Lecsapolt elme
| 
| 
Lecsapolt elme
Színes, fáradt fények vibráltak a padlón, homály lengte be a termet. Alaktalan embermassza hömpölygött a tánctéren, a dobhártyákat kíméletlenül döngette az ütem (ugyanis a zene nevet méltatlanul viselte volna az a bántó hangfolyam, ami a nyikkanásig tekert erősítőkből nyargalt elő).
Ezen mesterségesen előállított egészségkárosító körülmények között foglalt helyet a Lány. Harmadszorra sikerült akkorát kiáltania, hogy a pultos végre megértette, mit kér. Miután megkapta az italát, bágyadtan iddogálni kezdte. Fejfájás és a magányosság szorító érzése szomorította alaphangulatát. A szemben lévő színes italosüvegek szemlélésétől a gyomra is megfájdult, így jobbnak látta megfordulni és az asztalokon pihentetni füstmarta szemét. S meglátta! Megfejthetetlen szempár fúródott bele a tekintetébe. Benne a vonzás, a varázs, a titok, a fekete mélység... Eltűnt a táncparkett, a zsongó, vonagló tömeg, mélybe zuhant a potméter... Hófehér felhőn ült már a Lány, vele szemben az erotikus rejtély szobra. A szobor keze megmozdult, hívogató mozdulatot tett. A Lány pedig röpült feléje habos fellegének puhaságában, sóvárgón. Az idegen férfi megcirógatta a Lány arcát− olyan volt ez a simogatás, mint a kora tavaszi szellő borzongató, langyos érintése. S már szálltak is a légben összefogózva, jeges hegycsúcsokat súrolva, reszketve. Táncuk egyre csak gyorsult, pörögtek a fagyos űri csendben. Látószerveik összeolvadtak, látták egymás gyönyörűségeit.
− Soha sem hittem, hogy létezik ilyen extázis− suttogta a Lány.
− Most már te is érzed, hogy egymáson kívül semmi mást nem kíván az életünk, ugye?
A Lány bódultan bólogatott, s akkor... fogyni kezdett a levegő... a sejtjeiből előkúszott a halálfélelem, ami elborította a gondolatait. Szorongató sírás tört ki rajta. Görcsösen kapaszkodni próbált.
Megszűnt a varázslat: fülsértő kiáltásokat hallott. Érezte, hogy pofozgatják az arcát. Sok, idegesítően semmitmondó szempár meredt rá. Kétségbeesve fürkészte közöttük Őt − hiába. Csupán csúnya, félelmetes szemek bámulták.
− A mentő bármelyik pillanatban megérkezhet!− ordította egy ijesztő hang.
− Nem...nincs szükség...mentőre− rebegte a Lány.− Hol van Ő?− kérdezte könnyeitől fuldokolva, levegő után kapkodva.
− Kicsoda? Kit keresel?− térdelt le mellé egy alak.
− Fekete szemű...elvitt...szeretett...ahogy még senki eddig...
− Egész este egyedül ültél...nem is, inkább feküdtél ennél az asztalnál, te lány!− csóválta meg a fejét a pultos srác.
Kurmai-Ráti Szilvia