogó gyermekszem lesett kifelé, a fiúnak pedig esze ágában sem volt elvenni előlük az ételt. De az asszony addig erősködött, míg mégis belenyúlt a kosárba, s úgy tett, mintha egy teli marokkal kivenne. Azonban csak egyetlenegy krumpliszemet vett ki, azt is a legkisebbet. Megköszönte, majd újra útnak eredt.

─ Miért is ne vetném el ezt a darabka krumplit?─ villant át agyán.─ Van hozzá kapám is, nem kell a kezemmel kaparni a földet. Nemsokára szárba szökken, tízszer ennyit is teremhet.

Ahogy ekként morfondírozott magában, észrevett egy tenyérnyi szurokfekete földterületet egy kis gazdátlan tisztáson, még gaz sem volt rajta. Fogta a kapáját, jól megdolgozta vele a földecskét, ami igencsak jól termőnek ígérkezett. Belevetette a krumpliszemet, kulacsából meglocsolta. Ő is odaheveredett, s várta, hogy kikeljen. Eltelt egy hét, majd egy hónap, aztán még egy, ám a krumpli nem hajtott ki. A fiú úgy érezte, hiába fecsérelte ezt a két hónapot el. Csalódottságában ismét útnak eredt. Pár lépés után viszont meghallotta, valaki hangosan jajgat az útszélen. Odament, és látta, hogy egy pap fekszik az árokban, keze-lába sebes. Gyorsan felsegítette, a sebeit pedig bekötözte.

─ Téged az Úr küldött, fiam. Rablók támadtak rám, elvették az egyházvagyont, aztán megvertek. Órák óta itt fekszem, de senki emberfia nem jött eddig segíteni─ szólt, majd így folytatta: Úgy adnék neked valamit, de semmi földi értékem nincs. Egyet azonban tehetek, ami mindennél drágább: imádkozok érted az Istenhez. Látom, bánt valami, beszéld el nekem.

A fiú pedig elmesélte, hogyan kapta a kapát, majd a krumplit, s azt is, hogy hiába várta, hogy kikeljen, miután elvetette.

A pap pedig megmutatta, hogyan kell a kezeket imára kulcsolni, és együtt imádkoztak.

Aztán elváltak útjaik. A fiú eldöntötte, visszamegy, megnézi, hátha kikelt a krumpli a Jó Isten áldásával. Mikor meglátta, nem hitt a szemének: a fekete föld már nem is látszott, csak a sűrű, zöld krumpliszár, rajta rózsaszín virágok. Kihúzta a szárat, alatta hatalmas krumplik voltak, egy egész zsáknyira való. Rögtön elhatározta, hogy megosztja ezt a szép termést a szegény, sokgyerekes anyával, a pappal, de még a kapaárus emberrel is, ha szembe jön. De szerencsétlenségére rablókkal találkozott az úton, akik nemcsak hogy elvették a zsák krumplit, de még jól helyben is hagyták, majd bedobták az árokba. Kimászni sem bírt, úgy sajgott minden tagja, és seblázában elaludt. Álmában felhőpázsiton sétált, a nap ragyogta be minden lépését, aztán kedves hangot hallott szólni:

─  Úgy döntöttem, a jó lelked és emberséged miatt kárpótollak és meg is jutalmazlak. Sok titkom van, ám egyet most felfedek előtted. Amikor felnyitod a szemed, fogsz látni egy patakot. Itt olyan zöldségek magvait rejti a víz, amiket a Paradicsomban ültettem. Az emberek ezeket még soha sem látták, mert a Földön ilyenek nem nőnek. Neked viszont alkalmad lesz rá, hogy megismerd akármelyiket, mert te leszel majd az egyik kertészem egyszer.

A fiú felébredt, kinyitotta a szemét, és igencsak elcsodálkozott. Tündöklő folyócskát látott, benne millió színes fénypont csillogott. Gyorsan cselekedett. Kiemelt egy ragyogó cseppet, majd gondosan betakarta földdel a patakocskát, hogy ne lássák meg a szent vizet avatatlan szemek.

Hazament a régi, nagyapai földre, oda ejtette el a cseppet. Abból pedig olyan növény szökkent szárba, aminek csodájára járt az egész világ. A levelei smaragdból, a termése gyémántból volt, ha pedig leszedték, újra kihajtott. A szegény fiúból ellenben nem lett gazdag ember, mert a kincsnövény termését állandóan odaadta az árváknak, özvegyeknek, nincsteleneknek, azoknak, akiket elhagyott a világ, mert nem volt semmijük.

Kurmai-Ráti Szilvia