Kurmai-Ráti Szilvia

A felhő és a lány

Élt egyszer egy felhő, aki a legboldogabbnak érezte magát az egész égen, mert puha habjai között lakott egy lány, akinek a lelke tisztább és ragyogóbb volt a hegyi kristálynál is. Grafika - Juhász LászlóRengeteget beszélgettek ők ketten, leginkább a szívről, s arról, hogy milyen jó barátnak lenni, és összetartozni valakivel. Felhőnek és Lánynak kedves ismerőse volt Szél is, csak ő néha nagyon szeszélyes tudott lenni: nem szólt előre, ha játszani akart, és összevissza dobálta Felhőt és Lányt. Ők nem akarták Szelet megsérteni még ilyenkor sem, csak annyit mondtak neki, hogy más felhőkkel ne legyen ilyen tiszteletlen és neveletlen, mert még híre kél − az nekik fájna a legjobban, ha valaki ócsárolná őt. Felhő és Lány tehát jókedvűen utazgatott körbe az égen, és figyelték a fákat, az épületeket meg az embereket.

− Drága Felhő, te tudod, hogy az emberek miért rohannak mindig valahová? Olyan gyorsan mennek, hogy még a virágokat sem veszik észre az útszélen, és nem hajolnak le, hogy beszívják a virágillatot, amit én még soha sem éreztem − mondta kicsit csalódottan Lány.

− Nos, kedves Lány, az emberek gyakran elég furcsán viselkednek. Én sem értem őket igazán. Hiába laknak szép helyen, mégis néha könnyeket ejtenek − válaszolt Felhő.

− Mik azok a könnyek, Felhő?

− Amikor az emberek szomorúak, és fáj nekik valami, akkor elkezdenek könnyezni − magyarázta barátja.

Egy alkalommal olyan táj fölött sétált el Felhő és Lány, ahol rengeteg tulipán volt.

− Ezek a virágok olyan gyönyörűek, úgy szeretném érezni az illatukat. De mintha kicsit áhítoznának a nedvesség után - jegyezte meg Lány.

− Csiklandozd csak meg az oldalamat, hadd igyanak − szólt Felhő vidáman. Mikor Felhő utolsó cseppjei is lehullottak, továbbindultak. Felhő ekkor egy kicsikét szomorú volt, maga sem értette, miért.

Eltelt egy hét, majdnem ugyanúgy, mint a többi. Továbbra is sokat beszélgetett a két barát, és rengeteget kacagtak, mielőtt Szél álomba ringatta volna őket. A változás abban volt, hogy Lány nem érezte magát teljesen boldognak. Egyetlen szavával vagy gesztusával sem utalt erre, de ők ketten összetartoztak, tehát Felhő pontosan tudta, hogy Lány szomorú. így persze ő sem tudott boldog lenni.

− Szeretném, ha azt tennéd, amire vágysz − mondta csöndesen Felhő − Mert ami neked fáj, az engem is emészt.

− ...Akkor Felhő.. .akkor nem fogsz rám haragudni, ha egy kicsit lemegyek megérinteni a virágok szirmait és beszívni az illatukat?

− Én annak örülök, aminek te is. Most alacsonyan fogunk szállni, s ott, a domb tetején leereszkedem. Te pedig útnak indulhatsz. Csak egyet ígérj meg, drága Lány, hogy nem fogsz sírni odalent. Féltelek.

− Ó, Felhő! − Lány szíve hirtelen összeszorult. − Soha nem voltam nélküled sehová. De itt sem leszek sokáig, hamarosan újra együtt leszünk. Holnap, ugye, Felhő?

− Ha nem feledsz el, és holnap ugyanitt fogsz várni, akkor igen.

S Lány hirtelen egyedül maradt. Nem védték többé könnyű, foszlós párnácskák, és fázni kezdett. De hirtelen meglátta a virágokat a domb oldalán, és futni kezdett, hogy megvalósítsa az álmát, az egyetlenegy vágyát, azt, hogy megsimogassa a természet remekeit, a virágokat. Alig akarta elhinni, hogy karnyújtásnyira van tőle egy tulipán, kicsit reszketett is a keze, mielőtt megérintette volna. Nem csalódott, mert a virág bársonyos szirmai gyengéden cirógatták a kezét, édes illatába pedig beleremegett.

