Kurmai-Ráti Szilvia

Az Északi tenger suttogása

Itt lubickol bennem minden

tudathasadásos, remegő gondolat;

Sértetten pofon vágnám az örök éjszakát,

ami mindig mellém fekszik─

azt suttogja, folyton megkíván.

De életet verek a haló medrembe,

S tiszta, csodakék szűz leszek.

Mert én rejtem, ami volt,

Ám azt is, ami még csak most fog

Zászlót nyitni az ember ellen.

Pista vonatálma

Szegény legény koromban

Ott éltem a koromban.

Fejem fölött égő nap−

Így telt-múlt a sok hónap.

Nekem a kéményseprő-lét

Sosem hozott szerencsét.

Lyukas maradt a zsebem:

Nem volt soha MÁV-jegyem.

Bámultam a vonatra,

Hogyan száguld amarra.

Bárcsak egyszer felvenne,

Elvinne délkeletre.

Megkérdezné a masiniszta:

−Hogy vagy, kedves fiam, Pista?

A kalauzt meg karon fognám,

Meghívnám, hogy legyen komám.

Kényelmesen utaznék,

Alattam egy puha szék,

Úgy suhanna el a táj,

Mint a légben a madár.

Ha csend van, akkor hárfáznék,

Vagy az utasokkal kártyáznék.