Kurmai-Ráti Szilvia

A tetten ért szeretet 

Egyszer volt egy hegy. De hol nem volt, ezért pontosítanunk kell, hogy ez a hegy éppen egy csendes berekben, kicsiny folyócska mellett magasodott, dölyfösködött, rátartiskodott. A folyócskát Vérnek hívták, az énekesmadarak viszont kedveskedve Vérkének szólították, mivel csodakék, tiszta vizét ingyen osztotta minden szomjas arra járónak. A büszke hegy magát Nagynak nevezte, ám mindenkinek megtiltotta, hogy őt bárhogy is hívja. Azt meg egyenesen parancsba adta, hogy senki rá ne nézzen, hozzá ne szóljon. Vérke sajnálta, hogy ilyen a szomszédja. Csendesen kanyargatta, terelgette a vizet a medrében, súrolgatta, tisztítgatta a partot, és hullámzást játszott a széllel. Néha titokban felnézett. Ilyenkor a gőgös Nagyhegy a következőképpen fenyegette meg:

            ─ Ne nézz engem, különben pórul jársz! Gazdag vagyok, varázserőm is van. Neked meg semmid nincs, csak a nevetséges halaid! Ha még jobban feldühítesz, megsúgom a napnak, égessen olyan forrón, hogy elpárologjon az összes vized!

            Egy alkalommal apró pacsirta érintette csőrével Vérkét, hogy torkocskáját megnedvesítse. Miután ivott, vidáman csicseregni kezdett:

            ─ Hálás vagyok a finom vízért. Te más vagy, mint ez a kevély hegy melletted. Annak fogalma sincs arról, mi a szép. A minap az orma közelében énekeltem, ő meg azt dörmögte, ha nem kotródom el gyorsan, olyan messzire fújat a széllel, hogy vissza se találok többé.

            ─ Engem is szokott ijesztgetni – csobogta leverten a folyó.

            Rövidesen csíkos hátú őzike jött szomját csillapítani. Ő is megköszönte, hogy ihatott, majd így szólt:

            ─ Kár, hogy nem mindenki olyan, mint te. Tegnap a testvéreimmel futkároztunk ennek a felfuvalkodott hegynek az aljánál, erre megfenyegetett: úgy megremegteti a földet, hogy szakadékba zuhanunk.

            Vérke erre még jobban elkedvetlenedett a hegy barátságtalan önteltsége miatt.

            Nemsokára egész tehéncsorda érkezett a vízhez, egy Szász nevű fiatal legény terelte őket ide. A fiú megpaskolta a legtekintélyesebb, legnagyobb bika hátát és azt mondta:

            ─ Ej, ha egyszer sok pénzem lenne, vennék egy takaros házikót meg egy jó termő földecskét édesanyámnak, akkor nem kellene neki napszámba görnyednie napestig a betevő falatért. Múltkor is úgy jött haza szegényke, hogy reszketett a két keze, mert vele szövettek meg egy hektárnyi kendert az urak. De el kell neki tartani tizenkét lurkót meg egy öreg nagyapót, hát muszáj menni, küszködni.

            Miután ivott, a gulya továbbvonult. Vérke szeretett volna segíteni a szegény családon, de a vizén kívül semmije nem volt, amit adhatott. Leszállt az éjszaka és a csönd, csak a tücskök ciripeltek vígan. De egyszer csak hatalmas csobbanás törte meg a mozdulatlan némaságot. Vérke érezte, hogy zuhanó szikla ütötte át, s a vízfenéken állapodott meg. Majd újabb és újabb kis és nagy kődarab zúdult alá. A folyócska feltekintett a magasba, s látta, a hegyről gurulnak le a kövek.

            ─ Mi történik? – kérdezte.

            ─ A könnyeim potyognak - szipogta a hegy.

            ─ Miért sírsz?

            ─ Mert nyomorultul érzem magam. Beláttam, hogy nincs senki, aki engem szeretne, és fojtogatni kezdett az egyedüllét érzése. Elhessegettem a pacsirtát, pedig hallgathattam volna, milyen gyönyörűen énekel. Elkergettem az őzikét, pedig nézhettem volna, milyen gondtalanul játszik. Soha senkinek életemben örömet nem okoztam, és ezt megbántam. Szeretném a pásztorlegényt jókedvre deríteni, hozzásegíteni ahhoz, hogy házat vegyen szegény édesanyjának. Mert gazdag vagyok, de mit sem érek vele. A földem alatt őrizgetek egy nagy láda aranyat. Oda fogom ezt adni a fiúnak.

            Vérke vízszívét végtelen boldogság töltötte el e szavak hallatára.

            Történt, hogy a Szász, a pásztorfiú ismét Vérke-parthoz irányította a szomjas gulyát. A hegy pedig, mivel varázsereje volt, egy arra szálló pillangót bikává változtatott. A pillangó-bika szilárdan megállt egy helyben, és dühösen kaparni kezdte a földet. Szász bikája nyugodtan legelészett a sűrű fűben, de ösztönei arra késztették, hogy támadja meg az idegen bikát. Egyszeriben nagy harc kerekedett kettejük között. Szász viszont nem volt olyan ember, aki megijed a tulajdon árnyékától, s mivel védeni akarta a saját jószágát, ezért botjával jókorát ütött az ismeretlen állatra. A lesújtott bot azonban csak a földet érintette, nagyot koppanva egy előbukkanó vasládában. Már nyoma sem volt ellenséges állatnak, csupán piciny, színes szárnyú pillangó röppent fel a felhők irányába. Szász meglepetten kiásta a ládát, felnyitotta, abban pedig nem volt más, mint temérdek csillogó aranypénz. Döbbenten bámulta az aranyat, majd megszólalt:

            ─ Ennek a kincsnek a helyére templomot emeltetek, hálából az Úrnak. Melléje építtetem a házat édesanyámnak, a helyet pedig Berek-Szásznak fogom elnevezni, mert ebben a csodálatos ligetben csináltam meg a szerencsémet.

            Így alapították meg Beregszászt, a legnagyobb magyar ajkú városkát Kárpátalján, ahol még ma is bárki megtalálja a kanyargó Vérke folyót és a Nagy hegyet, ami már nem kopár, hisz megannyi fa és bokor borítja, ahol temérdek madárka és más állatok élnek nagy békességben.

Kurmai-Ráti Szilvia