Kurmai-Ráti Szilvia

 

INTERJÚ NAGY ANDRÁSSAL (1925-2012), Búcsú

 

− Mikor született?

− Születtem 1925. július 18-án, Tiszapéterfalván.

− Mire tanították a szülei? Volt -e példaképe gyerekkorában?

− Hát, a példakép az vót, hogy hát én, mikor hároméves vótam, meghalt az anyám. És akkor már az apámnak második felesége vót az én anyám. És az én apámnak, amikor meghalt az anyám, már vót négy gyerek. Szóval, négyen vótunk testvérek. És akkor az apám már nem akart a sok gyerekek közé hozni egy idegen anyát, hogy esetleg rosszul viselkedjen velünk, mert lehet hallani aztat, hogy hát vannak olyan nők, hogy hát nem szeretik a gyerekeket, és inkább megölik, mint ahogy lehet hallani. Hát ezért osztán az apám kínlódott. Én vótam három éves, a bátyám vót öt éves, a másik testvérem vót nyóc éves, ez már lány vót, és akkor a harmadik testvérem vót tizenöt éves. Ő, mikor férjhez ment, rámaradtunk má' a másik két fiú...szóval én meg a bátyám arra, most már az a nővérem lett tizenöt éves, odanőtt, úgyhogy hát az viselte gondunkat. Szóval, egyik lánytestvérem is, a másik is lánytestvérem is viselte gondunkat. Mert csak apa vót és az apámnak kovács szakmája vót, magyarul kovács vót és én mindig az apám mellett segédkeztem és így aztán azt gondoltam, elmegyek én idegen helyre tanulni, mert odahaza mivelhogy én legkisebb voltam a családban, annyira elkényeztettek, hogy az ételben sokat nem szeretettem, válogattam. És, így gondolom, elmegyek idegenbe, hogy hát rászokjak az ételre, hogy ami van, azt kell megenni. Hát elmentem Fertősalmásra G.Bíró Lászlónál kovácsszakmát tanulni. Mert az nagyon hítt, hogy kéne neki segédkezni.

Nagy András

− Bocsánat, milyen Lászlóhoz?

− G. Bíró Lászlóhoz. De én akkor nagyon fiatal voltam. Születtem 25-ben, de már negyvenben elmentem G. Bíró Lászlónál. Oszt akkor hány éves voltam? Tizenöt? Elmentem hozzá, oszt akkor ott vótam három évig, onnan osztán, szóval régen ez vót a magyarok alatt a törvény, hogy egy inas három évig inas, szóval tanuló. Három év után felszabadul, akkor segít, akkor mán olyan munkás, mint a mester, csak még nem kaphat ipart. És akkor segédnek kell leni még három évig. És akkor megint vizsgára kell menni. Énnekem kellett menni vizsgára, amikor elvégeztem a tanoncidőt, a három évet, azt Szőlősön... de ipariskolába, nem is tudom, hogy hát *** kint van az oklevél. És... akkor, kérem szépen, eljöttem Beregszászba. Mert mindig vágytam egy jobbik szakmára, olyan szakmára, ami kultúráltabb, fejlettebb. Az apám jó kovács vót a saját munkájához, de ő már öreg vót nagyon. Márt akkor vót vagy hetven éves. És eljöttem ide, Beregszászba, dógozni Kiss Albertnél. Az kifogástalanul jó kovács vót. Ez vót 1944 tavaszán. És 1944 augusztusba' bejöttek a szovjet testvérek. Mi úgy mondtuk. Én azt hittem az oroszoknak, hogy ezek is testvérek lesznek. Mondom: itt vannak a szovjet testvérek. Hát, mi nagyon csalódtunk a testvérekben. Mert a szovjet testvértek nem testvérek vótak, hanem gyilkosok. Már Kiss Albertéknél dógoztam, egy hét múlva már bejön egy tiszt lóháton. Magas rangú tiszt vót és mutassa, hogy meg kell vasalni a lovát. A mesterem meg az ajtónál állt és figyelte a tisztet. Én meg mutatom neki, hogy vegye fel a lábát. A' meg inti, hogy nem látom, hogy ő kicsoda? Mondom: nekem mindegy, vegye fel, mert másképp nem tudom megvasalni a lovát. Az mingyán a pisztolyárhoz, a fegyveréhez nyúlt, hogy éngem agyonlűjön. A magyarok mán ellenségek vótunk neki, de mi még nem tudtunk erről, hogy annyira ellenségek vagyunk, a magyarok. És mikor a fegyveréhez nyúlt, a mesterem elkiáltotta magát, hogy „szaladj, te fiú!". Én rögtön elbújtam, hogy hát meg se találjon. A mester meg megvasalta a lovát. Hát, ez vót az első bemutatkozása a szovjet testvéreknek, hogy agyon akart lőni. Én úgy megijedtem a drága testvérektől, hogy mikor egy hét múlva dobolják kifele, hogy közhírré tétetik minden tizen...tizenöt éven felüli ötven évig...tizennyóc éven felüli egyén ötven évig jelentkezzen azonnal a ötös iskolába a Bocskai utca négy szám alatt, az iskola, ami van, az vót hadi kórház a magyarok alatt. És ott kellett jelentkezni. Hát, így dobolták ki, hogy hát minden tizennyolc éven felüli háromnapi munkára háromnapi eledellel és meleg takaróval. Mondom a mesteremnek, igen, de ha nem jelentkezek, akkor kiirtják mindenféle famíliáját. Ez ütött szöget a fejembe, hogy hát én, ha nem megyek, akkor énmiattam Kiss Albertnek mindenféle fajtáját irtsák ki? Mert azoknak nem számít, hogy kicsoda, micsoda. Ott tanálták? Akkor mindet kiirtják. És velünk szembe', a műhellyel szembe' volt egy emeltes épület a Bocskai utcán. Ott van még az most is, az az épület. És ott vót egy katonai felvigyázó, és onnan kukkerezett a katona...

− Bocsánat, erre még visszatérünk, csak még a gyermekkorról, jó? Egy kicsit, hogy hogyan is nevelkedett, tetszett mondani, hogy Tiszapéterfalván született. Ott is nevelkedett?

− (bólint)

− Tehát ott töltötte a gyerekkorát. Milyen vallásban keresztelték?

− Református.

− Milyen volt a gyermekkora? Milyennek lehetett minősíteni?

− Mint ahogy elmondtam, hogy anya nélkül nőttem fel, hát nagyon szegény sorban. Nagyon szegény sorban nőttem fel, mert hogy mondjam az igazságot: az apám öreg volt. Felesége nem vót neki, és akkor nem vót, aki gondunkat viselje. És az a legidősebbik lány, az hamarosan férjhez ment. Megint akkor rámaradtunk egy másik húgára neki, az még csak tizenöt éves vót. Hát hogy tudott rendes háztartást vezetni egy tizenöt éves lány? Mikor mai nap férjhez mennek huszonöt éves lányok, és még azok se tudnak rendes sütni-főzni, mosni, nem tudják ellátni a családot. Hát, úgy vótam én is, hogy hát tengtünk-lengtünk, úgy, ahogy, szegényesen éltünk. Ezért aztán elmentem én Fertősalmásra tanulni, ott legalább rendes gondviselés vót ez alatt a három év alatt. Onnan átjöttem Beregszászba lakni, és megint csak olyan helyre jöttem dógozni, mint otthon, tiszteltem, becsültek, szerettük egymást az utolsó percig. És ezért aztán én nem tudom elfelejteni a mai napig se Kiss Albertet, a mesteremet, hogy olyan jó volt hozzám, hiszen kenyeret adott a kezembe.

− Milyen nyelven tanult?

− Csak magyarul.

− Milyen alkalmakkor és milyen gyakran volt alkalma elhagyni a falut?

− Tizennégy éves koromba'. Akkor, mikor elmentem Fertősalmásra. És Péterfalvára, mán, amikor Fertősalmásról elszabadultam, akkor Péterfalván voltam vagy egy vagy két hónapot, szóval rövid ideig vótam Péterfalván. Addig itt ezt a helyet itt, Beregszászban felfedeztem, hogy hát kinél kéne dógozni. Mert én gyerek vótam még, tizenöt éves gyerek. Hát mit tud most, itten például egy idevalósi tizenöt éves gyerek, mit tudja az, tegyük fel, mondjuk Munkácson hol tanálni munkahelyet. Hát én is úgy vótam vele, hogy Péterfalva elég messzi van Beregszászhoz, és vágytam mindig arra, hogy városban legyek, nép közt legyek. Ezért aztán eljöttem ide Beregszászba, innen meg osztán együtt mentünk el jelentkezni mán a mesteremmel az ötös iskolába.

− És mikor kezdett el dolgozni? Hány évesen?

− Tizennégy éves koromban.

− Már akkor elkezdett dolgozni is?

− Hát persze.

− Milyen nemzetiségek éltek az ön szülőfalujában?

− Magyarok.

− Milyen volt a falu nemzetiségi összetétele?

− Református.

− Jellemzőek voltak -e a faluban a vegyes házasságok? Például magyar-ukrán, román-magyar, vagy hasonló?

− Nem volt ilyen.

− Milyen társadalmi rétegekre volt osztható a falu? Például parasztok, földesurak vagy lelkész családok?

− Csak földművelők.

− Az ön családja melyik rétegbe tartozott?

− Az iparosok közé.

− Emlékszik -e ön az 1941-es népszámlálásra?

− Negyvenegybe' ? Hát akkor, kérem szépen, én Fertősalmáson vótam. Mert már negyvenbe' elmentem oda, Fertősalmásra és negyvenegyben ott vótam, negyvenkettőben meg a magyarok bevonultak Erdélybe. És én is, mint fiatal fiú, örültem a magyar katonáknak és mentem velek Romániába. Mert Fertősalmásnak a határ úgy vót a falu alatt, mint nekünk itt a vasút. És Fertősalmáson ott a ...átmentünk a határon, ott mán Románia vót. És rögtön Romániába' meg ott van Halmi, meg Kedreg. Legelibb Kedreg van, község, utána van Halmi, az már kisebb város. És Halmi az olyan helyen van, hogy hát Halmitul vezet az út ide befelé, Fertősalmásra meg vezet arra körül... hogy mondjam...Nevetlennek. Úgyhogy hát lehet itt, Péterfalván keresztül megyünk Nevetlennek, Batár-Nevetlen... Ez már ösmerős magának...

− Persze.

− No. Osztán Nevetlennek meg ott van a határ, olyan közel van, szinte át lehet látni, annyira van, mint ide a...ez az épület. Elég az hozzá, hallott már Halmiról, az egy város, és elmentem Halmiig, és onnan vissza haza mentem. Úgyhogy hát annyit mondanék, hogy hát Fertősalmáson dógoztam és jártam többször Halmiba', míg ott vótam, ott tanultam ez alatt a három év alatt, ott akkor Magyarországhoz csatolták itt ezt a részt, Erdélyt, Erdélyből egy részt akkor már ide csatolták Magyarországhoz. Úgyhogy hát magyarok vótunk. És mit akart még erről tudni?

− A népszámlálást kérdeztem.

− Népszámlálást. Én arra nem emlékszek, a népszámlálásra, mert én gyerek vótam. És a felnőttek bediktálták a népszámlálásnál, hogy így a ... népszámlálásnál, hányan vannak a családban, milyen vallásúak, amit kérdeztek, oszt írja, hogy hát kik vannak, hogy hívják, satöbbi, és az is úgy vót, hogy együtt dógoztam, mint inas régen úgy mondták a tanulót, hogy inas, én mint inas, úgy dógoztam, és nekem csak annyi vót a kötelességem, hogy dógozzak. És erről a népszámlálásról nem tudok.

− Ühüm. Jelen volt Péterfalván a Volksbund nevű szervezet, ami német kisebbséget tömörített magába? Tetszett ilyesmiről hallani?

− Mirül?

− Volt -e Volskbund nevű szervezet? Nem ismerős?

− Nem.

− Értem. Mikor kezdődött a málenkij robot a faluban?

− A málenkij robot? (nevet) Hát, erre már nagyon vártam, hogy megkérdezze. Hát, kérem szépen, nekem a málenykij robot nagyon nevezetes, mert 1944-ben, mint ahogy mondtam, hogy bejöttek az oroszok, a szovjet testvérek, hát úgy megörültem nekik, hogy majdnem az életembe került: le akart lőni a tiszt éngemet. És akkor csak gondolkoztam, én is, Kiss Albert is, hogy menjünk el, vagy ne menjünk, és minden órában dobolta a kisbíró, közhírré tétetik, hogy aki nem jelentkezik azonnal, annak mindenféle családját kiirtják, hát hogy irtsák ki miattam a Kiss Albert családját? Ez vót november 19-én, nem... 18-án, 19-én van Erzsébet. És akkor 18-án bementünk Kiss Alberttel ide, a Bocskai utcába, hát látom, hogy ott van valami orosz tiszt, de mellette álltak ott a kisegítők, idevalósi helybeliek, négyen. Hát, megjegyeztem űköt, hogy kik vótak azok, és majd mikor hazajöttem, majd utána megtudtam, hogy méket hogy híjják. Hát, ha akarja tudni, fel is írtam, fel van írva: Nagy Gyurka, Német József, ...Nagy Gyuri, Jacura Gyuri, Morgetnál Sándor. Ezek vótak az orosz tiszteknek a kisegítői, szóval a kisegítők, akik a magyarokat szedték összefele, hogy egy magyar se maradjon itthon.

− Morgetnál? Vagy Morgentál?