− Bárcsak Felhő is érezhetné, amit én − suttogta − ...Felhő...Hogy hiányzik!

A hiányérzet percről percre növekedett benne. De most még nem mehetett vissza. Hiszen ő maga mondta barátjának, hogy holnap találkozzanak.

− Mit fogok én addig itt csinálni? − töprengett hangosan, amikor megpillantott egy felé közeledő alakot. Kedvesen megszólította az idegent, mert azt hitte, hogy minden élő jó.

− Szervusz. Meg tudod mondani, mennyit kell még várnom, hogy elteljen ez a nap, és végre holnap legyen? − szólt mosolyogva.

De az idegen nem mosolygott, inkább csak méregette Lányt.

− Pontosan egy napot kell még várnod, te bolond! − mennydörögte az idegen.

Lány megijedt a hangjától, mert Felhő csengő szavaihoz képest ez fülsértő volt.

− Gyorsan takarodj el innen, mert ez az én birtokom, és utálom, ha valaki jogtalanul tapossa a földemet!

− Én igazán csak a virágokat akartam közelről megnézni − s miközben ezeket mondta, úgy érezte, hogy valami olyat érez, amit eddig még soha. Félt.

− Azt mondtam, tűnj el innen, takarodj, te rondaság! Rosszul leszek, ha rád nézek, te szerencsétlen torzszülött! − rikoltozta a gazda.

Lány reszketett. A rettegés a lábujjhegyétől egészen a feje búbjáig kitöltötte kis testét, és futni kezdett. Nem tudta, hová, nem ismerte a környéket. Hogyan is ismerhette volna, hisz még maga a világ is idegen volt számára. Az embereket sem ismerte. Csak eggyel beszélt az imént, aki elűzte és kicsúfolta. Felhő sohasem említette, hogy csúnya volna.

Lány futni kezdett. Most már annyira hiányzott neki Felhő, hogy összeszorult a torka, furcsán elakadt a lélegzete. Ujjait szeméhez emelte, s halkan azt mondta:

− Felhő.. .Hol vagy? Könnyezem. Miért is jöttem én le a földre? − kérdezte magától.

Időközben messzire elhagyta a dombot, ahová a következő reggelen vissza kellet jönnie, hogy újra barátjával legyen. Már nem futott, csak sétált, és abban reménykedett, hogy a következő ember, akivel sorsa összehozza, nem lesz hozzá olyan durva, mint a domb tulajdonosa. Nemsokára szembe is jött vele egy kis ember.

− Szervusz! − köszöntötte Lány kedvesen.

− Te meg ki vagy? − kérdezte a gyerek meghökkenten.

− Fentről jöttem, és a legjobb barátom Felhő − magyarázta Lány.

− Szóval angyal vagy. De nem, mégse, mert az angyalok szépek. Te nem vagy szép.

− Baj, hogy nem vagyok szép? − kérdezte Lány szomorúan. − Attól, hogy valaki csúnya, még lehet jó és hűséges barát, vagy akár angyal is, bár nem tudom pontosan, mi is az.

− Az angyal az égben lakik, jóságos, bátor, segít az embereken és képes a csodákra. Igen, és van szárnya is, az arca pedig gyönyörű szép.

− Ha ez így van, akkor szeretnék angyal lenni. Csakhogy nincs szárnyam, szép sem vagyok, és még soha sem segítettem az embereken. De várj csak... ha az emberek vetése száraz volt, akkor megcsiklandoztam Felhő oldalát, és ő megöntözte a szomjas növényeket.

− Ez kedves tőletek. Nekünk is van kertünk, és ott terem a málna meg a szamóca is. És ebben az esetben, ha a barátoddal ti gondoskodtok arról, hogy ne száradjanak ki a gyümölcsök. Szóval akkor szerintem mégiscsak angyal vagy. De miért jöttél le a földre?

− Mert meg akartam szagolni a virágokat.

− Persze, így már teljesen érthető. És a barátod? Nem szomorú azért, mert nem vagy vele?

− Tudod, én a holnapot várom, mert akkor újra találkozunk, s ha most szomorú is, holnap majd annál boldogabb lesz.

− Nekem is van egy barátom. Azaz, csak volt, mert az ő anyukája összeveszett az én anyukámmal, és nem engedi, hogy átjárjon hozzánk.

