Pauli
| 
| 
Pauli
Pauli a legszebb lány az utcában. Nem is, az egész világon a legszebb. Nemrég szépségkirálynőt választottak a tévében, de a koronás hölgy sehol sem volt az én barátnőmhöz képest. Igaz, Paulinak fogszabályzója és szemüvege van, de alattuk maga a lány gyönyörű.
Illik hozzátennem, hogy hosszú út vezetett a kapcsolatunk megszilárdulásához. Tudniillik, megismerkedésünk óta (kissé pirulva, de bemutatkoztam neki) Pauli folyton elinalt, ha a közelébe merészkedtem. Tette ezt annak dacára, hogy a kezemben hol anyasütötte tortát, hol kétszemélyes társasjátékot, hol pedig két nagytölcséres fagyit egyensúlyoztam féléje nem titkolt, barátságos és megosztási szándékkal, ha megláttam.
Barátságunk virágzásra éhes bimbója Pauli biciklis balesetének köszönhetően bonthatott szirmokat. Történetünk egy augusztusi délutánon vette kezdetét. Emlékszem, a napsugarak alatt izzott az udvarunk betonja, ahol mezítláb fejenállást és cigánykerékvetést gyakoroltam.A fejenállás támasz (a garázsfal) segítségével könnyen ment, a cigánykerekezés azonban valamiért (bátortalanság miatt) sehogyan sem akart sikerülni. Így annak egy sajátos módozatát űztem, amit először nem teljes cigánykeréknek, majd magyar keréknek neveztem el. Hogy szavamat ne felejtsem, éppen magyarkerekeztem tehát, amikor lányos sírásra figyeltem fel az utcáról. Az én csodálatos, ámbár tartózkodó Paulim volt az! Biciklijét épp egy közeli árokból próbálta kivonszolni, közben pedig piszkossá vált kezével törölgette könnyes szemét és orrát. Szó nélkül suhantam segítségére, kiemeltük a bicajt. Riadtan vettem észre, hogy Paulinak véres a könyöke. Mialatt vigasztalni próbáltam (noha megfigyeltem már, hogy a síró embert nem szabad vigasztalni, mert azzal ellenkező hatást érünk el), kézen fogtam, leültettem a kapunk előtti padkára, majd megkértem, várjon ott. Anya épp hátul, a kertben virágot öntözött. Nem akartam vesztegetni az időt avval, hogy érte kiáltok, miközben Pauli vérzik. Tudtam, hol van az elsősegély doboz, berohantam érte. Mivel képtelen voltam eldönteni, melyik sebfertőtlenítő folyadékot használjam, ezért mindegyikből öntöttem Pauli könyökére. Így zöldes-lilás-sárgás bevonat képződött a horzsoláson, illetve mindkét kezemen (egészen könyökig). Véletlenül ruházatomra is ömlött belőle, és nagy igyekezetemben, elfeledkezvén magamról, a homlokomat is összekentem. A sebesült viszont zokszó nélkül tűrte a kezelést, illetve már nem sírt, hanem hangosan kacagott zöldeslila énemen. Befejezvén az elsősegélynyújtást, csodálatos kötést tekertem Pauli sebére, amitől kétszer olyan vastag lett a karja ( igaz, egy félórára rá, fogalmam sincs, miért, a kötszer magától lecsúszott). Megtudakoltam tőle, miért menekült el mindig tőlem korábban. Pauli elmondta, hogy Hugika a rajzkörön (véletlenül ugyanarra a rajzkörre jártak) meglehetősen csúnya színben (szerintem a legrondább szín a sárgásbarna) tűntetett fel (nomegálljcsak, Hugika!). Kellemesen elfecsegtünk ezután iskolákról (nem egy suliba jártunk), könyvekről, filmekről. Egy idő után azonban izgatottan megszólalt:
− Ó, nálam volt a lakáskulcs! Most pedig nincs a zsebemben! Meg kell keresni gyorsan!
Átéreztem az ijedelmét. Velem is számtalanszor megesett már, hogy kulcs-fontosságú dolgok hagytak el engem.
Alaposan átvizsgáltuk a baleset színhelyét, az árkot (még csak most tudatta velem Pauli, hogy nem mert bevenni egy kanyart, ezért vette be az árkot). A szúrós, száraz fűben eldobott édesség-csomagolások, kólás flakonok és ezernyi cigarettavég között turkáltunk, de a kulcsnak nyoma (vagy kulcslenyomata) sem volt. Pauli röviden elhadarta, hogy az anyukája éjszakai műszakos, így éjfélig biztosan nem fog hazajönni. Ő pedig kulcs nélkül biztosan nem fog bejutni a lakásba, hogy legyen hová lehajtani a fejét. Ezután erősen lógatni kezdte az orrát, már-már a földet szántogatta vele, amikor egy ragyogó ötletem támadott meg minket:
− Van egy szép nagy sátrunk − kezdtem−, apa boldogan kölcsön fogja adni neked! Felhúzzuk a paneletek mellett, ott megvárjuk anyukádat. Ott leszek melletted, hogy ne félj, ha leszáll a sötét éjszaka, ha jönnek az éhes vadkutyák vagy a rablók!− az arcom is kipirult izgalmamban.