− Morgentál. Morgentál István. És, abba' a kis könyvbe' is megírtam, beleírtam mindenbe, ami tűlem telik, mert nagyon megharagudtam rájok, hogy én olyan fiatal vagyok, csak tizenkilenc éves voltam. És engem elvittek a dög lágerbe. Tudja, mi az a dögláger? Megmagyarázom magának. A dögláger az, hogy hát Kárpátaljáról elvittek, hogy ne hazudjak magának... itt van a papír, mán, amibe' benne van... (feláll, iratok között keresgél)...No...Szemüveget...Azt mondja, hogy hát a helyi számadatok szerint Kárpátaljáról elvittek 16222 személyt és abból alig jött haza, csak egy ezer fő...a 16 ezerből... egy ezer fő! És akkor, kérem szépen Beregszászból elvittek 1547 személyt és ebből mindössze 47 fő jöhetett vissza a családjuk örömére... csak negyvenhét az ezerötszáznegyvenhétből. Az az 1500 örök hazára talált. Örökre ott maradtak. És el is olvasom azt a kicsit magának. Azt mondja „Beregszászból elvittek 1547 személyt, ám ebből mindössze csak 47 személy jöhetett vissza a családjukhoz. A hazaérkezés után két héttel a 47 fő csak 36 főre csökkent, majd egy év múlva már csak 30 személy élt. 2011-ben már csak 10-en maradtunk, akik számot tudunk adni a sztalini borzalmakról". Ezt írom, és eztet fogom majd felolvasni az emlékműnél, a szobornál, és itt van tovább is, itt van a Fogolyima...Na jó, magát ez érdekelte, eztet elmondtam.

− Milyen viszonyok uralkodtak a faluban, amikor meghirdették a málenkij robotot? Hol tartott éppen a háború?

− Még nem érkeztünk addig, még csak... még csak ott tartunk, ahogy elvittek bennünket.

− De még mielőtt elvitték volna magukat, mi volt a faluban? Hányan voltak katonák, ilyesmi.

− Hát, a fiatalságot elvitték katonának, magyar katonának. Mivelhogy magyarlakta terület, Kárpátalja az magyar lakta terület, és különösen az a falu, az is színmagyar, mint Vári, meg Kaszony színmagyarok. Péterfalva is olyan színmagyar, hogy ott még katolikus vallású ember is alig van, vagy kettő-három. Úgyhogy hát még templomuk sem volt, katolikus temploma Péterfalvának, a szomszéd faluba jártak a katolikusok templomba. Csak református templom. Tivadar is ott van, az is tiszta református. Na jó, és akkor, kérem szépen a fiatalokat ott, a férfiakat besorozták katonának, elvitték katonának. És, akik otthon maradtak, férfiak, annak a... minden, itt írom, minden 18 évtől 50 évig azonnal jelentkezni kellett, és elvitték őket az oroszok. Hova vitték el? Nem tudni semmit (szünet, aztán felveszi az írásait, és böngészni kezdi). Szóval, azt mondja, hogy hát a magyarok elgondolkoztak azon, a magyarok, hogy hát miért is gyászünnep ez a mai nap. Hát azért gyászünnep, mert ezen a napon hurcolták el a magyar férfiakat Kárpátaljáról az orosz lágerekbe, talán azt nem is sokan sejtették, hogy közülük nem sokan térnek majd haza a családjuk örömére. Az oroszok csak ígérték hogy szkorodomoj, de az ígéretre sokunknak nem sokat kellett várni, mert az éhség, a járványok, a bánásmód miatt hamar örök hazára találtak. Érti eztet? Hamar örök hazára találtak, szóval meghaltak, és akkor azokot a rengeteg magyar férfiakat úgy dobálták bele a gödörbe, mint a dögöket. És alig tudott hazajönni, a fronton, akik vótak, magyar katonák, egy vagy két ember. Mert, miért? Mikor vége vót a háborúnak, akkor a magyar kormány kikiáltotta, hogy vége a háborúnak, tegyék le a fegyvert, mindenki eldobta a fegyvert. És kikiáltotta a magyar kormány, hogy mindenki menjen haza a családjához. De az oroszok sorfalat állottak, és gyerünk csak ide befele! Betereltek minden magyar katonát a lágerbe. És azért írtam itt, hogy „azok a katonák, magyarok, nem tudhatják, hogy kik térnek majd haza a családjuk örömére, mert hamarosan örök hazára találtak", szóval meghaltak, és miközülünk is, felolvastam itt magának, hogy hányan odamaradtak, és hányan jöttek haza. Úgyhogy hát Kárpátaljárul is jó, ha ezer hazajött, pedig 16222 személyt vittek el és az nem kevés. Beregszászból elvittek ugyi 1547 személyt és abbul csak 47 jött haza, 1500 ott maradt. Hát, ilyen volt az én fiatal életem. És mikor elvittek éngemet a lágerbe, akkor éhen-szomjan, annyira legyengültem, hogy kórházba kerültem. És a lágerben, akik legyengültek, azokot hazaengedték egy párat, és nagyobbrészt, akik legyengültek, vitték a kórházba. És a kórházba', mikor legyengültem, ott feküdtem hat hónapig végelgyengüléssel. És az én ágyam vót így a sarkon (mutatja), itt vót még egy ágy, akkor vót az ajtó, és akkor itt lefele megint vót, úgyhogy vót vagy tíz ágy abba' a szobába'. És így, ebbe' az irányba' a szomszédom meg olyan lázas vót, hogy hát ott vót egy nagy ablak, felállott az ablak...párkányára, vagy hogy mondják azt, így szélen, nézett kifele, azt mondja nekünk, a többi betegeknek az az ember, hogy „gyertek, már ide, nézzétek meg, ott jön a feleségem a gyerekkel!". Mondta a feleségi nevét is, a gyerek nevét is. És ű látta, de senki nem látta. Hát, én már kíváncsiságbul, mert mellette feküdtem, odamentem, odaníztem, odacsúsztam, hát nem vót ott senki az ű családjábul. És rá két napra az is elment az örök hazába, meghalt. Hát, így múltunk ki mindnyájan. Akkor abba' a szobába', abba' a sarokba' vót egy Bocskai Pista, az meg kibírta addig, míg lejárt az idő, jöttük hazafele. Mikor jöttünk hazafele, hát húztuk az újlaki állomástul a hídig, mert nem bírt jönni. Mondtuk neki, hogy hát maradjon itt, mi hazamegyünk, oszt küldünk egy szekeret utána. Úgy is vót, hazamenetünk, oszt küldtünk egy szekeret, mondtuk a hozzátartozójának, hogy ott van az újlaki hídnál Bocskai Pista, az apátok, osztán eridjetek, hozzátok haza. Na jó, ez megvót. Mi, ahogy jövünk hazafele gyalog, hát, mikor leszállottunk az újlaki állomáson a vonatrul, megbeszíltük a bátyámmal, hogy menjünk a borbélyüzletbe, nyiratkozzunk meg, hogy nézzünk ki úgy, ahogy kell egy embernek, szépen megborotvált a borbély, megnyírt. És elindultunk hazafele. Hát, az a tizenöt kilométer, mert Péterfalva 15 kilométer Újlaktul, az a 15 kilométer nekünk olyan rövid vót, mintha csak egy kilométer lett vóna. A vágy (sír)... annyira hajtott bennünköt. És mikor elértük a falut, csak nízük, a bátyámmal együtt, hogy jönnek az emberek, meg visszamennek, jönnek, meg visszamennek. Nem tudtuk elképzelni: a biciklisek, fiatalság jött, meg visszament. Hát, amikor hazamegyünk, mondják, hogy jött az üzenet, hogy jövünk hazafele. Azok már vitték a hírt, akik megláttak bennünket. Az apám meg vót 82 éves, de nagyon összetört ember vót, kis alacsony, összeroskadt, összetört, nagyon megviselte ez a háború, ez a szovjetek. Mert mindenfelé leseperték még a padot is, elvitték mindenféle jószágot, ennivalót, mindent elvittek az oroszok. Nem is annyira az oroszok vótak a hibások, hanem itt, az idevalósi magyarok, avval a tudattal, hogy az oroszok. Mert minket is, mint ahogy elmondtam, hogy ez a négy ember figyelte, hogy kik maradtak még itthon. És akkor bemondta az orosznak, oszt akkor ment a katona, és vitték elfele. Hát, ezért osztán „nagyon megkedveltem" én az oroszokot, hogy hát minket, minden férfit elvittek. És még ez nem vót elég, hogy elvittík az embereket 18 évtül, akkor gondolt egyet Sztalin, vigyük el a mán még a fiatalokot is... a fiatalabbakat is, avval a tudattal, hogy profiskolára...Tudja maga, hogy mi a az a profiskola? Nem.

− Valamiféle szakképzés?

− Szakmunka. Avval a tudattal, hogy szakmunkára viszik, mert itt is vót valamikor, a templomnál a profiskola, a posta mellett. Akkor elvitték 13-tól felfele, akit itthon tanáltak még.

− Az mikor volt?

− Mikor minket elvittek 44-be', mán 45-be' vitték űköt, mert 44-be' vittek minket. És 45-be' már hozták a fiatalokot utánuk.

− A fiúkat?

− A fiúkot, igen. És ez se vót elég Sztalinnak. Akkor vigyük el a papokot. A papokot is összeszedték. Elvitték a papokot. Akkor még e' se vót elég Sztalinnak, akkor még vigyük el az öregeket, akik még itthon maradtak, ötven évtül felfele, száz évig. Hát vót egy Gecsébe való öreg, apósomnak nagyon jó barátja vót, mert az apósom vót abba az időbe 75 éves, és az a Kiss Ernő, gecsei, ennél jártak vadászni abba az időbe, szóval haverek vótak, és együtt vonultak űk is be oda no, mi... a Bocskai utca hány számba... az ötös iskolába, na.

− És ez hányban volt? Az is negyvenötben?

− Ezt már nem tudom pontosan, hogy negyvenötbe' vót -e vagy hamarabb, mert már minket elvittek, csak azt láttam, hogy ott, ahol minket vittek, mán ott megjelentek a fiúk, a papokot meg vitték még beljebb, még rosszabb helyre. És... akkor kérem szépen, a papokot is elvitték, de olyan bánásmódot kaptak a papok is, mint mi, hogy ne éljék túl azt az íletet. Mert Sztalinnak az vót a kiszámítása, hogy egy magyart se hagyni, hogy hazajöjjön Kárpátaljára. „Egy magyart se hagyjatok!", kiadta parancsba a katonáknak. Mert a magyar katonákot avval ijesztette ránk, magyarokra, hogy a magyarok emberevők, szarvuk van, és ha ti hagyjátok űköt, a magyarokat, hogy éljenek, megesznek benneteket, mint a jószágot és ne hagyjatok egy magyart se ílve, ne hagyjatok hazamenni. Ezért osztán a magyarokot, minden magyart befelé a lágerbe!

− Milyen utasításokat kaptak az elhurcoltak? Mit vihettek és mit vittek magukkal?

− Semmit. Mi, ahogy mentünk, mán az elibb mondtam, hogy háromnapi élelem... és meleg takarót kellett vinni. Hát ezt a meleg takarót, ezt hamar elvették tűlünk, mert ahogy... Mentünk innet Jánosin keresztül Munkácsra, már, kérem szépen, Jánosiban nagyon feltűnő lett nekem a dolog, hogy hát az asszonyok ordítva jöttek kifele a házból, és hoztak ki tejet, ki kenyeret, és akartak nekünk kedvezni, de az orosz katona puskatussal úgy mellbe vágta űköt, hogy az árokba estek az asszonyok, nem engedtek a közelünkbe egyet se, egy nőt se, nem tudtunk elvenni semmit tűlük. És, ahogy kimegyünk Jánosiból, jött velünk szembe egy ökörszekér, nagy szarvú ökörszekér, mert régen az vót a divat, a fehér, amit lehet látni most is a tévébe', hogy van Bácskába' vagy hol van az a magyar gulya. És jött velünk szembe egy ökörszekér, a két katona megfogta, az embert lehúzta a szekérről, „állj be a sorba!" az ökröt kifogták, a lószekér után kötötték, és az ökörszekeret meg belenyomták az árokba. No jó, megyünk tovább, egyszer meg egy betegnek, egy embernek meg... ahogy Beregszászból kiindultunk, mi körülbelül voltunk vagy kétezren, itt, a Bocskai... vagy a postával szemben az ötös iskola, az a nagy hosszú ípület, az teli vót már a falvakból behozott emberekkel. Itt gyűjtötték össze mindet. És, ahogy végignéztem a soron, körülbelül vót vagy kétezer ember. És, Jánosi után egy emberre rájött a hasbas, kilépett a sorból, hogy elvégzi a dolgát, pűűű, egy sorozat rá a géppisztolyból, ott maradt. Megyünk tovább arra... Dercen után milyen falu is van ott? Egy orosz falu, na mindegy, ott már erdőség vót, ahol a röptér van, ott tiszta erdőség vót két ódalt. Ott egy férfi megint kilépett, hogy letolja a nadrágját, hogy a katona mit gondolt, mit nem gondolt, de arra is adott egy sorozatot, oszt vége. Így hát feldobták a lószekérre, és így lett a mi sorsunk Munkácsig. Gyalog mentünk. Hát nagyon ki voltunk fáradva, de minket nem kíméltek. Egy ípületbe... Munkács elejin bedobtak bennünköt egy ípületbe. Ahogy az ípület ajtajában két oldalt vót ez az örökzöld sövény, ismeri maga azt az örökzöldet, hogy az télen-nyáron zöld. Hát Kiss Albertnek meg Pesten van egy testvére, annak a fia lejött ide, Beregszászba, vendégségbe, oszt íppen akkor jöttek be az oroszok, a fiú itt maradt. Nem tudott hazamenni. És a fiúnak is el kelletett jönni velünk. És a fiú Pesten tanult oroszul és már tudott valamennyit oroszul, oszt kérdezte a tisztet, hogy hát hova visznek. Azt mondja, „ezt senki nem tudja". És a fiú meg azt mondja nekünk, mert ugyi egy házban vótunk Kiss Albertnél, ösmertük egymást. „Te − azt mondja−, ez a tiszt nem valami jót mond. Ű se tudja, hogy hova visznek. Szökjünk meg!" − azt mondja. Mondom, én nem szökök meg, mert ha észrevesznek, a puskával agyonlőnek bennünköt. „Én − azt mondja−, megszökök". Úgy is vót. Kinéztük, amikor katona se elől, se hátul nem vót, akkor ű alávetette magát a bokor alá, és mi bemenetünk az ípületbe, ű ott maradt. Mikor hazajöttünk a lágerbűl, akkor mondja Kiss Albert, hogy hát a fiú ott vót mindaddig, míg a katonák el nem mentek valahova, szállásra. Mikor már csend vót, nem láttak senkit hogy mozog, nincs katona a közelbe', ezt az ajtót meg bezárták, se ki, se be lehetett menni. Ű akkor a városban felkereste a rokonját, mert Kiss Albertnek van Munkácson egy testvéri, meg Pesten vót egy testvéri. Hát, felkereste azt a rokont, elment anná' íccaka. Ott aztán megvót, mindaddig, amíg kicsit a zűrzavar lecsendesedett. A katonák mán amikor mentek elfele, mikor mán csendesedett a helyzet, akkor akinél vót, akihez elment, az a rokonja, az szerzett dunnát, párnát, ökörszekeret, és bepakolták dunnába, párnába, és az orrát, száját, és csak alig hagytak ki egy kis lyukat, hogy az orrán tudjon levegőt venni, hogy meg ne haljon, osztán elindultak Beregszászba. Ezt mán azután tudtam meg, amikor hazajöttünk. És az úton meg igazoltatták, hogy: hova mennek, mit visznek? Mondták, hogy beteget visznek. Az asszony meg nagyon tette a nagyot, hogy nagyon súlyos beteg, és beteget visznek Linetthez. Kérdte az az orosz, hát ki az a Linett? Magyarázták neki, hogy az egy orvos, aki meg tudja gyógyítani a beteget. Na, elengedték nagy sokára. Úgyhogy nígyszer igazolták űköt, míg Munkácsról elhozták Beregszászba. Behozták ide, Beregszászba, Kiss Albertnél, úgy osztán az ökörszekér meg visszahajtott. Hát így osztán a fiú nem jött a lágerbe. Majd, mikor már lecsendesedett a helyzet, lehetett menni Magyarba, akkor a fiú hazament Magyarba. Úgyhogy hát tudomást adott Kiss Albertnek, hogy hazaérkezett szerencsésen és már dógozik, mint újságíró. Biztosan megírta a helyzetet, hogy mi vót. Így tudtam meg én is, hogy a fiú szerencsésen hazaérkezett, én meg „szerencsésen" elmentem Szolyvára. Szolyvára, meg aztán, amikor bementünk, hát mikor odaérünk a szolyvai lágerkapuhoz, ódalra állítottak, azt a kétezer embert, ahogy mentünk. Há' miért? Mert jött kifele egy autó: teli halottakkal. A halottak úgy vótak feldobálva, össze-vissza, melyiknek keze, melyiknek feje, melyiknek lába csüngött, osztán mi eztet láttuk. Hát, nagyon el vótunk keseredve, hogy ilyeneket láttunk. Há' mindegy, be kell menni, a puska a katonánál van, nem nálunk, és hajtottak bennünket befele. És bementünk. Két nap múlva már a katona mutatja, hogy gyertek. Hát megyünk, hova kell menni? Hát Szolyvárul elvittek bennünket Kotászkára vasúti hidat építeni.

