Tévézés közben
| 
| 
Tévézés közben
Vessetek meg, de ami engem illet, nem vagyok annyira virtuális kultúrlény, hogy elpotyázzak egy valós pillanatot egy manipulatív miatt. Viszont számos barátom van, akiktől gyakran hallom, hogy éppen filmet nézni készül, tehát egész szűkre szabhatom csak a mondanivalómat (hogy az tovább szorítsa a gondolataimat, mint egy elszabott ing); vagy pont tévét néz, ergo ne zavarjam; esetleg most látott egy filmet, és még a hatása alatt van, úgyhogy hagyjam elmerengeni. Aztán láthatatlanul, előjelek nélkül odalibben a következő filmszalag, elkapja áldozatát, mint egy óriáskígyó, s odaszorítja a fotelhoz, hogy nyikkanni se bír. Én ilyenkor életmentő tettre készen szeretném megszabadítani a bajba jutottat... Hogy mi a jutalmam? Ez:
─ Legyél már csendben, nem értettem, mit mondott a nő─ s közben rám se néz, mert akkor nem látná, mit tesz a nő.
Ilyenkor óvatosan várok, belenézek én is a filmbe, próbálom megérteni, mi olyan elszalaszthatatlan benne, kicsit talán bűntudatom is van a nő miatt. Csakhogy nem igazán tudom felvenni a fonalat, így unatkozni kezdek. Eszembe jut, hogy jól esne egy sajtos szendvics, de arról fogalmam sincs, a tévénlógószemű cimborám is kérne –e. A válasz kétségbeejtő:
─ Ne szólj már folyton közbe, most beszéli meg a kövér tag a bérgyilkossal, hogy mennyiért vállalná a melót!
Igazán nem tudom, miért lényeges, hogy hány millió dollárt fizetnek egy amerikai tucat-akciófilmben egy bérgyilkosságért. Mi abból úgy se látunk semmit. Ami lényeges, arra meg nem kaptam választ. Kimegyek, készítek magamnak szendvicset. De hogy milyen jó barát vagyok, mutatja, hogy neki is készítek, és a nagyobb darab sajtot teszem az övébe, pedig nem is látja. Kiviszem a tányért, odatartom elé. Érdekes felvétel lenne abból is, hogyan veszi belőle. Nem tekint rá, még kevésbé figyel oda, ezért végigtapogatja a tányér üres részét, míg megtalálja a szendvicsét. Úgy emeli a szájához, hogy rá se néz, nem szagolja meg. Elmosolyodom. Elképzelem, mi lenne, ha maréknyi giliszta lenne a töltelék a két szelet kenyér között. Elképedve villan az agyamba: mi van, ha az ízlelő bimbóit is kikapcsolta? Akkor sosem tudná meg.
Ránézek az órámra: lassan le kéne feküdni. Holnap kirándulni megyünk busszal, fel kell kelni ötkor. Vállalva azt, hogy anyáskodónak fog tartani, közlöm vele a tényeket. Elkeserítő, ami következik:
─ Egyáltalán, miféle barát vagy te? Egyetlen dolgot kértem, hogy hadd nézzem nyugodtan ezt a filmet, és azért is direkt idegesítesz! Különben meg nem vagyunk már dedósok, hogy az esti mese után aludnunk kelljen.
Aztán kis szünet után elhangzik a leglesújtóbb mondata:
─Amúgy még van két dévédé nálam, érdekel, mi van rajtuk.
Kurmai-Ráti Szilvia