Paulit feldobta a gondolatmenetem, rögvest új elképzeléssel gazdagította:
− Szalonnát is süthetnénk!
− Persze, hogy süthetnénk! Szükségünk lesz gyufára, fára, rovarriasztóra és elemlámpára is.
Így és hasonlóképpen tervezgettük a kempingezést a tömbház tövében. Akkorra már szükségét éreztem, hogy anyát is beavassam (apa későbbre volt várható, Hugika nyári gyerektáborban volt). Nyugodtan, nem kapkodva akartam vele közölni a sátorozási vállalkozást. Paulival a hátamban eléléptünk. Anya még mindig a kertben tett-vett, és csodálkozva nézett másodmagamra.
− Mi történt a kislánnyal a hátad mögött? Megsebesült?− mutatott a sérült könyökre.
Nem értettem, Pauli miért nem akart kilátaszni mögülem. Úgy vélem, nagy zavarban lehetett. Gyorsan vázoltam, hogy a sebet szakszerűen elláttam, nem halálos. Aztán lassan ecseteltem a kulcselhagyós ügyet, Paulit éjfélig szörnyűsorsú számkivetettnek tituláltam.
− De anya− s itt jött a csavar− iszonyatosan jó elgondolásunk előtt muszáj neked is fejet hajtanod, mert tényleg zseniális, ezt igazán még te sem vitathatod, te, aki művelt tanár vagy! Hiszen az viszi előre ezt a világot is, hogy...
− Kornél− szakított félbe anya, aki a szitán mindig átlátott, és gyorsan leszűrte a farbámat− mi az a nagy ötlet?
− Sátorozás! Tök jó, nem? Hiszen nyár van, meleg estékkel, barátságos éjszakai emberekkel, aranyos kutyákkal− ezt fogalmam sincs, miért mondtam. Esetünkben inkább ki kellett volna hagyni a felsorolt tényezőkkel való számvetést.
Ekkorra apa is megjelent a hátunk mögött. Hallotta a legutolsó hozzászólásomat, és különösen érdeklődő lett az üggyel kapcsolatban. Neki is előadtam kábé ugyanazt, amit előzőleg anyának. Apa mosolygott rajta (érzetem, ez nem kedvező mosoly a számunkra).
− Pauli nyugodtan aludhat rendes, vetett ágyban is nálunk, hiszen a húgod szobája jelenleg üres.
− Tényleg?− kerekedett el Pauli szeme.− Ez nagyon rendes dolog önöktől.
Azt hittem, a fülem csengett. Megpróbáltam Paulit (a megalkuvót, a pártütőt!) arrébb tessékelni, apával négyszemközt, férfiként beszélni.
− Pauli nekem azt mondta, hogy ő csak sátorban hajlandó aludni, kint a panel mellett. Csak így látja, mikor jön haza az anyukája, különben teljesen ki fog akadni az anyai szív, mert éjszaka nincs otthon a kislánya!
− Megpróbáljuk értesíteni az anyukáját.
− Ez teljesen lehetetlen, hiszen Pauli sem tudja a mobilszámát!
− Egy klasszikus levélkét viszont nyugodtan az ajtajukra ragaszthatunk.− zárta le apa a vitát.
Ez egyet jelentett: vesztettem.
Az este hátralévő részében csak duzzogtam. Vacsorakor Pauli vidáman, csacsogva lakmározta be az anya készítette házi pizzát, elfeledve szalonnát, sátrat, elemlámpát. Ilyenek ezek a lányok.
Nem vagyok rá büszke, de éjszaka dacból, titokban kimentem az udvarra. Előkerestem a kamrából a kisebbik sátrunkat. Egy órán át nagy erőfeszítések közepette felhúztam, és lefeküdtem aludni benne. Szörnyen fáztam. Gőgből nem mentem be mégsem. Vacogtak a fogaim, képtelen voltam elaludni. Aztán, fogalmam sincs, hogy a csak a képzeletem (amit néha úgy utálok, például ilyenkor) tréfálkozott velem, vagy valóban megtörtént: rémítő távoli morgásra, árnyékok cikázására lettem figyelmes. Nem tudtam azonnal beszaladni a nyugalmat, melegséget kínáló házba, mert lebénított a félelem. Majdhogynem gereblyére volt szükségem, hogy összekaparjam bátorságom megmaradt darabkáit. Szégyellem, de végül úgy rohantam befelé, akár egy megriasztott hangya (amely hasonlattal korábban oly sokszor elszórakoztam, illetve az éjszakai sátorozásom után már ritkábban, mert jómagam jutottam eszembe). Csalóka volt az ábránd, hogy odabent mindenki békésen szunyókál. A verandán ott állt apa és anya. Komoly arcot próbáltak felölteni, de a szemük mosolygott.
−Látod, Kornél. Ezért nem annyira zseniális ötlet a gyerekeknek az éjszakai kempingezés− szólt apa.
Anya csak megölelt némán. Észrevette a tekintetemben az öt perccel ezelőtt rajtam eluralkodó leküzdhetetlen félelem maradványait.
Ezalatt Pauli zavartalanul aludt. Nem kértem meg rá őket külön, de apáék reggel hallgattak a sátorozós esetemről. Néma hálával adóztam ezért feléjük. Mint már oly sokszor.
Kurmai-Ráti Szilvia