 

− Gyalog?

− Gyalog. Csak gyalog mindenfele. Kotászkárul hallott maga?

− Nem.

− Kotászka egy olyan helyen van, a hegyekbe', ahol a hármas határ van, arrul már hallott, hogy hát van itt a hegyekbe' az ezeréves magyar határ, csináltak is egy emlékművet...

− Verecke?

− Vereckénél, ott. És az oroszok meg lebontották. A magyarok meg, mikor ezt megtudták, rákényszeríttették az oroszra, a miniszterre, hogy építsék vissza, mert az egy történelmi dolog. Az nem akármi! És vissza kelletett nekik, az államnak építenie aztat, amit a magyarok ott felépítettek... Na jó, a vereckei hágónak mondják azt, ott a... vasúti híd, vagy nem is a híd, hanem a vasút fent, a hegy tetején van. Hát ott több hegy van egymás után és eztet felfedezték az oroszok, hogy ott nem tudnak űk bejönni, mert a' országút is úgy van megcsinálva, hogy a hegyeket lefaragták valamikor régen és úgy csináltak Lembergnek utat. Országutat, ahol az autók járjanak, hogy hát két oldalt magas hegy van. Hát, a vonat is úgy van megcsinálva, hogy hát egyik hegyről a másik hegyre vezet az út. Hát, én már láttam, amikor már hazajöttem, mert jártam sokat Lembergbe és láttam, níztem, hogy a vonat a levegőbe megyen. Hát azt a hidat mi katonákkal együtt építettük, hogy a vonat tudjon átmenni egyik hegyről a másikra, és hogy tudjon menni Lembergbe, összeköttetés legyen. És ezt az oroszok felfedezték, hogy nem tudnak űk célt érni, és ezér' osztán nekünk kelletett segíteni, a foglyoknak a katonáknak, mert a katonák építették, lóval huzogták a nagy fákat addig, ameddig a ló tudott jönni. De már mikor a ló nem tudta húzni tovább, akkor nekünk kelletett, az embereknek, tovább adni kéz alá a katonáknak. Amikor felépítettük a hidat, akkor bevittek bennünköt, mert legközelebbi vasúti állomás Volóc. Volócrul már hallott. Volócon van a vasúti állomás a hegyeknek. Elvittek oda. És volt-nincs: akkor raktunk egy nagy tüzet katonákkal, hogy hát mert tél vót, két nap ott vótunk a tűz mellett, éjjel-nappal. A katonák meg körül őriztek bennünket, hogy meg ne szökjünk. Hát, megszökni íppen meg tudtam vóna szökni, gondoltam is én arra, hogy menni kelletett az erdőbe fát hozni, hogy tüzeljünk, hogy legyen mivel tüzelni. De – így gondoltam −, hiába szökök meg, nem tudom az utat, azt se tudom, merre kell menni, sose jártam én abba' az irányba', hát nem szöktem meg. Így oszt kivártam, hogy lesz, ami lesz, nem szökök meg. Akkor aztán két nap után jött a vonat, bevagonéroztak, behajtottak a vasúti állomáson a vonatba. A vonat, vagyis az a kupé, az olyan „szép rendbe" vót, hogy a magyartok abba szállították a szarvasmarhát. És régen szarvasmarhát nagyon sokat szállítottak a Hortobágyról, erre, össze-vissza, ahol szükség vót rá, és az a vagon persze, nem vót tiszta. És nekünk meg ott kelletett, abba' a vagonba' kelletett ott guggolni éjjel-nappal, míg arra került a sor, hogy kifele. Hát, 18 napig utaztunk így a vagonba', 18 napig! Nem, bocsánat, előbb vittek Sztarij Szamborba. Sztarij Szamborról már hallott. Jujj, amikor bevittek bennünköt Sztarij Szamborba! Ott már annyi níp vót, mint a gyufáskatulyába' a gyufaszálak. Rengeteg níp vót. Ott vótunk egy hétig, ott osztán bevagonéroztak megint, és akkor vittek bennünket be Oroszba, munkahelyre. (sóhaj) Hát, akkor mentünk 18 napig, Sztarij Szabortól Jenakijevóig. Jenakijevóról hallott maga?

− Jenakijevóról? Nem.

− És elmentünk, 18 napig utaztunk, de a 18 nap alatt sokan meghaltak közülünk.

− És a családjából ki volt magával?

− Ezt elfelejtettem magának mondani. Hogy mikor Beregszászba' bementünk az ötös iskolába, a posta mellett, akkor ott összetalálkoztam a péterfalviakkal. És akkor én már a péterfalviak közzé csatlakoztam, mert az egész falu ösmerős ugyi, és együtt mentünk el, a bátyám, én, a sógor, a közvetlen család, meg aztán a többi rokonság, ösmerősök, mind, az egész falu népe. Mert nem csak Péterfalvárul vittík el, hanem arunnan, Huszt felől is idehozták a nípet. Mert nekem van egy könyv, hogy hát egész Kárpátaljáról, ugye mindenfelől összeszedték a magyarokot. És... na, hol is hagytam el, hogy bevittek Jenakijevóba. Jenakijevóban, mikor megállott a vonat, kinyitották az ajtót, hát, az a sok níp, a vagonba' összekuccadva csak, úgy tudtunk lenni a vagonba', az elzsibbadt az a níp, nem tudott még állani se, de hajigált kifele a katona bennünket, osztán mind orra esett, oszt markoltuk a havat, olyan lázasak voltunk, azt a koszos havat dugtuk a szánkba fele. És az alatt a 18 nap alatt egy férfi meg azt mondja nekünk, akik bent vótunk a vagonban, hogy hát ez kibírhatatlan, hogy inni nem adnak, enni is csak egyszer adtak... egy kis paszulylevest vagy káposztalevest, meg két kockacukrot, meg egy kis darab kenyeret, azt mondták, húsz deka, hogy nem annyi vót, ilyen kicsi vót, mindegy. Az vájt egy lyukat a vagonnak az aljába, és azt mondja, hogy hát a csájkát, ha lenyomjuk, és ahogy megy a vonat, felveszünk havat, avval csillapítjuk a szomjasságunkat. Hát, mindenki helyben is hagyta, hogy csináljuk úgy, de, mikor bejött a katona, meglátta a lyukat, akkor aztán adott nekünk, mindenkit a puskatussal beszorított a vagon vígibe, nem sajnálta az erejét, ütött-vágott bennünköt, míg csak bírt. A másik meg számolta, akkor a... egyik helyről át a másik vígibe, számolta, „pűűű, joptvojujmáty!", eltívesztettík, újra számolta, ez így ment.

− Azt hitték, hogy szökni akarnak?

− Tessék?

− Azt hitték, hogy szökni akarnak?

− Igen. Űk azt hitték, hogy azért van az a lyuk ott, hogy szökni akarunk. Hát, úgyse lehetett vóna szökni. És mi csak osztán fel se tudtunk venni havat, mert mire a lyuk az annyira nagy lett, hogy hát fel tudunk venni havat, akkorára a katonák felfedezték, hogy lyuk van ott. Osztán egy közülünk, egy elárulta, hogy ki csinálta a lyukat, azt osztán addig ütötték a puskatussal, hogy ott halt meg a vagonba'. És, akik meghaltak, azokat csak kilökték. Nem számított. Mindig számolták, hogy hány személy van, aki meghalt, kilökték. Nem számított nekiek. Hát, azér' írtam itt abba', mert nem törődtek avval, hogy ez ember, hanem csak egy dög nekiek. Úgy kezeltek bennünköt, mint egy dögöt (sóhaj). És akkor bementünk Jenakijevóba, a vasgyárba' dógoztam, akkor már vittek bennünket a fürdőre. Addig még nem fürösztöttek, sem nem adtak tisztát, semmit. Ahogy itthonról elmentünk, még úgy vótunk. És a kórházba is, mikor bementünk, vót egy ember, a szomszédom, az meg mindig jajgatott. Hogy fáj, fáj a lába neki. Itthon, ahogy bekötötték neki a lábát, és arra emlékszek még, hogy a bokájánál valahon vót a seb. És azt a sebet a pondró csontig ette már, képzelje el! Mikor meglátta az a másik szomszédom, én vótam itt (mutatja), az a beteg itt, a harmadik ott, szóval a mellette levő, aki meglátta, az annyira eliszonyodott tűle, hogy a sok pondró ott nyüzsgött ... már látott valahol pondrót, hogy nyüzsög a dögbe', úgy vót ez is, hogy élő emberbe' a sok pondró ott nyüzsgött a lábába', rá két napra meghalt elibb egyik, utána a másik is. Mind a kettő meghalt. Hát, így vót nekem az életem. Akkor, mikor ez megtörtént, egyszer jön a szanitár, hogy hát menjek vele. Akkor két szanitár megfogta egyik kezemet, másik kezemet, karon fogtak és vittek. Hát hova vittek? Vót ott egy szobába' egy asztal, mellette ültek fehér köpenyesek, vót egy ilyen mérleg letéve a fődre, azt mondják, álljak rá. Ráállottam. Oszt kérdeztem magyarul, hogy: hát mennyi, hány kiló vagyok? És intette, hogy hát a mit mutat, a mérleg mennyit mutat. Hát, inti (mutatja a kezével), hogy tíz, húsz, harminc...kettő. Tehát, harminckét kiló voltam huszonkét éves koromban! Eztet felfedeztem. És benne van ebben a könyvben is, hogy húsz éves létemre harminckét kiló voltam, és máma már ezt nem akarják elhinni. Ugye, mikor én magamon végignéztem, ugye anyaszült meztelen kelletett menni a mérlegre. Én magamon véginéztem, hús semmi nem vót rajtam, csak a csontok. És az orvas meg úgy vizsgált, hogy minden embernek a farát megcsípte, ha meg tudta csípni, vót annyi bűr, akkor az mehetett dógozni. Akkor, akin csak csontok vótak, az vissza a kórházba. Ezért vótam én hat hónapig a kórházba', hogy hát nem javultam, hanem rosszabultam. És harminckét kiló voltam húsz éves koromban. Mikor osztán kivittek a munkára, hát már akkor nem Jenakijevóba vittek, mert én oda megyek, ahova visz a autó , nekem csak ülni kelletett az autóba'. Le kelletett ülni a teherautónak a platóján. És elvittek bennünket Horlovkára. Ott meg nagyon megörültem annak, hogy hát megint összekerültem a bátyámmal, a testvéremmel...

− Hol váltak el? Még a vonatban együtt voltak, ugye?

− Együtt is mentünk be a gyárba, a vonatról együtt szállottunk le, és együtt bementünk a gyárba. A gyárban egymás mellé tettek bennünköt, úgy dógoztunk. De éngemet elvittek a kórházba, ű még maradt. És a kórházbul, mikor kiírtak, akkor már Horlovkára vittek bennünket, nem Jenakijevóba,.

− Ő meg ott maradt?

− Tessék?

− A bátyja meg ott maradt?