− Mit jelent az, hogy összeveszni?

− Amikor megharagszol valakire, mert az megbántott téged, te megmondod neki, hogy ez nem volt szép tőle. Ő is mond valamit, majd hangosabban folytatjátok a vitát, sértegetitek egymást, végül pedig köszönés nélkül mentek el egymás mellett az utcán.

− Ó! Én soha nem sérteném meg Felhőt, mert az olyan, mintha magamat bántanám.

− Igazán beszélgetnék még veled, de leszállóban van a nap, és nekem haza kell mennem. Szia.

− Isten veled − köszönt el Lány is.

A gyerek alakja belevesztett az ismeretlenbe, ő pedig lassan bandukolva folytatta útját.

− Meg kell találnom a dombot, hogy ott várjam meg a reggelt, s Felhőnek ne kelljen várakoznia rám − gondolta magában.

Leszállt az éj, és az orráig sem látott. Nem tudta, hol van, milyen messze a dombtól, de biztatta a remény, hogy jó irányba halad. Néhol véletlenül gödörbe lépett, másutt megbotlott egy kiálló fagyökérben. Esetlenül bukdácsolt, majd hirtelen körülölelte valami és felemelte a levegőbe. Egy ideig ott maradt himbálózva. Lány annyira megijedt, hogy mindeközben egy hang sem jött ki a torkán. Egy idő után tudatosult benne, hogy képtelen mozogni, és rájött, hogy csapdába esett. Kétségbeesésében újra potyogni kezdtek a könnyei. Nemsokára viszont emberi hangokat hallott.

− Nézzétek, fiúk, de nagy vadat fogtunk! −kiáltotta valaki.

− Miféle állat lehet ez? − kérdezte egy másik.

Lány máris a földön volt, remegett, mint egy beteg kiskutya. Az őt körülvevők lámpást emeltek az arcához, majd csodálkozva állapították meg, hogy nem állat sétált a csapdájukba.

− Ki vagy te? − kérdezték durván.

− Én... A kis ember azt mondta, hogy talán angyal vagyok.

− Ez egy őrült torzszülött! − kiáltotta hahotázva egyikük.

− Cirkuszban kellene mutogatni − röhögött a társa − Vigyük a Városba.

− Kérlek szépen titeket, ne vigyetek a Városba! Meg kell találnom a dombot, mert Felhő ott fog reggel várni rám.

− Tényleg hibbant. Na, segítsetek! − szólt egyikük.

Ezzel Lányt felemelték a földről, megragadták a két karját, és magukkal ráncigálták. Elhurcolták a Városba és bezárták egy szűk, vaksötét, hideg helyre. Ő pedig visszagondolt kedves éjszakáira, amikor Felhő lágy habpamacsai között édes álom nyomta el, ahol nem fázott, és szeretet vette körül. Újra sírni kezdett. Lassan, dideregve elaludt.

Reggel arra ébredt, hogy a szemébe vág a nap. Felhő volt a legelső gondolata, aki valószínűleg ott várt rá a domb tetején. Körülnézett kicsi, nyirkos cellájában, megtapogatta a csukott ajtót és kitekintett az apró, rácsos ablakon. Potyogni kezdtek a könnyei. Egy perc sem telt bele azonban, amikor történt valami. A Nap elhomályosult, pedig a derült égen csak egyetlen felhő utazott, szürkén, gondterhelten, magányosan. Lassan hullatni kezdte pici cseppjeit. Nem esett az eső máshol, még a szomszédban sem, csak Lány kicsi zárkája fölött. A szél befújta a cseppeket a rácsos ablakon, ő pedig kinyújtotta tenyerét, hogy abba hulljanak bele. Pár perc volt csak az egész, mert a felhő máris kisebb lett, aztán egészen apró, végül pedig teljesen eltűnt az égről, teljes szélcsend lett − a Nap pedig újra felragyogott.

A zárka ajtaja csak dél körül nyílott ki, s a napfény elárasztotta a szűk teret. Az egyik ember durván belerúgott a fekvő Lányba, és rákiáltott, hogy ébredjen fel. A kis test a rúgás hatására megvonaglott, de a hegyikristály-tiszta lélek többé már nem volt lakója, így mozdulatlanul feküdt tovább a vizes padlón.

Kurmai-Ráti Szilvia