Kurmai-Ráti Szilvia

A szél mesélte:

Hídba torkolló, forgalmas utca szélén állva Tölgyökér morcos képpel figyelte a járókelőket. Azon törte a fejét, miért fosztja meg az élet a legnagyobb vágyától. Diodém észrevette az egykedvűségét, s noha nem kedvelte a csevegést, úgy döntött, megtudakolja, mi lehet a rossz hangulat forrása.

− Az utcán sétáló embereknek van... Ami persze nem gond, csak jó lenne, ha...nekem...is...− susogta Tölgyökér.− Szóval, érted.

− Mindig ugyanezt az összefüggéstelenséget adod válaszként, ha azt kérdezem, mi a baj.

− Neked könnyű, Diodém. Másak az igényeid, az ábrándjaid.

− Attól nekem még nem könnyű. Bökd ki végre a keserűséged okát, vagy hagyjuk abba a beszélgetést.

− Ugyan, mi változik, ha elmondom? Te tudni fogod, a világ meg továbbra sem fogja észrevenni.

− Szólni fogok Bokorózsának, hogy furcsa melankóliába estél.

− Eh, Bokorózsa! Mi köze az egészhez?− sussantott egy nagyot Tölgyökér. Kívülről elrejtette, de elevenébe talált a kedves név említése.

− Diodém... Szerinted az embereknek van lelkük?− kezdett más témába.

− Ezt már a múltkor is megkérdezted, Tölgyökér. Lassan úgy fogom érezni, az idő nem előre halad, hanem egy helyben menetel.

− Felelj, kérlek.

− Nem jutottam több információhoz a témában azóta, hogy kifejtettem véleményemet.

− Légy szíves, mondd hát el azt újra.

Diodém sóhajtott egyet, majd így szólt:

− Bölcs ősszárak már a Fitoridikum korában is fogalkoztak a kérdéssel. Az ősmag idejétől kezdve egészen napjainkig tudományos viták folynak a témában. A lepidodendronisták kutatásai azt bizonyítják, hogy az emberek rendelkeznek pszichével, mások viszont nem osztják ezt a véleményt. Ők azzal érvelnek, hogy olyan élőlénynek nem lehet lelke, aki ennyire tudatosan teszi tönkre a természetet. Ő öli meg a mi fajtánkat. Hol kivág, hol leéget, hol vegyszerrel gyilkol. Megmérgezi a levegőnket, szennyezi a talajvizet, felhalmozza a szemetet a Növényfia alá.

− De ültet is, nem?

− Egy ember ültet, ezer meg kiírtja. Ahogy haladunk előre az időben, úgy fogyunk.

− Milyen dátumot is írunk, Diodém?

− Sokezersokszázkilencvenkilenc termékeny rügyedikét.

− Persze, hogy felejthettem el. Hiszen minden év itt van a bennem.

Kis szünet után újra megszólalt:

− Elmeséltél múltkor egy történetet. Amikor a kisfiú felszállt az égbe, emlékszel. Nagyon szeretném hallani újra.

− Ha emlékezetem nem csal, immár ötödször mondom el ezt a történetet.

− Kérlek...

− Legyen hát. Egy esős, hideg, szeles napon egy rövidnadrágos kisfiú ült a szökőkút mellé.

− Olyan kár, hogy nem látom a szökőkutat.Miért nem tudok megfordulni?

−Én pedig az utcát nem látom, amit te egész nap nézhetsz.

− Jó, folytasd, kérlek a történetet.

− A fiúcska belemarkolt a vízbe, aztán felnézett az égre...

− Miért nem nézhetünk mi is fel az égre, Diodém?

− Nem kell feltétlenül látnunk mindent. Elég, ha érezzük a melegét, a hűvösét, a nedvességét, a szellőjét.

− Bocsáss meg, folytatsd....

− Aztán a kisfiú valamit megláthatott az égen, mert elkezdett mosolyogni, aztán hangosan kacagni. Majd szárnyat bontott a kis rövidnadrágos, hófehér, habos szárnyakat, s felszállt nevetve, csapkodva, boldogan.

− Ez egy csodálatos történet.

Tölgyökér szokatlanul hosszan hallgatott. Majd megköszörülte a torkát, és hallkan, óvatosan megjegyezte:

− Félek.

− Tudom. Attól is félsz, hogy eláruld, mitől félsz.

− Rettegek, hogy...− ám nem fejezte bea mondatot. A szót az a fekete varjúsereg fojtotta belé, amely egy ismeretlen, erőszakos szélroham fújt oda hirtelen. Mint fekete fátyolkendő, rásuhantak az ágaira. Egyik−másik lomb megreccsent a súlyuk alatt. Rövid idő múlva felröppentek, teljes szinkronmozgással.