− Nem. Horlovkán. Hát, éppen ezt akarom mondani, ahogy Horlovkára elvittek bennünket, hát nagyon megörültem neki, hogy megint összekerültem a bátyámmal. Hát, a Jó Isten is úgy akarta, hogy ne hagyjuk el egymást. Minthogyha ikertestvérek lettünk volna. És... akkor ott Horlovkán mentünk dógozni és, ahogy egy hétig vagy két hétig dógozunk, egyszer mondja a tiszt... nem is tiszt, hanem a munkaadó a gyárban, a majszter, aki kiadja a munkát, mutassa azatat, hogy hát mint a nagy kíminy, ahogy kinízett a téglagyár kíminye, olyan magas oszlopon három olyan nagy csű össze van hegesztve és annak a tetején vót a csiga, amivel húzták a gépeket. Azé' kellett olyan magasra feltenni a csigát, hogy az tudjon messzirűl húzni gépeket. És egyszer azt mondja az az orosz nekünk, hogy hát azt a csigát le kell onnan venni. Oszt ki vót a legfiatalabb? Mint én. Hát így gondoltan, felmegyek én, már akkor jól éreztem magamot. A többiek mind idősebbek vótak, mint én. Én vótam a legfiatalabb. Felmegyek. És lentrül kiáltják, hogy hát „keresd meg, hol van a végi, és szóljál, hogy hát hol kell megbontani a kötelet, drótkötelet!". Megyek én végigfele, mondom, eztet bontsátok le. Akkor már, ahogy lebontsák, akkor már három irányba, ahogy ki vót kötve az a... vagy állvány, az a csű, akkor már nem tartotta, csak kettő, ha már egyet lebontott, akkor az a kettő húzta odafele abba az irányba, ahova ki vót kötve. (sóhaj). És a csű meg kezdett elfele dűlni. Azt mondják nekem „szállj le, te fiú, gyorsan, mert indul elfele a csű!". Hát, leszállottam, níztem lefele olyan magasrul. Ahogy leteszem a lábom, abba' a pillantba', csak csué, ledűlt! Csak így összetettem a kezem (sír), hogy hála Istennek, hogy lejöttem, hát a Jó Isten ott is megsegített. Hát, az a nagy vastag oszlop, három olyan, mint egy vider, most képzelje el, hogy három vidret, ha összetesznek, az olyan vastag csű vót összehegesztve, de nem vót lebetonozva, csak ki vót kötve. Az ledűlt, és rádűlt egy olyan csőre, ami a... hogy fejezzem ki, két épületet összekötötte szintén egy olyan vastag csű, amin ment a gáz. És arra rádűlt. Az is kétfele tört, az a nagy csörömpölés, ami vót ott... Rögtön hozzá fogott szólani a sziréna. Megijedtünk akkor, hogy hát mi lesz, szaladgálnak ott, jönnek oda fele, kérdik, hogy ki vót, mi vót, hogy vót? Nem tudtuk, csak a vállunkat emelgettünk, hogy hát mi hiába mondjuk magyarul, nem értik. Akkor oszt hoztak egy tolmácsot valahonnan. Akkor oszt kérdi a tolmács, hogy hát hogy történt ez. Akkor osztán elmagyaráztuk nekiek, hogy hogy történt, az lefordította. Éngemet meg megfogtak, bevittek egy ípületbe, osztán jól elvertek a puskatussal. Hát én vótam a hibás, mert én kötöttem le. Na jó, kibírtam azt is. Alig bírtam menni, de kibírtam. És akkor még nem tudom, mentünk, dógoztunk, abba a gyárba már nem vittek tovább bennünköt, már más gyárba vittek. De azt az embert sose láttuk tovább, aki kiadta a munkát, aki kiadta, mit kell csinálni, azt tovább nem láttuk. Hogy hova lett, mi lett vele, nem tudtunk semmit. Elég az hozzá, hogy még dógoztunk, egészen április huszonhatodikáig. Április, 1945. Még negyvenötbe', amikor vége lett a háborúnak, még én a kórházba' az ablakon níztem kifele és láttam, hogy hát... az ablakon keresztül, hogy hát a níp nagyon... úgy lehettet mondani, mulatott, jó kedve vót, mert danoltak, hermónikáztak. És figyeltem aztat, hogy férfi nem vót közöttük, csak olyan, aki invalid vót, aki hazakerült a frontrul, mint invalid. És ilyenek vótak, meg egy pár idős asszony, mert fiatal nőköt is elvittek katonának Oroszba. Azokot is besorozták katonának. Sok nő vót itt Beregszászba is, aki orvas vót, osztán semmi diplomája nem vót, csak a fronton vót, aki a sebet kezelte, szanitárka. Ismertem egy orvost, Csácsova vót, úgy híjták, hát annak a jánya, az vót ucsásztkovéj orvos itt, ezen a ríszen, osztán elmondta, hogy hát az anyja úgy lett orvas, hogy a fronton kezelte a betegeket. És, mikor haza jött, itthon orvas lett. Na jó, elég az hozzá, hogy hát abbul a sok női orvasokbul, mert legtöbbnyire a nőköt mindet betették kezelni a sebet, a betegeket, nem adtak nekiek fegyvert. Felvették arra is a nőköt, hogy hát a sebet kötözze, ugyi, arra is kelletett ember, és (szünet)...Mit akart még kérdezni?

− Amikor a vonaton utaztak, hányan voltak egy vagonban körülbelül?

− Hát, azt én nem tudom megmondani, de ha bennünket annyira a puskatussal ütöttek, beszorítottak a vagonnak a négy ódalába, akkor az ajtóig vót a níp. Akkor innen a másik ódalba (mutatja a kezével), ott megint csak az ajtóig vót a níp. Szóval, ahány befért. És az ajtó, amilyen szíles a vagon, annyi hely vót szabad. És úgy osztán hoztak minden nap egyszer egy kis káposztalevest, meg paszulylevest, az vót az eledelünk. És én, meg a bátyám is abba' vótunk szerencsések, hogy hát mi nem dohányzunk, nem iszunk, nem dohányzunk, és akkor a dohányér' odaadták a kenyeret a többi betegek, mert úgy vót: egy porció dohány, egy porció kenyér, vagy cukor.

− Azt is adtak, dohányt?

− Szóval, mi vót a dohány? A háború alatt a dohánybul csináltak puskaport. És a dohánynak van közepen az a gerince, mint a káposztának ahogy van közepen a gerinc. Hát a dohánylevélnek is úgy van közepen a gerinc és abbul van lefele a levele. Hát, abbul a gerincbül összevágtak ilyen kis apróra, mint a rizskása, és az vót a mahorka: a dohány (szünet, keresgél az írások között). Na. Itt azt mondja, hogy hát...mindjárt olvasom. A ruhára csak annyi vót, amennyit a munkahelyen adnak nekiek. A bútorzatjuk meg két láda, és lényeg az, hogy pájinka legyen nekiek, mahorka, meg dohány. Legyen mit szíjni, meg inni. Tehát a mahorka meg a dohány, az egy. Hogy legyen mit szíjni és inni. Most én eztet, amik itt fel vannak írva, azt én majd november 18-án, mert akkor van Beregszászba', szóval akkor van az...ünnep. És akkor én eztet felolvasom Búcsúba', mert Búcsúba', itt lakok, meg felolvasom a városba', meg majd Szolyván. Hát, mondja meg Gyurinak, Dupkának, hogy hát nagyon szépen kérem, hogy hát jöjjön el majd ide, az emlékűmhöz november 18-án, meg Szolyvára is, hogy egy pár szót tudjak vele beszélgetni, Hát, nagyon szépen köszönöm, má' elnézést, magának eztet, mert én nem tudok vele beszélni.

− Rendben. Amikor tetszettek a vagonban utazni, az hány napig tartott?

− 18 napig.

− 18 napig. És akkor hová érkeztek?

− Jenakijevóba.

− Milyen volt az időjárás, megfelelt -e az önök ruházata az időjárásnak?

− Tél vót. Kemény tél vót. És akinek a lábán még vót rendes lábbeli, azt onnan lehúzták, mezítláb.

− Mi történt a falubeliekkel? Együtt maradhattak, vagy szétosztották őket?

− Én a falubeliekkel együtt vótam mindig.

− Amikor megérkeztek, hogyan történt az elosztás? Milyen volt a lakhely felszereltsége, mérete, miből épült?

− Hát...Milyen vót? Ahogy bevittek bennünket a lágerbe, akár Szolyván, akár Szamborba, az egy régi katonaépület vót, kaszárnya vót. És abba' a kaszárnyába, ahogy a katonák onnan kimentek, az épület ott maradt és abba helyzetek el bennünköt, abba az épületbe. És Munkácson is abba az épületbe szorítottak be bennünköt, amelyik legközelebb vót nekiek. Mert Munkács katonaváros vót régen. Ott rengeteg katonaság vót. És azért híjták katonavárosnak, hogy hát Munkácson, hogy a központtul jövünk Beregszászra fele, ott ez a részi Beregszásznak, az 80 százalékban katonaság vót. Ott csak tisztán katonaság vót. Mert ott vót a röptérnek is a...a katonáknak az elhelyezése, mert a röptér az szintén ott van Munkács alatt és a katonák meg autóval vitték meg a ****ra, autóval hozták ki a repülőhöz, és a repülő meg ott vót a ....nem tudom, van -e ott még repülő. De viszont, abba' az időbe', mikor minket vittek elfele, mind a két ódalt erdő vót ott. És az oroszok onnan kiirtották az erdőt, és csináltak röpteret. Mert nekiek ez pászolt, hogy ott legyen a reptér, a katonai reptér, onnan szálltak fel, oda szálltak le. És meg kell még ott látszódjon, hogy röptér vót, kell, hogy hát legyen valami...ottan, mert nem hiszem, hogy hát ne legyen ott mán, repülő ha nincs is, mert a repülők ottan főd alatt vótak, régen a főd alól úgy jöttek kifele, mint a hangyák, sok repülő, mikor kelletett nekiek. Én láttam, mert mint ahogy dógoztam Dercenben, mert én laktam Dercenben is... ez magát nem érdekli, ugyi?

− Ha el szeretné mondani, nyugodtan, de még vannak más kérdéseim is.

− No, elibb errül beszéljünk.

− Jó. Volt a kaszárnya, ahol megszálltak. Hányan aludtak egy helyiségben?

− Hányan aludtunk? Hát, azt nem lehet megmondani, mert csak guggon aludtunk, és ha egy ember felállott, akkor már vissza oda nem mehetett, mert a níp akkor már helyezkedett, mert annyira szoroson vótunk, hogy elzsibbadt az ember. Nem tudott még fordulni se. Mert például, ha egy embernek kellett menni félre való dolgára a vagonba', akkor a vagonajtónál vót deszkábul csinálva kis vályú, ami kivezetett, az vót a véce. És ha már az ember visszament a helyére, már nem, már nem tudott vissza leülni.

− És a munkaszálláson? Amikor elszállásolták magukat, amikor már dolgozni kellett?

− Kaszárnyába.Nagy András megható verse, alatta egy fekete-fehér szkennelt fotó, ahol egy mókust etet, 1986

− A kaszárnyában. Ott voltak ágyak?

− Hogy?

− Ágyak.

− Voltak priccsek.

− Priccsek.

− Így mondják, priccs. Fábul csinált ágyak. Emeletes ágyak. Itt egy embernek, akkor feljebb megint egy embernek, megint egy embernek.

− És ott már lehetett tisztálkodni?

− Tisztálkodni? Csak egy hónap múlva. És erre hadd térjek rá, mikor Kotászkán dógoztunk... ezt figyelje meg jól! Hát, összeszervezkedtünk egy odavalósi emberrel, hogy menjen Péterfalvára haza, osztán szóljon ott az asszonyoknak, hogy mi itt vagyunk, péterfalviak, oszt küldjenek valami ennivalót, mert elfele pusztulunk éhen! Nincs mit enni. Az asszonyok meg összepakoltak egy szekér holmit és űk is jöttek a szekérrel. De mi nem láttuk a szekeret. Egy szép napon, szépen sütött a nap, meleg vót, vasárnapi nap vót. Vasárnap nem mentünk ki dógozni, még ennyit meghagytak az oroszok. És akkor hárman kimentünk az istálló mellé, mert juhistállóba helyeztek el bennünköt Kotászkán, ahol a juhok vannak. Barakk, vagy hogy híjják. És kimegyünk, levetkezünk pucérra, levettük magunkrul az inget, meg a gatyát. És egyszer jönnek, az országút mellett volt ez az istálló, és bekiáltanak az asszonyok hozzánk, hogy van -e itt pétrefalvai? Mondom, hát mi is azok vagyunk! Akkor azok bejöttek, osztán mindneki a saját hozzátartozójának átadta az ennivalót. Hát, nekem olyan zokon esett az, hogy hát én hozzám nem...nem jöttek, mert az elibb már elmeséltem, hogy hát Beregszászbul jöttem el, idegenbül. Viszont otthon is milyen szegénységben élt az apám, úgyhogy nem vót, aki küldjön csomagot. Hát, nagyon zokon esett az, hogy a másik barátomnak hoztak otthonrul csomagot, és nekem nem. Na, mindegy, túléltem ezt is. Elmentek az asszonyok. De azt akarom ebbül kihozni, hogy annyira el voltunk már akkor fásulva, hogy anyaszült meztelen ráztuk kifele a tetűt magunkrul, kaparjuk magunkrul lefele a tetűt, oszt ott jöttek elfele az asszonyok, nem vót szígyen. Nem szégyelltük magunkot. És, bejöttek ott abba az istállóba, barakkba, és átadták a csomagokat.

− Amikor megérkeztek, közölték -e önökkel, hol vannak, lehetett -e az őröktől kérdezni, hogyan, milyen nyelven kommunikáltak?

−?

− Amikor a vagonból kiszálltak, lehetett -e az őröktől kérdezni?

