Kurmai-Ráti Szilvia

Vaszilj Szimonenko

Opanasz Krokva esküvője

Senki sem értette, amit az aszaltbordájú, nyakigláb büntetésvégrehajtó karattyolt. De mindenki látta, ahogyan a viperák előcsúsztak a szájából. Sokáig sziszegtek a fülekbe; ezt a sziszegést aztán rémülten fordította le emberi nyelvre egy tanár a szomszéd faluból.

- Azt mondja, hogy a falutok közelében tegnap lelőttek három katonát. Mivel az eset itt történt, mindenkit megölnének, egy szálig. Viszont úgy döntöttek, hogy csak azokat akasztják fel, akiknek a családjában van partizán. Ha nem adjátok ki a partizánok rokonait, mindannyian meghaltok.

Kétszáz apóka, anyóka, nő és gyerek állt az istentelenül forró nap alatt, de mégis fáztak. Az automaták és fegyverek csöveiből szivárgott a fagy, nem csak egy embert, hanem mindenkit célba véve. A tömegre perzselő hőség és halálos csönd nehezedett. Kis idő múltán az SS tiszt szájából újra előkúsztak a viperák.

- Azt mondja, még tíz percet hallgathattok, aztán kiadja a tűzparancsot.

Tíz percig futkostak a ráncok a homlokon, tíz percre elvonult hallgatni a nap, tíz percig mereven figyelték az összetekeredett tyúkhúrt, mintha abban remélték volna megtalálni a megmentőt. Ezután a tömeg megmozdult, és az emberek tengeréből előúszott az ezeréves Opanasz Krokva. Rá sem nézett az emberekre, hanem egyből a tanítóhoz ment.

- Közöld ezzel a kan disznóval, hogy az én fiaim ölték meg azokat a korcsokat. Azt is tedd hozzá, hogy ne verjenek meg, mert rühes vagyok. Csak egyszerűen akasszanak fel.

- A fiaid közül hányan vannak az erdőben? – fordította a tiszt kérdését a tanár.

- Mindannyian egytől egyig.

- És ki van odahaza?

- Volt egy öreg anyóka, de meghalt.

- Hogy el nem szárad a nyelved ! – a tömegből előjött egy szürke nőalak, mintha csupán száz évvel lett volna fiatalabb Opanasznál. - Elevenen temetne el a sírban, mintha csak ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Nem menekülsz el tőlem, még a túlvilágon sem!

Az SS tiszt hosszan és harsányan nevetett, miután a tanár lefordította számára a monológot.

- Ez a maga asszonya? – kérdezte Opanasztól.

- Úgy van. Az enyém. Ugyan, ki másé lenne?

- Igazat mondott az öreg hogy a maguk fiai partizánok?− kérdezte újra az asszonyt.

- Igen. Ilyet hazudna? Minden sólymunk az erdőben fészkel...

Egy hatalmas faágra akasztották fel őket a régi templom mellé. Az emberek csodálkozó szemekkel bámulták megmentőiket és megmutatták bűnös, sötétkékre harapdált nyelveiket.

Opanasz Krokvának nem voltak saját gyermekei, Oriszja asszony pedig, aki egyesült vele a kötélen, soha nem volt a felesége. Mondják, hogy fiatal korukban nagyon szerették egymást, és össze akartak esküdni, ám ezt nem engedték a nő szülei. Oriszját hozzáadták egy gazdagabb emberhez.

Lehetséges, hogy ez igaz, de az is meglehet, hogy csupán az emberi fantázia hozott létre egy új legendát a nagy szerelemről, ami csak a halálkor vette kezdetét.

Fordította: Kurmai-Ráti Szilvia