Kurmai-Ráti Szilvia

A szókés-készlet

Két hétig volt távol a kislány. Nem ám akárhol. Pesten! Soha azelőtt nem volt még Magyarországon sem. Szülőfalujától legtávolabb Ungváron járt − ott is csupán a piacon fordult meg a szüleit kísérve. De két hét Pesten! Előtte osztás-szorzás, elmehetsz-nem mehetsz. A levelezőtársa, Waghy Dorka, biztosan aranyos kislány. Mindenesetre kedves tőle, hogy meghívta. Hadd menjen hát el hozzá, és lássa meg a szép magyarhont.

Az aggódó, hazaváró anyai ölelés már tizennégy napja váratott magára. Az asztalon válogatott finomságok sorakoztak: aznapi, kemencében sült kenyér, házilag köpült vaj, frissen fejt tej, édes-piros kerti alma. Minden a hazatérő tiszteletére. Az előbb említett, féltő ölelés végre-valahára kiteljesíthette önmagát. A két asszonyi kar a meghatottságtól szinte erejét vesztve szorította a gyermeki hátat.

− Csakhogy hazajöttél végre! Kimondhatatlanul örülök! Mióta elmentél, esténként nyugtalanul alszom.

− Feleslegesen.− reagált röviden anyja szavaira a kislány.− Tessék, ajándék Pestről − azzal átnyújtott egy csinosan, áttetsző papírba becsomagolt képkeretet.

− Csodaszép! Köszönöm!− lelkendezett őszintén az anya.− Biztosan éhes vagy a hosszú út után. Nézd, itt van egy kis uzsonna − mutatott az asztalra.

− Vajas kenyér? − fintorgott a kislány − Nem kérem. Pesten csak csokis kenyeret ettünk. A tejet sem kérem. Zacskósat akarok inni.

− Zacskósat? Hiszen az olyan, akár a fehér víz. Az íze is furcsa. Nem szoktunk olyat venni.

− Márpedig ezentúl csak azt iszom. Déli gyümölcs nincsen? Pesten ananászt és avokádót ettünk, nem almát.

− Erzsike...− rezzent össze az anyai váll.

− A nevemet is utálom. Jól kiszúrtatok velem.− mondta csípős hangon a lány.

− Engem is Erzsikének hívnak, és nem érzem úgy, hogy „kiszúrtak” volna velem. Ez egy szép név.

− Szép az anyukáknak, nagymamáknak. De nem egy tizenegy éves lánynak. A huszonegyedik században már senki nem nevezi el a gyerekét Erzsikének. Lehettem volna Jázmin, Bogi vagy Kinga. Katona Erzsikének lenni a legszörnyűbb a világon! Egyáltalán miféle név az a Katona? Mennyivel előkelőbbek azok a nevek, amelyeknek duplavé van az elején, és ipszilon a végén.

− Ezt nehogy megismételd apád előtt!− emelte fel fenyegetően mutatóujját az anya. − Ő büszke a magyar nevére, és arra, hogy tovább adhatta neked. Gondolj bele, milyen érdekes− tette hozzá kicsit nyugodtabban, azzal a céllal, hogy a feszült hangulaton enyhítsen−, hogy számos vezetéknév foglalkozásokból ered. Aki régen sokat szabott-varrt, azt elnevezték Szabó Palinak, aki csónakkal átvitte az embereket a folyó egyik partjáról a másikra, azt Révész Sanyinak keresztelték el. Misiből pedig, aki védte a hazáját az ellenségtől, így lett Katona Misi.

− Nevetséges. Puskám sincsen, mégis Katona vagyok.

− Ez hagyomány. Olyan, mint az ünnepek. Annak is megvan a maga magyarázata, hogy Húsvétkor miért keresik fel a fiúk a lányokat, miért öntözik meg őket kölnivel.

− Az is egy butaság. Dorkáék vellnesszhétvégére mennek Húsvétkor.

− Hiszen te mindig szeretted a Húsvétot. Folyton lested a szobád ablakból, mikor jönnek a kisfiúk. Ha meglocsoltak, pirulva mosolyogtál.

− Nem is! − hazudott Erzsike.− Különben Dorkáéknak sokkal nagyobb házuk van, mint nekünk. Az ő szobájában két számítógép, internet, plazmatévé és franciaágy van. Az autójuk kábrió, ha akarják, lehúzzák a tetejét! A miénk meg egy százéves, ronda tragacs. Szégyelltem is bevallani. Azt mondtam, Mercédeszünk van.

− Miért mondtál valótlanságot, Erzsike? − az anyai szív gyorsabban lüktetett, pillanatok alatt felpumpálva a vérnyomást.

− Tudod, milyen kínos volt, hogy csak háromezer forintot adtatok költőpénznek?− tért el gyorsan a tárgytól vetette a lány. Hangja szemrehányó volt.

− Talán nem kaptál eleget enni? − sápadt el az anya.

− Hová gondolsz? Dorkáéknál mindig annyiféle kaja volt, mint egy lakodalomban. Viszont az ajándékra kevés volt háromezer forint. Tudd meg, hogy ezt a képkeretet egy hatalmas pesti plázában vettem, és hatezerbe került. Égett az arcom, hogy nem volt ennyi pénzem. Dorka apukája pótolta ki.

Az anyai kezek még mindig szorongatták a csomagot. Immár öröm nélkül. Mintha a képkeret fagyossá vált volna. Hozzáragadt az ujjaihoz, mint a jeges kilincs. Le akarta tenni, de nem ment.

− Amúgy Dorka anyukája sokkal szebb, mint te. Felül szőke a haja, alul pedig piros.− folytatta kegyetlenül a lány és hátat fordított.

Erzsike észre sem vette, amikor az anyja elhagyta a konyhát. Az asszony csendben, arcát egy lisztes konyharongyba temetve suhant ki. Nem akarta, hogy a lánya hallja, hogyan tör ki belőle a fojtogató zokogás.

A kislány még percekig bámulta a száradó vajas kenyeret és a kihűlt tejet. A hosszú hazaút alatt jócskán megéhezett, de gőgből nem nyúlt semmihez. Inkább élvezettel gondolt vissza arra, milyen jó volt a Dorkáék medencéjében pancsolni naphosszat, és annyi édességet tömni magába reggel-este, amennyi beléfért.

Kurmai-Ráti Szilvia