− E' még későbbet jön. A vagonból, amikor kiszállottunk, akkor mi orra estünk, hajigált a katona kifele bennünket és akkor nem azon iparkodtunk, hogy menjünk befele a sorba, mint a katonák, hanem mindneki a havat marta vóna, ette vóna, mert olyan lázasok vótunk, hogy égtünk elfele a lázba'. A katona meg ütött bennünköt, hogy „Igyi, igyi, igyi!". Akkor osztán bementünk egy ípületbe, ott osztán elhelyeztek bennünöt, te ide eridj, te oda eridj, mindenkinek adtak egy-egy ágyat, te alul, te felül, ahol jutott. De rengeteg vót a poloska. Poloska rengeteg vót. Az, mikor már besokallotta az orosz, a poloskát, hogy annyi sok van, akkor bennünköt áthelyezett egy másik helyre, az ajtót, ablakot vizes pokróccal becsináltatta velünk, beszegeltük és akkor az ípület közepín tüzet kelletett rakni, oszt egy vider kénport ráöntöttünk a tűzre. Az a kénpor, amilyen gázt adott ki, há' nem tudom, maga látta -e már, amikor a boroshordót kénezik?

− Nem láttam.

− Szóval, ahogy a boroshordót kénezik, kénszalagot meggyújtanak, beleteszik a hordóba, tehát az a gáz, az mindenféle bacilust megöl. És akkor az a tetűt, poloskát, balhát, legyet, mindent a fődre...az olyan erős gázt ad ki. Hát, ez is, ez a szoba is két vagy három nap vót lezárva, mikor oszt felnyitottuk, akkor láttuk azt, hogy hát a rengeteg poloska megdögölve ott vót a fődön. Az ágyakbul, a résbül, mindenfelől a poloskák kihullottak. Mert a gáz, az behatol mindenfele. És így osztán vótunk mi a szobába' egy darabig, hogy nem csípett a poloska bennünket. Itt még írom is (keresgél az írások között, szünet)...na, mindegy, most hírtelen nem jut eszembe. Úgyhogy hát...(szünet)

− Milyen öltözéket kellett felvenni? Megtarthatták -e a saját ruhadarabjaikat?

− (szünet) Hát, a ruhát, mikor bementünk legelső fürdőbe, má' aztat mondtam, mennyire el voltunk tetvesedve...

− Ez hol volt? A fürdő. Milyen helységben?

− Hát, rendes fürdő vót.

− De hogy hívták a helyet?

− Jenakijevó . A munkahely. Csak, hogy mondjam, a munkahelyen egy nap elvittek bennünket a fürdőbe, és egyik ajtón bementünk, ez a fürdő, ott meg kimentünk. Ott meg adtak nekünk tiszta ruhát, katonaruhát. És, mikor már adtak tiszta katonaruhát, akkor adtak hozzá olyan nyóc ...nyóc centiméteres kis gyócsdarabot, hogy hát arra ceruzával rá kellet írni, „VP". Nem tudja, mi az.

− Nem.

− Az magyarul azt jelenti, hogy Vojna plennéj, Vojna plennéj, plennéj. Szóval hadifogoly. És minden ruhadarabra rá kelletett, de nem csak, hogy rávarrni, ki kellett vágni egy olyan lyukat, oszt akkor belülről beletenni ezt a gyócsdarabot, és akkor kívül már látszott a gyócsdarabba' az írás, VP. Úgyhogy hát elszökni nem lehetett olyan könnyen, mert a ruha mutatta, hogy kik vagyunk, minden egyes ruhadarabot így kellett megcsinálni. Be kelletett varrni egy olyan gyócsdarabot. És erre...eszembe jutott most egy érdekes dolog erre a ruhára. Egy őrmester, a katonaságnál őrmester vót és régen mindig az őrmestereket...jobban mondva, a legénységbül olyanok lettek őrmesterek, akik olyan katonásak voltak, egyenes emberek és kilíptek, bátran kilíptek, katonásan kilíptek. És ez vót egy őrmester. A tiszteknek megtetszett ez a fiú, és elvitték maguknak pucerjének. Mert a láger mellett, így vót ez a láger, és az az ípület, ott van a tiszteknek a lakása, garnizon, úgy hívták. Elvittík oda maguknál azt a fiút. És az ott vót állandóan. Úgyhogy hát már az őrök nem is törődtek vele, ez a fiú kiment, bemenet. Ahova küldték, oda ment, meg ment a városba, szabadon. És összeszervezkedett egy nővel, hogy hát a nő, azt mondja: „vigyél éngemet haza". De a fiú azt mondja: „nem lehet, látod, itt van a ruhámon a VP"... „Semmi hiba"− azt mondja−, én adok neked ruhát, átőtöztetlek, és megyünk együtt haza."

− Hova haza?

− Tessék?

− Hova haza?

− A fiúnál. Azt mondta: „én hazaviszlek tígedet, vigyél engemet is". Szóval, vegyél el feleségül, na. Hogy legyen az ű felesége. És a fiú bele is egyezett, hogy feleségül veszi a nőt. De nem sikerült nekiek, mert az úton állították. Látták, hogy stramm fiatalember, megyen a nővel? Hiába civilbe vót már, átőtöztette a nő. Igazolták. Hát a nő, az addig beszélt, hogy hát sikerült egy őrségen átmenni, ahon ellenőrizték az úton. Mentek tovább, megint ellenőrizték. Ott mán gyanús vót. Mindegy, elengedte. De az mán telefonált oda, a másiknak. Csak így lehetett, mert ahogy mennek, kérdi az őr, hogy hova mentek? Oroszul. Mondja a nő, hogy mennek haza. „Hát mutasd a papírodot, ki vagy, mi vagy". Hát, a nő azt mondja: „ez az én férjem, de papír nincs neki". Akkor a nőt visszautasították: „eridj vissza, te meg gyere be". Bevittík az ípületbe. Akkor oszt addig vallatatták, hogy honnan jöttél, mint, a fiú meg mondta, hogy a nyócas lágerbül. Azok telefonáltak a nyócas lágrebe, hogy „itt van egy emberetek, nem hiányzik emberetek?" Hát, a lágerben riadót csináltak, visszatelefonáltak, nem hiányzik, megvan mindenki. Akkor telefonáltak másik lágerbe, ott is körül, amennyi láger vót, mindenfele telefonált, mindenfele riadót csináltak, és sehol nem hiányzott ember, Akkor mit tudjanak tenni, hát már egy hétig ott tartották, hát nem tarthatják örökké, akkor felültették egy autóra, és „hát akkor viszük, ha te azt mondtad, a nyócas lágerbül jöttél, Jenakivóba az a nyócas láger, akkor visszaviszünk oda". Mikor eljött, elhozták a katonák, akkor vót egy érdekes dolog. Az a tiszt, amikor meglátta, azt mondja: „hát te vagy?" Így összecsapta a kezét: „Sándor!" Mert már ismerték. „Hát te vagy az, Sándor?" De hát visszahozták má' elibe. Hát az a tiszt, az összetalálkozott avval a Sándorral, amikor ment kifele a butykán. A butykán a tiszt ment befelé, Sándor meg ment kifele. És ezért nem mondta a tiszt annak a Sándornak, hogy hova mensz. Mert mindig kűdtík, hol egyik tiszt, hol a másik tiszt. És ment, e'meg, ahogy megszokta katonáson, hogy megyen, kilípett és csak ment. És fél szemmel figyelt hátra, hogy mit csinál a tiszt. Hát az megállott, utána nízett, és látta, hogy ez olyan magabiztosan megyen kifele, nem törődött vele: „eridj!" Oszt mindig vásárolt nekiek, ami kelletett, amit mondtak neki, hogy kell ez, vagy az, vitte a lepedőt, meg mindent, gatyát, árulta elfele. Szóval, ami vót ott a raktárba', azt vitte eladni, és hozott, ami nekiek kelletett. Na, mindegy. Ez így ment.

− És nem büntették meg?

− Nem. Hát, űk puszipajtások vótak mán, annyira összeszoktak együtt, hogy hát egy asztalnál ettek, puszipajtások vótak. Csak annyi vót a büntetése a fiúnak, hogy tovább már nem engedtík ki. Tovább már nem vót tiszttársa a tiszteknek, akkor már választottak másat magukhoz. Ez vót a büntetése. Na még, hadd térjek rá arra, a lágeri dologra.

− Én is azt szeretném kérdezni, hogy hol volt a láger?

− Hát, ez vót Jenakivóban, és mikor a kórházbul kijöttem, már Horlovkára vittek. Horlovkán ott is egy nagy kaszárnyába helyeztek el, sok fogoly vót ott, mer' mi foglyok vótunk, és mindig ott vót a karunkon a VP, vojna plennéj, hadi fogoly. És...mit akarok mondani, ahogy ... hogy ne hazudjak, a kórházbul kimentem, összetalálkoztam a péterfalviakkal, igen, és akkor egyik gyárbul mentünk már ki dógozni. Vótunk vagy tizenöten, és mi, ahányan vótunk péterfalviak, mind egy csomóba' vótunk, együtt mentünk ki a munkahelyen. És mi mán szabadon, utólag mán szabadon mentünk ki. Mán a háborúnak vége vót, és annyira megbízhatóak vótunk, hogy hát szabadon mentünk ki dógozni a munkahelyen. És minket, péterfalviakat, mi ketten, mivelhogy idevalósiak vótunk, hát megtettek bennünköt mint segédkatona...kisegítő katona. Szóval fegyver nem vót nálunk, de viszont átszámolták: ennyi és ennyi ember megyen ki, ez a tiéd, te felelsz érte. Befele ennyi és ennyi ember jött be, rendben van. Úgyhogy hát, szóval az én felelőségemre mentünk ki, jöttünk be. De ott nem akart elszökni egy se. Csak ennyi kedvezmény vót mán az utolsó időkbe', má' a háború után, mert negyvenötben vége lett a háborúnak, s még negyvennyolcban ott dógoztunk. Negyvennyolcban jöttem haza. És mikor negyvennyolcban, egy szíp napon, bent a lágerben azt mondja a lágerparancsnok: „ti, Nagy, Nagy, nem menni dógozni, maradni itt!" Hát, miért mondja? Hát jó, a legénység kiment mindenki, ki-ki merre. Elmentek dógozni. Mi ketten maradtunk az egész kaszárnyában. Figyelem, itt sincs ember, ott sincs ember, csak mi ketten vagyunk. Egyszer azt mondja a tiszt, hogy „igyi na szklad!", azt mondja. Eridj a raktárba! Elmegyünk a raktárba, a raktáros meg mán magyar fiú vót és azt mondja nekünk: „ti mentek haza, és válasszatok ruhát magatoknak, amilyen pászol." Hát persze, katonaruha vót csak. „És őtözzetek átal". És átőtöztünk, én is, a bátyám is. Akkor kijövünk, akkor azt mondja, hogy hát „gyere velem". Megyünk vele, elvitt a konyháig, akkor a konyhán adott egy kis csomagot, háromnapi eledelt a kezünkbe, és azt mondja, hogy hát megyünk haza. Mondja oroszul, hogy hát bugyi domoj. Hát, hittük is, nem is, hogy hát megyünk haza. Már a raktáros is azt mondta, megyünk haza. Ez is. De a négy év alatt mindig csak szkorodomoj, szkorodomoj, ezt hallottuk, hát nem hittük. Még itt is beleírtam, hogy hát mikor a magyar katonákot betereltík a lágerbe, akik a fronton elhajigálták a puskát, azoknak is azt mondták, hogy szkorodomoj, és soknak nem kelletett sokat várni, hogy haza menjenek, mert meghaltak, oszt az örök hazába elmentek. Azok a magyar katonák. És hiába várta a hozzátartozója, egy magyar se ment haza. Úgyhogy hát mi is, Kárpátalján, azokbul a sok 16222 személyből ide Beregszászba 47-en jöttünk haza. És még talán van belőlünk, ha... ha van tíz...tíz ember. Mert a még a tavasszal meg vót ez a tíz ember. Most osztán, hogy még megvan, vagy nincs meg... Ilyen korombeli embereknek már csak egy szorítás, és már megyen. Már nem dicsekedhetünk az élettel...mi már... lejár az idő felettünk. Na és még mit akar kérdezni?

− A lágerben milyen nemzetiségű, milyen nyelvű emberek voltak?

− A lágerben? Azt nem tudom megmondani. Mert a lágerben a világon talán mindenféle emberek voltak. Mindenféle: lengyelek, németek, csehek, románok... taliánok, franciák: mindenféle nemzetiségű emberek. Hát, Szamborban, Sztárij Szamborban, amikor vótam, hát csak níztem, hogy itt egy csomó ember ilyen nyelven beszélt, ott egy csomó ember az mán más nyelven beszélt, hát azért tudom mondani, hogy Sztárij Szamborban ott mindenféle nemzetű emberek vótak.

− Volt -e külön férfi, és külön női tábor?

