Kurmai-Ráti Szilvia

A hernyó és a jutta

A juttaerdő közepén, árnyas óriásfák alatt a legsűrűbb bozótban élt egy picinyke hernyó. A hátán szürke harántcsíkok Grafika - Juhász Lászlóhúzódtak, a fejecskéje pedig háromszög alakú volt. Rozsdaszínű, vastag bundáját minden nap hozzádörgölte egy alacsony tölgyfacsemetéhez, hogy ez a nemes ruhadarab fényesen csillogjon. Titkos álma volt, hogy egyszer észreveszi a Napkorong, és úgy elgyönyörködik benne, hogy magához emeli az égbe. Telt-múlt az idő, a hernyócska pedig fáradtságot nem kímélve tisztogatta egyre ragyogóbb subáját. A sokcsápú harcsbogarak és a linkpókok, amikkel a cserjeotthonon osztozott, gyakran kigúnyolták:

─Nézzétek a fellegekben járót! Nem akarja elfogadni, hogy ő csupán egy közönséges kis csúszómászó! Milyen naiv, milyen hiú! Azt hiszi, a Nap egyszer észreveszi─ és jót nevettek rajta.

A hernyócska ilyenkor befogta füleit. Arra törekedett, hogy ne ragadhassák el csúfolódó szavak az álmát, ami boldogságba ringatta a gondolatait. Ám nemsokára eltelt a nyár, fakóbb lett a napfény, és a reggelek egyre hűvösebb széllel ébresztették az erdőt.Ahogy közeledett a tél, a hernyó lelkesedése is alábbhagyott. A bunda-fényesítő fácska leveleit az avarba hullatta, kérge hideg lett, dértől ragacsos.

─ Igazuk van a harcsbogaraknak. Nem érdekes az én szőrmém senkinek. Egyszerű vagyok, nem különleges. Azt viszont bánom, hogy meg kell halnom a tél miatt, még mielőtt lett volna igazi értelme az életemnek─ mondta a hernyó a kiábrándultság mélabújában, csak úgy magának. De tévedett, mert nem csupán magának mondta. Más is hallotta.

Honnan is tudhatta volna egy merengő erdei hernyócska, hogy az erdőt nem azért nevezték juttaerdőnek, mert sok volt benne a juttafa. Sokkal inkább azért, mert itt laktak a juttatündérek. A cserjék, bokrok fölött, egészen fenn, a legmagasabb kosfenyők lombkoronájában. Apró teremtmények voltak ők könnyed fénylő, törékeny szárnyacskákkal, kese hajjal és tengerzöld színű szemekkel. Arcukon az érett alma pirossága fénylett, mákszem orruk piszén kerekedett cseresznyeszín ajkuk felett. Fő feladatuk az volt, hogy szétszórják az erdőben a magokat. Munkájuk biztosította az erdő megújulását:  fácskák, bokrok, virágok egyéb növények sarjadtak dolgos kezük nyomán. Ezek a pöttömnyi teremtmények olyan gyorsan tudtak szállni, hogy senki nem vette észre őket szabad szemmel, még akkor sem, ha pont az orra hegye előtt repültek el.

Egy pöttömnyi jutta hallotta meg  a száraz fűcsomó alól kihallatszó szomorkás hernyóhangot is.  Megesett a szíve rajta, odaröppent hozzá. Köhintett egy aprót, hogy vékony hangocskáján meg tudjon szólalni:

─ Neked, pici hernyó, igazán, tüneményes a subád. Nincs igazad abban sem, hogy értelmetlen az életed ─ mondta bíztatóan a tündér. ─ Most mutatok egy helyet, ahol meghúzhatod magad, hogy túléld a hideget. De később érted fogok jönni s elviszlek egy varázslatos országba. Addig viszont várnod kell és remélned.

─ Köszönöm─ a hernyó örömében és ámulatában csak ennyit tudott rebegni.

A jutta átölelte és felröppent vele a fák közé, ahonnan a Napot is jobban lehetett látni. A hely, ahová mentek, egy fényes tisztáson lévő fekete, lapos fadarabka volt, ami korhadtan az avarba fúródva biztosította a meleget az otthonkeresőnek. A hernyó itt töltötte el a telet. Háromszög fejecskéjét néha kidugta egy résen, várva, hogy jótevője feltűnjön és eljöjjön érte. Gyakran visszagondolt az árnyékos bozótra, és azon morfondírozott, ugyan mit csinálnak a harcsbogarak meg a linkpókok. Aztán elgyönyörködött a vakító fehérségen, amit eddig még soha nem látott. A hó nemsokára olvadozni kezdett, langymeleg szellő támadt, magával hozva az újult erejű reményt; s a hernyócska teljesen kimászott a fadarab alól. Különösen érezte magát, könnyebbnek, boldogabbnak. Ekkor megjelent a juttatündér. Kedvesen mosolyogva így szólt:

─ Szép tavaszt kívánok neked. Teljesítem, amit megígértem, fogd meg a kezem, s elmegyünk egy káprázatos országba. Ám itt a lakosok érinthetetlen kincsek lesznek számodra. Ígérd meg, hogy semmihez nem fogsz nyúlni, különben olyan veszedelembe sodródsz, amiből már én se tudlak majd kisegíteni.

─ Jó, megígérem ─ vágta rá a hernyó szinte gondolkodás nélkül, hiszen már álmodni is csak arról a bámulatos országról tudott.

Felröppentek a magasba, és sebesen repültek, valósággal úsztak a szélben. Elhagyták az erdőt, alattuk zöld mezők, sárga búzatáblák, kék tavacskák terpeszkedtek a földön. Aztán hírtelen leszálltak egy nagy, fodros csodára. Körös-körül különös formájú növények burjánzottak, a zöld szín megannyi árnyalatában pompázva.

