A szókés-készlet
Két hétig volt távol a kislány. Nem ám akárhol. Pesten! Soha azelőtt nem volt még Magyarországon sem. Szülőfalujától legtávolabb Ungváron járt − ott is csupán a piacon fordult meg a szüleit kísérve. De két hét Pesten! Előtte osztás-szorzás, elmehetsz-nem mehetsz. A levelezőtársa, Waghy Dorka, biztosan aranyos kislány. Mindenesetre kedves tőle, hogy meghívta. Hadd menjen hát el hozzá, és lássa meg a szép magyarhont.
Az aggódó, hazaváró anyai ölelés már tizennégy napja váratott magára. Az asztalon válogatott finomságok sorakoztak: aznapi, kemencében sült kenyér, házilag köpült vaj, frissen fejt tej, édes-piros kerti alma. Minden a hazatérő tiszteletére. Az előbb említett, féltő ölelés végre-valahára kiteljesíthette önmagát. A két asszonyi kar a meghatottságtól szinte erejét vesztve szorította a gyermeki hátat.
− Csakhogy hazajöttél végre! Kimondhatatlanul örülök! Mióta elmentél, esténként nyugtalanul alszom.
− Feleslegesen.− reagált röviden anyja szavaira a kislány.− Tessék, ajándék Pestről − azzal átnyújtott egy csinosan, áttetsző papírba becsomagolt képkeretet.
− Csodaszép! Köszönöm!− lelkendezett őszintén az anya.− Biztosan éhes vagy a hosszú út után. Nézd, itt van egy kis uzsonna − mutatott az asztalra.
− Vajas kenyér? − fintorgott a kislány − Nem kérem. Pesten csak csokis kenyeret ettünk. A tejet sem kérem. Zacskósat akarok inni.
− Zacskósat? Hiszen az olyan, akár a fehér víz. Az íze is furcsa. Nem szoktunk olyat venni.
− Márpedig ezentúl csak azt iszom. Déli gyümölcs nincsen? Pesten ananászt és avokádót ettünk, nem almát.