− Az vót. Az vót, még viszont, mi nem tudunk arrul, mer'...hogy fejezzem ki magamot, minket hogy elvittek itthonrul, mán minket úgy kezeltek, külön lágerben, hogy hát nők közel nem voltak mihozzánk. Azt mán csak itthon tudtuk meg, hogy azt mondja az egyik nő: én is ott vótam, én is ott vótam. És vót olyan eset (nevet), vártam, hogy hát... maga már férjnél van, mán nem szígyen mondani, hogy a lágernek egyik ódalán férfiak vótak, másik ódalán nők vótak. De nagy terület. És véce egy vót. Osztán a férfiak ugye, hát mindig kíváncsiak a nőre...és vót olyan férfi, aki késsel kikapart egy kis lyukat a deszkán, oszt a női meg a férfi...mert a gödör egy vót. És akkor incselkedtek a nők a férfiakkal, a férfiak a nőkkel, és akkor átdugta a monyát a férfi, és a nő meg ráült, és elélvezett. És állapotba esett. És mi jött ki a dologbul? Egyszer, kétszer, háromszor így, többször vót proverka, és elővettek bennünköt, hogy hát hogy létezik az, hogy hát ott a nők, több nő állapotos? Hát hogy tudtunk mi a nőkhöz közel menni? Hát nem tudják felfogni. És orvos kérdezte eztet, orosz orvos. És már meguntuk ezt a sorakozót, viszont a nők is, de jártak a nőkhöz nőgyógyászati orvosok, akik megállapították, hogy állapotos. És akkor egyszer azt mondja az egyik cigány, hogy „hát doktor úr, hát tessék megkérdezni a doktor nőtől, hogy hát hogy lehet állapotos". Azt mondja az az orvos, férfi: „te cigány, hát az a doktornő honnan tudja?" „Azért, mert ű is bevette a renyót"− azt mondja. „Hát, láttam a fehér köpenyt, amikor felemelte a farán − azt mondja−, oszt annak is betartottam. Hát,− azt mondja−, az én f*szom − azt mondja−, az 18 centi, a deszka csak 25 centi, abbul még 15 centi bemegy"− azt mondja. Hát, mindenki a hasát fogta, amikor a cigány elmondta eztet. Az orvosnő le vót forrázva, többet nem vót ott az orvosnő a nők közt, eltették. Hát, azért mondom, hogy ilyen is megtörtént. Hogy egyik ódalt vót a női láger, másik ódalt a férfi láger, és akkor is tudtak közösülni. Máskülönben a közösülés az emberi dolog! Mert, legalábbis én így tudom, az én tudomásom szerint, hogy a Jó Isten úgy adta az embert, hogy közösüljön egymással. Mert a nőnek is hiányzik a közösülés, a férfinek is hiányzik. Például a tévében lehet látni többször, hogy van olyan nő, hogy nem kapja meg a porcióját, oszt akkor rúg, vág. Most is vót a múlt héten egy olyan film, hogy hát a nő szórakozott a férfivel, és a férfi elment, hidegen hagyta. A nő meg hozzá fogott sírni. De hát azt nem mondhassa az apjának, az anyjának meg, hogy neki mi a baja ugyi. És jön az anyja, szól neki, hogy na, mi a bajod, jányom? Ez nem szólt semmit, csak a szeme rajta vót a tévén, csak nízett és az anyját meglökte, hogy majd hanyott esett, és akkor felvett ott valami ládát, azt is ott ide lökte, oda lökte, mindent, amit meg bírt fogni...Szóval a véri annyira fel vót hevülve, hogy nem tudott magán uralkodni. Eztet már biztoson hallotta maga is, hogy mikor van egy bírósági tárgyalás, osztán mondja a nő, hogy űtet megerőszakolta a férfi. És azt mondja a nő, például a szüleinek, az anyjának, „hát nem tudtam mit tenni, kénytelen vótam megengedni magam". Errül már hallott maga is, biztoson, nem?

− (nevetek) A tévében sok minden van. Térjünk akkor ide vissza. Kivel volt a legjobb a viszonya, milyen nyelven beszéltek? Akivel segítették egymást, legjobb barátság, stb.

− Kivel vót? Hát csak a testvéremmel. Egy szobába' aludtunk, egy munkahelyen dógoztunk. És együtt jöttünk haza.

− Akkor segítették egymást mindenben.

− Persze.

− És voltak problémák is egymással?

− Nem.

− Kik vigyáztak magukra, milyenek voltak, hogyan kommunikáltak velük?

− Na, jó, hogy ezt kérdezte. Hát, akkor, mikor...Előrül kezdem most mán. Bementünk itt a postával szemben abba az iskolába. Oszt, mikor onnan indultunk kifele, a szobábul kizavarták a jó nípet, hát oszt az a nagy udvar teli vót így kifli alakba... ötösível sorba, de fogni kelletett egymást karon fogvást. És, mikor felsorakoztunk, leellenőrizték, hogy nincs a szobába', nem maradt ember senki, kint van mindenki? Akkor átszámolták, de vagy tízszer átszámolták, de vagy ötvenszer elmondták azt, hogy bóvóvóvó, bóvóvóvó, hát, nem tudtuk elkípzelni, hogy mi az. Hát, majd itthon tudtam meg, sokára, hogy a Szovjetuniónak van olyan részi, ahol ahelyett, hogy azt mondják, hogy ták, ták, vagy úgy, úgy, ahelyett arra ezt a szót használják, hogy bóvóvóvó, bóvóvóvó. Hát, nekem annyira feltűnő lett, hogy úgy mondták, mint a kutyák, hogy ugatnak, hogy vóvóvóvó. És akkor egy kicsit kiabált ott valamék, mint a másik, akkor puskatussal odahúztak annak, oszt mondják, hogy bóvóvóvó, bóvóvóvó. Csak ezt hallottuk. Oszt így mentünk ki abbul az iskolábul. Tovább már ezt a szót nem is hallottuk. Már orosz katonák ezt a szót nem használták, hogy bóvóvóvó, azt csak itt használták. Ezér' érdekes az most nekem, hogy itt így mondták nekünk, hogy úgy, úgy.

− Voltak -e kutyák az őrökkel?

− Nem.

− Mennyire voltak engedékenyek, szigorúak az őrök?

− Engedékenyek? (sóhaj). Mit mondjak magának? Abszolút semmit. A legszigorúbban viselkedtek velünk szemben. Mert, miért? Mert Sztalin azt mondta nekiek, hogy ezek emberevők! És ha ti hagyjátok, hogy megegyenek benneteket, a magyarok megesznek, azt mondja. Hadd mondjak erre egy példát. 1951-ben Harkovba' voltam a kórházba'. És Harkovba' vót egy idős bácsi, én akkor 51-ben még fiatal vótam. Megtapogassa a fejemet, így mindenfele, és csak néz éngemet, s egyszer megszólal. Azt mondja nekem oroszul, hogy „te magyar vagy?" Mondom: igen. Már megértettem. Azt mondja: „hát, nálunk azt tanítsák az iskolában, hogy a magyarnak szarva van− mutassa −, szarva van, de neked nincsen." Mondom, a magyarnak nincs szarva, láthattad a magyar hadsereget, a katonaságot. Szarva nincsen egy magyarnak se. „De − azt mondja−, nálunk azt tanítsák az iskolában, hogy a magyaroknak szarva van, emberevők és Isten nincs." És ezért osztán beleírtam a könyvbe is, hogy hát... ebbe, vagy a másikba, hogy hát az oroszok azt tanítsák, hogy Isten nincsen. Igen, mikor szedték összefele, a magyarokot, a nígy kommunista azt mondja, hogy „kírjél csak Istentül kenyeret, eledelt." Mikor a gyerekek Istenhez folyamodtak, nincs semmi, mert a Jó Isten nem adott nekiek. No, azt mondja, „most kírjetek Sztalintul, attul a nagy Sztalintul, az nektek fog adni!" És akkor a gyerekek elkiabálják magukat: „Sztalin, adjál kenyeret!" És akkor a takarítónő, az ablak nyitva vót, egy táska bulocskával, az ablakon bedobálta a gyerekeknek a bulocskát. Bele van írva. És így tudták félrevezetni a nípet, hogy a magyarok emberevők, a magyaroknak nincs istenek, és a magyarok megesznek tikteket, ha ti nem eszitek meg űköt.

− Voltak besúgók?

− Besúgók?

− Árulók az elhurcoltak között.

− Hát, ez a nígy ember vót.

− Ühüm. De ez még a gyűjtőtáborban vót. És ott már, a lágerben volt besúgó, később?

− Ott nem kelletett besúgónak lenni, ott mindneki egy testvér vót, mert mindenki olyan sovány vót, olyan éhes vót, hogy nem bírt menni. Hát, mondtam az elibb, hogy harminckét kilóra lesoványodtam, annyira tönkrementem, mert nem vót emberi erőm. Mondtam én azt magának, be van írva, hogy a vizet én megittam?

− Nem.

− Na. Hadd térjek csak akkor arra rá. A takarító betette a súroló vájlingot, szóval a tálat így az ágyam alá. Az én ágyam vót sarkon.

− Ez a kórházban volt?

− A kórházban. És mikor elmegy a takarító, várok egy kicsit, várok. Kihúztam annyira, látom, nagyon csúnya, piszkos a víz, visszadugtam. Majd hajnalra felébredek, húzom kifele, hát én olyan gyenge vótam, hogy mikor mértek, az mán be van írva, hogy 32 kiló vagyok, akkor én csak lezuhantam az ágyrul: be van az is írva?

− Nem. Nincs, ezt még nem tetszett mondani.

− Lezuhantam az ágyrul. Arra a hüppenésre felébredett a többi fogoly. És, ahogy azok felébredtek, kérdik: „mit csinálsz te?". Mondom: iszok. „Hát van mit?" Van! „Hon van?" Hát itt van a tálban. Akkor oda jött mind, ahányan vótunk abba' a szobába', osztan neki kezdtünk inni, és kiittuk egy cseppig a vizet, szárazra, mert annyira szomjasak vótunk.

−Akkor nem adtak semmit a kórházban enni, inni?

− Egyszer adtak enni egy kis levest, paszulyleves vót vagy káposztaleves, de legtöbb káposztaleves vót. És kiittuk ezt szárazra. Mikor reggel jött a takarító, ide néz, oda néz, lássa, hogy a padló száraz, ki nem folyt a víz, kérdi, hogy hova lett a víz? Mutassuk, hogy megittuk. „Jojj, Bozse moj!"− a fejihez kapott, szaladt kifele. Kiment. Egyszer jön befele vagy nyóc fehér köpenyes. Ki a fene tudta, hogy mék az orvos, mék a szanitár, fehér köpenyes vót, oszt kész. Bejönnek, oszt mondja a takarító, hát oda vót bedugva a víz, és üres, nincs benne semmi,. Felemelte, mutatta a vedret, hogy nézzétek meg, üres az edény. Erre bejön egy nagy derék férfi, két méteres, de vót vagy 150 kiló, mondják annak is. „Áh, ránse umer!" Hamarabb meghalnak. És hála Istennek, itt vagyok! Túléltem! Megittam azt a piszkos vizet, mert az víz tiszta pocsolya vót. És mi mindnyájan arrul ittuk le a vizet, arrul a sáros mindenrül, és itt vagyok. És a Jó Isten megsegített, hogy kilenc hónapig legyengülve feküdtem a kórházban, és nem bénult meg se kezem, se lábam. Itt meg, ha fekszik a beteg egy hétig, azt mondják, kőlj fel, mert lebénulsz, nem fogol tudni, mozogni, az erek megmerednek. Nem merednek, ezt merem állítani. Mert én is úgy kezdtem járni, mint a gyermek, mentem egyik ágytul a másik ágyig. Mikor már így végig bírtam menni a szobán, nem tudom, hány ágy vót, akkor visszafele megint már olyan büszkén jöttem. Mondom: már én legény vagyok, mondom már a többinek. Nézzétek meg. Akkor bíztattak éngemet, hogy „engedd el, ne fogózkodj!" Elengedtem, akkor dűltem elfele (nevet). Ilyen vót az én kórházi életem. Hadd térjek már rá tovább, hogy...Mit akart kérdezni még?

− Volt szökés a lágerben?

− Szökés? Nem.

− Volt sorakozó meg létszámellenőrzés?

− Hogy?

− Sorakozó meg létszámellenőrzés volt?

− Hát az minden héten vót.

− Volt -e büntetés és milyen vétségekért? Milyen büntetést szabtak ki?

− Milyen büntetetést? Hát, akit meg akartak büntetni, azoknak vót egy szoba, egy olyan szoba, mint ez, azon csak kis ablak vót, hogy nem tudott kifele mászni az ember, ha oda bezárták, és az is magasan vót. Bezárták oda, ez vót a karter, így mondták. Karter, szóval büntető... Hogy mondják ezt magyarul, na? Mint a csurma. Ez vót a katonaságnál is a büntetőszoba, na. Na és még?

− Milyen vétséget követett el, akit bezártak ide? Miért zárták be ide az embereket?

− Erre nem tudok felelni magának, mert nem vót olyan ember, mert mindneki örült, hogy ha ílt. Nem verekedett, nem lopott. Ott nem vót mit lopni, mert elmentünk az étkezdébe, megettük azt a kanál levest, amit tett a szakács egy kanállal. Egyik, jön a másik, egy kanállal neki is. Úgyhogy kevés vót a kaja. És utána adtak így vagy öt kis pici, kamszának hívják azt a kis halat, ösmeri maga azt a halat. Nem ösmeri? Ha majd egyszer, valamikor, a bótba', ahol árulnak halat, oszt meglássa, hogy olyan kis pici halak vannak...

− Gondolom akkor...

− Olyan kis pici halak vannak, de az mind egyforma, sós hal. És abbul adnak négyet-ötöt, így belenyúlnak, és akkor neked is, neked is, neked is. Sós hal. De vizet nem adnak. Víz nincs utána, Oszt meg fele bolondul az ember, olyan szomjasok vagyunk, éhesek, szomjasak. Jaj, nem kívánom! (sóhaj)

− Látott-e kivégzést?

− Nem.

− Voltak-e speciálisan ott használt szavak, például munkával kapcsolatos kifejezések?

− Mondom, ez vót a bóvóvóvó, ami idegen szó vót nekünk.

− Amit a foglyok egymás között használtak, olyan volt?

− Nem vót olyan.

− Milyen vót az orvosi ellátás?

− Az orvosi ellátás? Ez vót csak. Hogy fejezzem ki magamat, amikor munkára jártunk, orvos sose meg nem nézett bennünköt, egyáltalán, orvos nem látott bennünköt, sem mi nem láttunk orvost. De, mikor legyengült az ember, mint én is, bementem a kórházba, akkor az orvos, mikor jött vizitelni a nípet, sorba állított a szobába, ahányan vótunk, nyócan, tízen, tizenötön, ahányan vótunka a szobában, sorba állított bennünket pucíron, megcsípte a farát az embernek. Ha meg tudta csípni, akkor másnap eridj munkára, ha pedig nem tudta megcsípni, akkor eridj az ágyra. Akkor ezt úgy mondták, hogy óberókás. Ez azt jelenti miszerintünk, hogy ez még nagyon gyenge, óberókás. Már améket kiküldi munkára, ez már ókás, azt mondja, ez már nem óberókás, ez már mehet munkára. Hát, ilyen megnevezések vótak.

