Értem. Nem értem
| 
| 
Értem! Nem értem?
A családban mindenki tudja, mennyire szeretem az esőt. Olyankor a legjobb az udvaron topogni, tocsogni. Kifogásolja nagymama, nagyapa, de még a Butya kutya is vinnyog, ha esőkabát nélkül kiszaladok a csepegő, csorgó, szitáló vagy éppen zuhogó esőbe. Anya 
ilyenkor nem korhol, hanem kifut utánam, felkap az ölébe - ezt az esőnél is jobban kedvelem - és bevisz a házba. Előveszi a lepedőnyi zöld-piros kockás törölközőt, belebugyolál és magához szorít. Én is hozzábújok. Nagyiék pedig duzzogva panaszkodnak rám, hogy milyen engedetlen és buta gyerek vagyok. Pedig nem vagyok az, de ezt csak anya érti meg. Meg apa is megért, de ő másképp és csak este, mert akkor jön haza onnét, ahonnan anya mindig várja haza és ahonnan fizetést kap, hogy vehessünk csokit meg mesekönyvet.
Ha elkezd esni az eső az udvarunkon, és anya épp nincsen otthon, akkor nagyon hiányzik. Ráteszem mind a tíz ujjam az ablakra és csodálkozom, hogy belülről nem folynak le a cseppcsíkok, s nagyi ilyenkor rámszól, hogy összemaszatolom az üveget (pedig nem is maszatos a kezem). De a nagyit erről nem lehet meggyőzni, így nem is próbálom, hanem állandóan kérdezgetem tőle: Mikor jön már anya? ... mikor jön már ... mikor jön ... mikor ... miko ... mik ... mi ... ömmö ...? Nagyi soha nem mondaná, hogy öt perc múlva vagy egy perc múlva. Pedig mióta apa megtanította nekem, hogy vannak percek és ha egy percről van szó, akkor valami hamarabb bekövetkezik, mintha két percről lenne szó, s minél több ujjam felemelem, annál több percről beszélünk, s nincsen tizenegyedik ujjam, de majd egyszer azt is megértem, hogy tizenegy, mert az idősebb gyerekek tizenegyedik ujj híján is el tudnak addig számolni, ami rejtélyes. De ahogy növök - tudom -, nő velem az eszem térfogata is. A térfogat amúgy új szó, apától tanultam titokban, s úgy jegyeztem meg, hogy tér - ahová gyakran kisétálunk anyáékkal.
Tehát a nagyi nem mondja meg nekem pontosan, hogy anya mikor jön, csak annyit, hogy "nemsokára", vagy "majd", vagy "majd ha itt lesz". Nem szeretem az ilyen válaszokat. Senki nem magyarázza el nekem, hogy hány percet jelent a nemsokára és a majd. A majdhaittlesz meg butaság, mert ha már itt van, akkor már befejezte a hazafelé jövést, megölel és megkérdezi, "mitörténtmignemvoltamitthonpicurkám?" Én meg elmesélem, hogy Butya kutyával beszélgettem az élet dolgairól (Butya kutya nagyon értelmes, pedig még annyi éves sincs, mint én), meg hogy csentem egy kekszet a kibontatlan csomagból (szóval kibontottam), és hogy az esőcseppek nem akarnak belül lefolyni. Anya más, mint a többi ember. Nem néz értetlenül, ha mesélek neki dolgokról, amiket megfigyeltem odakint és idebent. Apa se néz értetlenül, igaz csak este, mert napközben nem tud, hisz nincs ott, amikor a legtöbb említésre méltó dolog megtörténik. Ha este mondom el, akkor már nem olyan, mert elfelejtek apró részleteket, lehet épp azokat, amik olyan izgalmassá tették, és az arcom sincs már kipirulva. Gyakran mondom is apának, hogy sok mindenről lemarad így. De vele remekül lehet beszélgetni mindenféléről. Csak oda kell menni hozzá szombat délután, és azt mondani, apa, mesélsz a Napról? És elmondja nekem, hogy a Napon soha nem esik az eső, úgy, mint nálunk, de ha nem lenne a Nap, akkor nálunk sem esne. Én ezért nagyon szeretem a Napot, mert úgy gondolom, feláldozza magát csak azért, hogy nálunk eshessen. Mond még egy csomó dolgot, csak nem jegyzek meg mindent, mert közben eszembe jut a Hold, és már az érdekel, hogy ott is vannak-e gyerekek. Apa szerint nincsenek, ezért én titokban odaképzelem magamat, hogy a Holdnak is jusson valami.
Kurmai-Ráti Szilvia