Kurmai-Ráti Szilvia

Pista vonatálma

Szegény legény koromban

Ott éltem a koromban.

Fejem fölött égő nap−

Így telt-múlt a sok hónap.

Nekem a kéményseprő-lét

Sosem hozott szerencsét.

Lyukas maradt a zsebem:

Nem volt soha MÁV-jegyem.

Bámultam a vonatra,

Hogyan száguld amarra.

Bárcsak egyszer felvenne,

Elvinne délkeletre.

Megkérdezné a masiniszta:

−Hogy vagy, kedves fiam, Pista?

A kalauzt meg karon fognám,

Meghívnám, hogy legyen komám.

Kényelmesen utaznék,

Alattam egy puha szék,

Úgy suhanna el a táj,

Mint a légben a madár.

Ha csend van, akkor hárfáznék,

Vagy az utasokkal kártyáznék.

Ha elfáradnék hírtelen,

Álomra zárnám a szemem.

Tudván azt, ha kinyitom,

Otthon leszek Kishídon.

Ejj, ha gazdagabb lennék,

Repülővel sem mennék,

Csak felkapnék egy mozdonyra,

Avval mennék Rozgonyra.

Egyszer aztán felindultan

Gyalogszerrel elindultam.

Vándorutam messze vitt,

Lelkem égett, szívem hitt.

Szemem előtt lebegett

Az engem váró szeretet.

Hogy lefékez majd a vonat,

Ha elhagyna, visszatolat,

Betessékel ajtaján,

− Kormos arcom baj talán?

− Dehogyis baj, barátom,

Lemosod a határon...

Így fantáziáltam én

Egy kősivatag közepén,

Mikor egyszeriben elém termett

Egy öregecske, hajlott termet.

Kezet nyújtott kedvesen,

Könnye csillant nedvesen:

− Nem káprázik a szemem?

Korom van a mezeden?

Fiam, te kéményseprő lennél?

Szívességet is megtennél?

A kis kunyhóm tiszta füst,

Nem rotyog ott most az üst.

Eldugult a kémény fent,

A levegő romlott bent.−

A füstöt tovább nem nézhettem,

A padlásra sebesen felmentem,

Nem írattam hozzá kérvényt

Kipucoltam jól a kéményt,

− Mármost fizetnem illene,

Ha egy forintom is lenne...

−Hagyja bátyja, ingyen volt!−

De az öreg mást gondolt.

A fiókban kutatott,

Majd egy papírt mutatott:

− Ezt a cetlit én is ajándékba kaptam,

Nem tudtam, mire jó, de azért elraktam.

Hátha teljesülhet vele egy álom,

Fogadd el, szeretettel neked ajánlom.

Az ajándékot zsebre tettem,

Illendően búcsút vettem,

Aztán mentem, mentem, mentem,

Míg egy ismeretlen helyre leltem.

Erre-arra nézelődtem,

De nagy volt a tömeg előttem.

Majd sípszó hangja törte át

A sok emberi száj zaját.

Egy ember felém kiáltott,

Mint egy kérdőjel, állt ott:

− Plíz, plíz, uram, kérem, és ön?

Ez itten a rélvéjsztésön.

A tiketjét mutassa hát,

S felteheti a csomagját.

− Kedves uram, tiszteletem,

De nincsen nekem menetjegyem,

Ilyen üres a zsebem−

S kifordította azt kezem.

Ez csak varázslat lehet:

Mert kezemben tartottam egy jegyet.

(A cetli, amit az öreg adott,

valahogyan átváltozott)

S a kalauz már integetett:

Nem várhatnak rám egy hetet.

Boldogan, de félszegen

Elfoglaltam a helyem.

A vonat el is indult lassan,

De kérdeztem, hogy megtudhassam:

− Hol lesz a végső állomás?−

Ó, mi lehet ez, látomás?

Hisz feketén-fehéren

Rajta van a jegyéken,

Hogy az utolsó állomás

Az én Kishídom, semmi más.

 

Kurmai-Ráti Szilvia