− Milyen betegségek voltak?

− Végelgyengülés! Vég-elgyengülés. Mint ahogy mondtam az elibb, hogy bele van írva, azok a magyar katonák is, amikor leszerelték a... az oroszok a lágerbe', azt mondták neki az oroszok, hogy szkorodomoj, mert nem sokat kellett várni a katonáknak, hogy haza jöjjön, mert mind meghaltak. És azok a gyerekek nem élvezhették az apai szeretetet, de még azt se mondhatták ki, hogy „édesapám, hazajöttél? Éhes vagyok!". És azok az édesanyák, az a sok édesanya, akinek odamaradt a férje, vagy testvéri, valakije, azok sírva fektették le gyermekeiket, de sírva keltek fel, mert a konyha üres vót, nem tudott mit enni adni a gyermekei számára, kenyeret adni. El vótak rongyolódva, rongyosok vótak, mert tudom, mikor hazajöttünk, hallottam, hogy hát mindenki úgy szenvedett itthon, mint mi a lágerben. Nekünk is nem adtak enni, és azért halt meg sok ember. Itthon is nem adtak enni egyik a másikának a gyermekének, és nagyon nehezen élték által ezt a korszakot, amit át kelletett élni az oroszok ideje alatt. Nagyon nehezen.

− Akkor itthon is szenvedtek.

− Mert azok az édesanyák, hát ugyi, nagyon sok ilyen állapotban vót, mint maga is van, hogy még a gyermek a hasában van. De az apját már elvitték. Ugyi? Mert 18-tól 50-ig mindenkit elvittek. Akkor nem vót elég, 18-tól 50-ig, akkor elvitték már 13-tól egészen 100 évig! Mindenkit, akit itthon tanáltak. Az a nyomorult nígy kommonista, akiket beleírtam abba a könyvbe, hogy azok csak azt lestík, hogy ha valahol látnak egy magyar embert, azok nem bántották, csak mondták az orosz tisztnek, hogy „nízd csak, ott van, oszt vigyítek!" Hát, vót itt olyan ember, aki hazajött a lágerbül, és elszólta magát. Négy évig oda vót a lágerbe', mondott valami rosszat, rá három napra visszavittík megint a lágerbe, csak más helyre. Itt lakott a kertünk vígibe', Kelnik Lajosnak hívták, itt lakott.

− És ebből a négy besúgóból él még valamelyik?

− Nem tudok mit mondani, mert én csak a nevét tudom mondani. De hát nemigen él már abbul egy se, mert akkor már idősek vótak. Én vótam például 19 éves, az meg mán lehetett vagy 50 éves. És én meg már vagyok 86 éves. Hát mán 200 évig nem él egy ember!

− Volt -e temetés, mikor meghalt valaki ott, a lágerben?

− Temetís?

− Hogy temették el az embereket?

− Na most például, ha meghalt egy ember, akkor le kelletett lökni a pincébe, mint a dögöt, oszt minden két-három napra vót egy autó hulla. Minden két-három napra! Azt az autó hullát felhajingálni rá, az autóra, mint a fát, vagy pediglen egy dögöt, az autó kivitte a mezőre, vájtak egy nagy gödröt, oszt beleburították a gödörbe. Én ennyit tudok mondani.

− És lehetett meggyászolni, volt erre lehetőség?

− Gyászolni? Hát, kérem szépen, hogy fejezzem ki magamat? Ott egy ember, ha meghalt, annyi vót, mint maga egy legyet, ha megöl. Annyira megszoktuk már a halottakat, hogy ott már nem vót feltűnő a halott. Hogy hát elképzeltük, itt írom, hogy Kárpátaljáról 16000 odamaradt! Az nem kevés. Beregszászból elvittek 1547-et és oda maradt, 47 jött haza csak belőle. És abbul is mán tavasszal jó, ha vót még tíz, de tavasz óta mán hány meghalhatott? Még ilyen, mint én vagyok, talán nincs is több a városban, aki így bírja magát, mint én. Mert én, hála Istennek, még ahhoz képet legény vagyok. Mert jártam olyan helyen, mán hogy mindent összekeverjek, vót egy tájba', hogy adtak az ilyeneknek, akik a lágerben vótak, egy kis segélyt, vagy ruhaneműt, vagy pénzt, osztán rám vót bízva, mert éngemet tanáltak a legerősebbnek, hogy hát... Imre Margitot ismeri maga?

− Nem.

− Na mindegy, az az öregek otthonának a főnöke. Mert van itt a városban, az öregek járnak minden héten egyszer, és ű rendezi eztet az örgeknek. Már ű is nyugdíjba' van, most ment az ősszel, vagy a tavasszal, most ment nyugdíjba, és elég az hozzá, hogy ezzel a Margittal osztottuk széjjel azt a lomot, vagy a pénzt, vagy a csomagot azoknak, akik a lágerben vótak, és hazajöttek. Hát, láttam azt, amikor elmentünk az egyiknél, mert nálam megvan a papír, hogy kik jöttek haza, kik vótak: 30 ember vót elkönyvelve. És láttam aztat, hogy nagyon sok olyan vót, olyan beteg vót, hogy nem bírt leszállni az ágyrul. Vót olyan, hogy nem tudott beengedni, mert annyira beteg vót. És mindegy, a városban vót egy helyen egy öreg, magában vót. Vót egy részeges fia, még figyelmeztettek is éngemet, hogy nehogy a fiának adjam oda a pénzt, hanem az öregnek, mert a fia megissza. Hát az öregnek adtam oda, de a fia úgyis elkéri tűle, elveszi az öregtűl. Hát, éngem, az már engemet nem érdekel, de én azt a pénzt, amit adtak az öregnek, én annak személyesen adtam által. Na. És azért tudom mondani, hogy hát még én vagyok a katona, legjobban én bírom magamat. Úgyhogy így járok templomba. Hála Istennek, hogy még el tudok menni a templomig, igaz, hogy nem gyalog, mert a szomszédom visz el, vagy a fiam visz el. Úgyhogy mikor mék visz el, templomba kocsival megyek.

− Még vannak itt kérdések. Volt -e lehetőség vallásgyakorlásra?

− Egyáltalán soha fel se hozta senki, mert hogy fejezzem ki magam. A láger...ez a láger... annyira el vót ott vetemedve, hogy ott semmiféle ilyen vallásgyakorlatot nem tartott senki, se papok nem vótak, mint a katonáknál van lelkipásztor, tábori pap, na. Errül már hallott maga is, biztos. Tábori paprul. Máma is vót egy olyan istentisztelet a tévében. Hogy a tábori pap nagyon részeg vót, felment a szószékre, oszt azt mondja: „most imádkozzunk", oszt nem is arrul beszélt.

− Az otthoniakról tudtak híreket kapni? Az itthon hagyottakról.

− Hát, nem. Nagyon nehezen, csak a vége felé valahonn kiszivárgott olyan szavak, hogy itthon várnak bennünköt, mindenkit várnak, de hogy hát hogy vannak itthon, meg mi hogy vagyunk, hát nem vót szabad, meg nem is vót rá lehetőség, hogy írjon az ember és borítékba tegye, és elküldje postán. Se ceruza, se papír, se boríték, semmi nem vót. Mi úgy éltünk a lágerben, mint itten a legyek. Megkaptuk azt a mindennapi munkát, meg azt a kaját.

− Milyen munkák voltak, mit kellett csinálni?

− Hát, például... a vasgyárban, Jenakijevóban, ahol dolgoztam a vasgyárban, az a vasgyár egy olyan nagy területen fekszik, mint Beregszász. És abba' mindenféle vasat öntöttek, hengereltek, csinálták. És a vasgyár területén olyan melegség vót, hogy télen is lehetett ingvállban dógozni, mert öntötték ott, nem t'om hány kemencében olvasztották a vasat és azt a vasat... Én elcsodálkoztam rajta, a vasat a kemencébül, mikor kinyitották a subert, akkor folyt kifele és alól má' ott állott a vagonba', olyan , mint a... téglagyárban a kupé vagy hogy mondják, ami hordja a fődet, na... azt mán látott maga.

− Ühüm.

− Olyan, csak nagyba', ugyanolyan, csak nagyba' és nem t'om, mibül vót az, hogy hát abba belefolyt az öntött vas, és abbul nem folyt ki, mert az olyan anyagbul vót. És az akkor, a vonat kiszaladt vele, avval a forró vassal, és vitték egy másik helyre, ott meg már ez burította kifele azt a folyadékot és ott meg folyt bele fele ebbe a kanálba, ami vitte felfele, elevátornak mondjak azt. Vitte így felfele, ott meg megint kiburította, mert az úgy vót megcsinálva...ezt már el tudja képzelni, hogy mint ...vannak a városban a lépcsőházak. Hogy hát ezen megyen felfele az ember, oszt lemegyen, és akkor ez is úgy van megcsinálva, hogy felviszi azt az öntött vasat, az ott, ahogy fordul, ömlik bele fele egy másikba. Arra meg jön ráfele a hideg víz. Osztan olyan forróságot csinál, meleget csinál, nagy gőz, hogy ott lehet dógozni ingvállban.

− Ott mi volt a munkája?

− Na, épp ezt akarom mondani, hogy hát az én munkám az vót, hogy hát ilyen vastag gömbölyű vasak jöttek kifele a gépbül. És, ahogy kijön a gépbül, rámegy a hengerre, és az, ahogy forog, az a forró vas meg megyen végig fele rajta. És nekem adtak egy nagy fogót, hogy ha az elakad, akkor igazítsam meg, hogy menjen tovább. És a végin, aki vót, egy másik fiú, az meg elbámészkodott, vagy hogy ment ez a dolog, nem fér az agyamba a mai nap se, pedig már régen vót, hogy hát hogy létezett az, hogy így rátekeredett az a forró vas a derekára. Piros vas, olyan forró vót, ahogy piros vót, ahogy kijött a gépbül, pirosan jött végig fele, s az a piros vas, az engedelmes, aztat lehet hajtani, ahol akarja, és az rátekeredett. Az a fiú hozzá fogott ordítani, megszólalt a sziréna, leállott a gyár, és hogy hova lett a fiú, nem tudom. Minket is elvittek onnan. Hogy osztán mi lett vele, nem tudom. Ennyit láttam, hogy a csű körültekeredett vagy kétszer, ez forró vas.

− Voltak ünnepek? Ünnepek, amiket meg lehetett ünnepelni.

− Nem.

− Voltak barátságok, szerelmek?

− Nem.

− Voltak -e más táborokkal kapcsolatban?

− Nem.

− Cigaretta, alkohol, szabadidő?

− A cigarettát mondtam.

− Igen, azt már tetszett említeni...

− Dohány vót, szóval ez a mahorka, na és még hadd térjek rá a mahorkára. Mahorka meg az vót, az a kis apró, mint a rizskása, és újságpapírbul leszakítottak egy darabot, csináltak tőcsért, oszt a mahorkát beleöntötték, akkor ezt a végit becsinálták (mutatja az ujjával), osztán a szájukba vettík, meggyújtották a kis tőcsírt, oszt szíjták. Az vót a cigeretta. És ezért vót a... hogy mondjam, a mahorka olyan értékes, hogy odaadták a mahorkáért a kenyeret, a cukrot, én adtam a mahorkát nekik, űk meg adták nekem a kenyeret vagy a cukrot. És ha énnekem ű odaadja az ű cukrát, akkor nekem már van kettő, és ű is ideadja az övét, akkor már nígy van. És hogy mondjam magának, abba' a nehéz helyzetbe', amibe' vótunk, hát én gondolom aztat, hogy még két kockacukor is segített azon, hogy meg ne haljunk. Mert láttam aztat, hogy nagyon sok mellettem meghalt, de nem vót feltűnő, na hát, meghalt, osztán gyászoljunk, vagy temetís, vagy valami. Semmi. Kilöktík, mint a dögöt.

− Milyenek voltak a túlélési stratégiák? Mire gondoltak, miben reménykedtek?

− Hát, ezt csak a Jó Isten tudja megmondani. Mert én a Jó Istenre bíztam magamat. Ő tudja, hogy hogy kell lenni. És még azt akarom mondani, hogy ha már emlegetem a Jó Istent, hogy ezen a fődön, ahogy itt ez a ház van, ezerkilencszáz...negyven...négybe', ötvenbe' krumpli vót vetve. Szántóföld volt. És, mi a feleségemmel, ahogy összekerültünk, semmink se vót. És hozzáfogtunk, mert hát, úgy laktunk árendába. Aztat nagyon beszíltük, hogy fogjunk hozzá építeni, fogjunk hozzá építeni... Hát, mondom, semmi sincsen, nincsen pínz se, de, mondom, ki fog az alakulni. Úgy is vót. A Jó Istenre bíztam, s kialakult úgy, hogy amit maga itt meglát ezen a portán, az mind a két kezünk munkája. És nekem nem tudott adni senki se, se az én ódalamrul, se a feleségem ódaláról, egy tűt se. Ilyen rokonságba kerültem én. Mit lehet tenni? De a Jó Istenre bíztam magamat és a Jó Isten megsegített, hogy mikorra a nyugdíjkorhatárt elértem, akkorára vót mindenem. Most már nem dógozok semmit, most már átadtam mindent a fiataloknak, az unokámnak, ti vagytok a fiatalok, gazdálkodjatok. Dógozzatok.

− Most már a lágerből való hazatérésről kérdeznék. Mi volt a hazatérők kiválasztásának az alapja?

− Na, erre, ezt már rígen vártam (nevetve sóhajt). Hát, mikor már hazatértünk, egyszer már mondtam, hogy az újlaki hídnál otthagytunk egy beteget... Azt mondtam...

− Igen.