− Gonoszak ezek a madarak.− sóhajtotta félhangosan.

− Nem mondtad el, mitől tartasz.− emlékeztette Diodém.

− Hogyan beszéltem volna, amikor a varjak kémek? Állandóan hegyezik a fülüket. Ha értesülnek valamilyen titokról, azonnal magukkal ragadják, megforgatják éles karmokkal, szétcincálják, a darabjaikat pedig szétszórják a légben. Így mindenki csak részben tudja meg, ezért hazugságokkal pótolják ki, s máris kész az alattomos pletyka.

A következő percben már egész más miatt kiáltott fel Tölgyökér meglepetten:

− Hihetetlen!...

− Mi történt? Mit látsz, barátom? Megijesztesz!

− Itt van egy kislány.

− Hol? Mit csinál?− Diodém hangja egyre izgatottabbá vált.

− Csss...

Diodém engedelmesen elnémult, de remegett faszíve. Hosszú percekig kellett várnia, míg Tölgyökér végre megszólalt.

− Barátom! Lehet, hogy a mai eddigi életem legszebb napja. − a hangja felfokozott és ünnepélyes volt egyben. Ha tegnap tudtam volna előre, mi fog történni, akkor dalolva ébredek, megkérem az esőt, mossa meg a leveleimet; a szelet, hogy szárítson meg; és a napot, hogy ragyogjon rám már reggeltől.

− Ne kertelj! Tudod, mennyire felcsigáztál!

− Mindent elmondok, csak hadd vegyek egy pár mély lélegzetet...Tehát, már messziről észrevettem egy szép kislányt. Dúdolt és piros ruha volt rajta meg fehér szalmakalap.

− A lényeget, kérlek!

− Ne szakíts félbe. Úgy akarom visszaadni a történteket, ahogy én tapasztaltam meg az összes érzékszervem megfeszítésével.

− Akkor bocsánat.

− Tehát csinos fehér kalapja volt, amin lengedezett egy fényes szalag. Ahogy közeledett felém, kopogott a kockaköveken a szandálja.

Diodém nyelt egy nagyot, hogy magába fojtson egy újabb közbeszólást.

− A kezében pedig, a pici markában, tudod, mi volt?

− Már honnan a hernyóból tudnám, ha egyszer nem láttam?− dörmögte a másik.

− Ami a kezében volt... Olyan gyönyörűséges!

− Igazán? Talán fénysugár volt? Vagy égkékje? Esetleg felhőpamacs, harmatgyöngy?

− Nem barátom, ásó!

− Á-s-ó?− hökkent meg Diodém.

− Egy varázslatos, kedves ásó, ami felszántja a földet, hogy helyet készítsen a csodának...

Társa kérdő némaságba hajlott, ám a következő pillanatban felcsendült egy mindent megmagyarázó bársonyhang:

− Diodém! Nem kell többé a tavaszban reménykedni minden újabb évben, nem fogok már szorongani a kertész miatt, aki eddig mindig elmetszette az álmomat: hogy odafuthassak Tölgyökérhez.

− Bokorózsa− susogta kétségbeesetten a megszólított.

− Ne aggódj!− ragyogta ugyanaz a hang a másik oldalról is, Diodém mellől.− Itt is vagyok, ott is vagyok. Jött egy ügyes kislény, kiásott egy darabot a lelkemből. Majd odaültetett, ahová annyira vágytam.

Ezután mindhárman hallgatagon élvezték az ágaikat simogató szél érintését. A pajkos fuvallat összekócolta a virágok szirmait, boldog csendben telt el a nap hátralévő része. Estefelé azonban megszólalt Diodém:

− Most már igazán elárulhatnád, Tölgyökér, mitől féltél levélidők óta?

A kérdezett egy rövid ideig fásultan hallgatott, majd, szinte újjászületve, vidáman válaszolt:

−Barátom, a szomorúságom úgy elpárolgott, mint a furcsa eső egy forró napon. A félelmem egy volt: hogy állandó egyedüllétben kell élnem, a hidat szemlélve, amit te nem látsz. Úgy éreztem vak vagyok, mert nem nézhettem azt, amit te. Az erre elhaladó embereknek mindig volt párja, társasága. Mától viszont én sem vagyok egyedül, mert Bokorózsával ugyanaz az életdarab jut nekünk.

A növények még egy darabig némán figyelték, hogyan festi sötétre a levegőt az éjszaka. Álmaikban pedig gyökerek nélkül szálltak az égen, s megcsodálták a Föld minden szépségét.

Kurmai-Ráti Szilvia