− És mentünk tovább hazafele. Ahogy hazamegyünk, hát nem kellett haza se menni, már félúton jöttek az üzenetek, hogy megyünk hazafele, mondták az apánknak, hogy hát jön a két fia hazafele. És amit persze nem hitték a család, hogy négy év után ezt el lehet érni, hogy hazamegyünk. És valóra vált, hazamentünk. De az apánk... az a kis alacsony, összeroskadva, összetörve, az alig bírt szaladni, de szaladt (sír)... Az a nagy öröm, mikor megláttuk egymást, hát azt nem lehet kimondani. Az az öröm, hogy négy év után azt soha.. soha nem írtunk, nem tudtunk egymásrul semmit. És mikor összetalálkoztunk (sír), hát összecsókolóztunk, hát...az az öröm, az borzasztó. És jött utána egy asszony, szomszéd, a' meg, ahogy meglátott minket, sírt az is (sír), örült is, meg siratta a fiát is. És ilyen szavakat használt, hogy „hol az Isten az égbe'?"− azt mondja...így a fejíhez... tette a két kezít, „nekem egy fiamot vittík el, az is oda maradt, Nagy Andrásnak két fia hazajött!" Mind a kettőnket, az apámat is Nagy Andrásnak hívták. Hát, azért mondom, hogy örült is nekünk, de sírt is, hogy a fiú odaveszett neki. Hát nem csak az ű fia veszett oda, hanem nagyon sok. (sóhaj) Nagyon sok férfi odaveszett. Hát, ilyen vót az én életem, hogy hát, amikor hazajöttünk, hogy hát szinte emeltek felfele (sír), annyira körülfogtak! Egyik ide csókolt, a másik oda. Hát, nehéz vót átélni, na, azt az örömet.

− És mivel, hogyan jöttek haza?

− Hát, a tetthelyen felültettek a vontra és egész hazáig vonattal jöttünk, szóval Újlakig. Tiszaújlakig jöttünk vonattal, ott leszállottunk, Újlakon leszállottunk, bementünk a borbélynál, megnyiratkoztunk, megborotválkoztunk, és onnan aztán haza, Péterfalváig. De az az út olyan rövidnek tetszett, hogy szinte repültünk volna hazafele, hogy négy évig nem látjuk egymást és olyan körülmények közt, amibe' mi vótunk? Mer' 16000 ember elment Kárpátaljáról, és alig jött haza, vagy ezer ember.

− Hány napig tartott az út hazafelé vonattal?

− Tessék?

− Hány napig jöttek hazafelé?

− ... Nem tudom (sóhaj). Mi mán nem számoltuk, hogy hány napig jövünk a vonattal hazafele, csak már otthon legyünk.

− Kikkel szakadt meg a kapcsolata? Búcsúztak -e a rabtársaktól?

−?

− Amikor eljöttek a lágerből, kikkel szakadt meg a kapcsolat, akiknek még ott kellett maradniuk?

− Ja, ja...A lágerből. Hát, ott minden egy... egy testvírek vótunk.

− Búcsúztak egymástól?

− Elbúcsúzni egymástul nem tudtunk. Mert, mondtam magának, hogy...

− Azok kimentek a munkára, igen.

− Mikor mindneki ment kifele a munkára, akkor azt mondta a lágerparancsnok, hogy Nagy... két Nagy...ti nem menni munkába.

− Igen, ezt tetszett mondani. És hogyan készült fel a hazautazásra?

− Hogy?

− Hogyan készült fel a hazautazásra? Kaptak ugye ruhát, át kellett öltözni...

− Át kellett öltözni, tiszta ruhába, katonai ruhába, adtak háromnapi ennivalót, és kész.

−Ühüm. A családból mindenki élt még, amikor haza tetszett menni?

− Hogy?

− Amikor hazaérkeztek, mindenki élt még? Például a testvérei?

− Igen.

− Milyen körülmények voltak a faluban a hazaérkezésekor? Voltak -e kitelepítések?

− Nem.

− Megvolt -e a házuk?

− Meg, persze.

− Milyenek voltak az első napok? Hogyan rázódott bele a régi életbe?

− Hát, az első napok csak a vendégfogadás. Egyik is jött, másik is jött, a falubeliek, hogy hát merre jártunk, nem -e láttuk a fiamat, a másik a testvéremet, a harmadik az uramot, és... így telt a napunk naprul-napra. Oszt lassan-lassan beleidomultunk a mindennapi munkába, és dógoztunk.

− Sokan maradtak a faluból, amikor maguk eljöttek? Sokan maradtak péterfalviak a lágerben, amikor hazajöttek?

− Azt nem lehetett tudni, hogy kik fognak még hazajönni, vagy kik maradtak örökre haza. Kik maradtak örökre haza. Mer' annyi sok ember halt meg, hogy nagyon sok. Hogy nem lehetett tudni, hogy ki fog még haza jönni. Mert mondtam az előbb, hogy hát vót egy bácsi, akinek a lába nagyon fájt, hogy a pondró megette, s rá két napra az is meghalt. Aki meglátta, hogy a lábát eszi a pondró, az is meghalt.

− Mikor tetszett megházasodni?

− Ötvenbe'.

− És a felesége?

− Tavaly decemberben halt meg.

− Őszinte részvétem.

− Hatvan éves házasságot elértük, mert 1950-be', április 12-én esküdtünk meg, tehát április 12-én elértük a 60 éves házasságot, és ű meg meghalt december 28-án.

− ...(szünet) A lágerről mikor és kinek mesélt először? A lágeri élményekről?

− Akit érdekel. Mert én nem titkolom.

− Rögtön tudott mesélni róla a családnak, amikor haza tetszett jönni onnan?

− Persze... Csak megmondom az igazat, hogy nem mindenki...nek van rá ideje, mint magának itt hallgatni éngemet órák hosszát, nem...nem fektetnek rá súlyt. Szóval nem érdekli, na!

− És milyen rendszeresen beszél a témáról és kiknek? Mert látom, korábban összeállított írásos visszaemlékezései is vannak.

− Hát, itt van ni, ez a másik. Ezt meg odaadom Dupka Gyurinak, hogy ű csináljon még egy kis könyvet, mint ez a könyv. És ebbe bele van írva az egész, amit átéltem. Még mondta is, hogy hát magának adjam oda. De, mondom, nem adom, csak személyesen neki akarom adni, mert van két-három fénykép, hogy megbeszéljem vele, hogy melyik fényképet fogják beletenni, ebben nincsen fénykép, semmi, ebben csak az életrajzom van, jobban mondva a láger van. És ebbe szeretnék beletenni fényképet is, azér', hogy hát minél vastagabb legyen a könyv, meg megmagyarázni neki, hogy ne legyen ilyen szíles, mert a... zakóba' nincsen ilyen szíles a zseb, legalább így (mutatja), egy centivel legyen keskenyebb, mert akinek adok, adtam egy néhánynak ilyen könyvet, hát csak a kezében fogja. de ha valakinek belefér a zakóba, az zsebre teszi, osztán megyen nyugodtan.

− Kellett hallgatási fogadalmat tenni a lágerben történtekkel kapcsolatban?

− Mikor hazajöttünk, igen!...Sőt! (sír)... Na, itt van, ni. Ebbe' van benne, hogy mikor hazajöttem, hát...akkor, mondom, először...hogy most már ki lehet mondani, ami a szívemen van...

− Tetszett mondani, hogy voltak emberek, akik erre figyeltek, igaz?

− Hogyne...

− Hogy nehogy rosszat mondjon valaki a lágerről, mert különben félő volt, hogy visszaküldik...

− Igen. Mindig vannak gonosz emberek. De most már, hála Istennek, mondhatnak akármit, mert most már...

− Most már igen, de akkor?

− Most már szabad kimondani.

− Lett -e egészségügyi következménye a lágernek András bácsinál?

− Micsoda?

− Hát valami betegsége, ami azóta is jelen van. Valami egészségügyileg.

− Hát, nem tudom megmondani, hogy hát a lágerből kifolyólag maradt -e valami nyoma. Például van rajtam egy olyan betegség, ami elkísér engemet a sírig. Nem tudom hogy ösmeri -é azt a betegséget, vagy nem. A viszketegség. Hallott errül?

− Nem.

− Nem. Van egy olyan betegség, mint a tüdőbaj, vagy a vesebaj, vagy bármilyen betegség. Ez is egy betegség, a viszketegség. Ez is... viszket, és ez elkísér engemet a sírig.

− Ez a lágerben kezdődött?

− Hát, csak a lágerben, mert azóta van rajtam.

− Ühüm. Értem.

− És most is (elkezd keresgélni egy fiókban)...ez az, eztet használom, ezt a kenőcsöt (mutatja).

− Jaj, van itt gyógyszer, egy egész fióknyi, úgy látom!

− Van!

− Kárpótlást tetszett kapni?

− Kaptam, kárpótlást kaptam (közben bezárja a fiókot). De nem az oroszoktul! A magyaroktul.

− Nyugdíj-kiegészítést kap?

− Nem.

− És erkölcsi jóvátétel volt?

− Nem vót.

− Részt vesz -e a málnekij robot évfordulója alkalmából szervezett megemlékezéseken?

− Hát ez itt van beírva, hogy minden éven részt veszek rajta, és minden évben magyarázom a többi népnek, itt van (mutatja az írást), felolvasom minden éven a szobornál, az emlékműnél. Sőt, sok ember: „áh, régen vót mán, el kell azt mán felejteni!". Én meg nem. Én meg, lássa, most is készítettem, hogy hát majd, ha elérem, ha elérem azt, hogy mán november tizennyócadikán megemlékezünk errül a málenkij robotrul, akkor elmondom aztat, hogy hát hogy vót, mint vót.

− Van -e emlékmű a településen, ahol él?

− Van, van.

− Akkor van ilyen lágeri emlékmű, ahol fel vannak tüntetve az áldozatok nevei?

− Fel van tüntetve a neve és az évei...szóval, hogy mikor született, a születési éve.

− És az hol van itt, Beregszászban?

− A két templom közt. A katolikus meg a református között. Hát, inkább a katolikus templom előtt .

− És kire tetszik legjobban haragudni?

− Senkire.

− Senkire? Se az őrökre, fogvatatókra, senkire?

− Hát, minek haragudjak? Amit a Jó Isten ad, annak úgy kell lenni. Megkapom a nyugdíjt, minden hónapban egyszer, amit a munka után kiszámoltak nekem... mert munkahelyen is, képzelje el, kevés ember van olyan itt a városban, akinek annyi munkaideje legyen, mint nekem.

− Annyi éve?

− Most képzelje, mennyi van?

− Mennyi?

− Na, hogy gondolja?

− Hatvan?

− Pontosan, hatvan év (mosolyog)!

− Kitaláltam, hatvan (nevetek)?

− Mert hetven éves koromig dógoztam.

− Hol dolgozott hetven éves koráig?

− Mebelnéj kombinátban.

− Bútorgyárban?

− Igen. Mebelnéj kombinátba', előbb dógoztam a Szílhosz technikában, a vasgyár... vagyis traktorállomás, ami vót itten a Pipanyaknál. Azut a Mebelnéj kombinátban. És legutóbb meg dógoztam a vágóhíd mellett az ****nak mondták, ott dógoztam a bútorgyárban. Még van egy érdekes... Ebbe' van tán...(keresgél az írások között) na, mindegy, nem kell kivenni, elmondom én... Bele van írva, hogy mikor az oroszok bejöttek, hát a bútorgyár küldött Moszkvába Sztalinnak butrot. Sztalin oszt annyira megörült neki, hogy hát a bútorra, amikor ránézett, meglátta magát benne, mint a tükör, ragyogott. Mikor összejöttek az államfők egy olyan helyen, a' meg elhitegette, hogy a beregszászi bútorgyár milyen szép bútort csinál, milyen jó minőségűt! Annyira dicsérte, hogy hát a magyarok egybül tíz vagon bútort rendeltek Moszkvábul, hogy hát annyit küldjenek nekiek Budapestre, ezt a rendelést megkapta Moszkva. És hát, Moszkva leadta ide, Beregszászba, hogy kell tíz vagon bútor Budapestre. Mikor megkapták az első vagon bútort, nagy örömmel fogadták a bútort. Megnézték: rögtön vettek papírt, ceruzát, hogy „jaj, nagyon szép a bútor, nagyon jó bútor, de többet ne küldjetek, mert nincsen rá szükségünk". Na, most képzelje el (nevet). Hogy miért írták? Nem tudja? Azért, hogy brakk.

− (nevetek) Értem.

− Hogy nekik brakk munka nem kell. Mert a szovjetek, amikor Magyarba is vótak, minden brakk munkát fizettek, elvitték. Hát azért írták, hogy többet ne küldjetek.

− Azóta járt a láger helyszínén?

− Azóta nem. Sőt, magának is a figyelmébe ajánlom, hogyha valamikor Szolyva fele fog menni, szánjon rá egy kis időt, nézze meg ott azt a teret, ahol fel vannak tüntetve, hogy hát...

− Én jártam ott már.

− Járt ott?

− Persze.

− Komolyan? Mikor?

− Vagy két-három éve.

− Bent, ott a területen?

− Igen, ott van az emlékmű, ott vannak a nevek.

− Hát, örülök neki, hogy maga látta, hogy mennyi níp van ott felsorolva, mennyi nevek. Hát, minden falubul fel van ott írva a halottak, akik oda maradtak.

− Mivel telnek a napok mostanában? Mivel foglalkozik?

− Mikor hazajöttünk?

− Nem, mostában.

− Ja, most, már nyugdíjas koromban? Hát, most már avval foglalkozok csak, hogy a tévét nézem, gyerekre ügyelek, mert az unokám, ez már a tizedik unoka, szóval dédunoka.

− Ennyi lett volna. Kimerítő volt?

− Igen. Még aztat szeretném elérni, de hát azt már soha nem érem el, hogy hát négy évig oda voltam a lágerbe', hogy hát azt mondaná az orosz, mán ugyi, ukránok vagyunk, hogy itt van a négy év után neked száz hrivnya, ezt a nyugdíjhoz hozzácsatoljuk neked, száz hrivnyát.

 

Búcsú, 2011. október 24.

Kurmai-Ráti Szilvia