─ Isten hozott Zöldségországban. Az a magas, sűrű ágú ott a Krumpli. Alatta él a termés, kicsi gumók kapaszkodnak a szárba, az idő elteltével pedig szépen kigömbölyödnek. ─ magyarázta a jutta. ─ Gyere, kérdezzük meg, nem –e szomjas, nem –e éhes.

─ Szép tavaszt kívánunk neked, Burgonya. Hogy vannak a gumók? ─ kérdezte a tündér.

Eddig láthatatlan smaragdszemek nyíltak fel a kerek leveleken, érdeklődve szemlélte meg a jövevényeket, majd halkan, szinte suttogva azt mondta:

─ Virgoncok a gyerekek, állandóan ugrabugrálnak, ha ébren vannak. És micsoda étvágyuk van! Már alig férnek a bőrükbe, olyan gyorsan nőnek.

─ Ennek szívből örülünk ─ nyugtázta a jutta, s tovább léptek egy nagy, bodros ágú karottához, mellyel kapcsolatban elmondta barátjának, hogy narancssárga, jégcsapszerű gyökér lustálkodik a felszín alatt, ékessége pedig a bodros magas copf.

            ─ Tiszteletem, Sárgarépa! ─ hajolt meg a tündér. ─ Sikerült már elég mélyre nőnöd?

            A növény egy kicsit megrázkódott, majd olyan hangon, mint aki egy vázába beszél, eldörmögte:

─ Mostanában nem találkoztam egy honfitársammal sem odalent, tehát könnyen lehet, hogy én vagyok a leghosszabb közel s távol.

            A jutta még egy sor zöldséggel megismertette barátját: a petrezselyemmel, a padlizsánnal, a tökkel. Az utolsó zöldség, ami a kerítés mellett, leghátul lakott, azonban így szólt:

─ Jajj, kit hoztál magaddal, te jutta! ─ S felsóhajtott lilásbordón és hangosan. A fejéből különböző levelek ágaztak szerte. ─ Egyszer Karalábé üknagyapám mesélt ilyen szerzetekről. Megharapják és kirágják a zöldség fiát, addig eszik, mígnem teljesen elpusztul! Ránk hoztad a veszedelmet!

A Karalábé reszketegen beszélt, s dühösen.

─ Én kezeskedem érte. Nem fog senkit bántani ─ jelentette ki a tündér egyszerűen.

Lassan bealkonyodott, a jutta menni készült.

─ Ne feledd ─ szólt még hátra ─, nem szabad senkit bántanod.

A hernyócska bólintott. Felmászott egy alacsony bokorra. Ott töltötte az éjszakát. Reggel felébredve gondtalanul tekintett körbe a gyönyörű kerten, elballagott egyik végéből a másikba, udvariasan köszöngetett ide- oda, beszélgetett a kert lakóival. Elégedettnek érezte magát. Így ment ez három napig, de a negyediken egy rendkívüli dolog nem hagyta aludni. Maga sem tudta, mi ez, csak azt érezte, hogy valami benső, megmagyarázhatatlan erő a Karalábé felé csábítja.

─ Még egyszer meg kell mustrálnom, az is lehet, hogy barátkoznom kell vele, akárhogy is, muszáj oda mennem─ morfondírozott magában, s elkúszott a szendergő Krumpli, a horkoló Sárgarépa, a bóbiskoló Petrezselyem és a többi alvó zöldség mellett, de vigyázva, hogy ne csapjon zajt. Végül odaért a kert végére, egész a kerítéshez, de nem ébresztette fel a Karalábét, hanem némán felmászott az egyik lila levélre, kinyitotta piciny száját, s beleharapott. De ahelyett, hogy eszébe jutott volna, mit ígért a juttának, tovább lakomázgatott a gusztusos levélből. Mikor úgy érezte, hogy már egy falat sem fér belé, elégedetten kinyújtózott és helyben elaludt.

Eljött a reggel, de nem azt hozta, mint máskor. A kert nyugodt, zöld képe a semmibe tűnt. Helyette komor, szürke kövek vették körül. Azt érezte, didereg. Felpillantott, kereste a Napkorongot, de csak felhőket látott, sötéteket, fenyegetőeket. Félni kezdett. Összébb húzta magát. Pici, háromszög alakú feje fájni kezdett. Tudta, mindez azért történt, mert megszegte, amit ígért a juttának. Holott a tündér  kiállt mellette, segítette és otthont szerzett neki.

─ Hogy kicsúfolnának most a harcsbogarak, ha látnák, honnan hová kerültem a mohóságom miatt─ pityeregte bele a barátságtalan csöndbe.─ Most már nincs kitől bocsánatot kérnem, egyedül vagyok, talán már nem is élek─ sajnálkozott megtörten.

─ Itt vagyok, hernyócska, mindvégig itt voltam melletted. Figyeltelek, hogyan viselkedsz a tetted után, megbánod –e igazán.─ mondta egy vékonyka tündérhang, s előbújt az egyik kavicshalom mögül.─ Kivetett magából a kert, mert megszegted az ígéreted. Nekem viszont megesett a szívem rajtad, mert megszerettelek. Mivel valóban sajnálod a bűnöd, még egyszer segítek rajtad.

─ Kedves jó jutta, azt érdemlem, hogy itt hagyj ─ szólt a hernyó, s elfordult. Nagyon szégyellte magát.

─ A Karalábé megbocsátott neked, már nőttek új levelei. Ám a kertbe nem mehetsz többé vissza. Viszont ha megengeded, hogy varázsoljak egyet, akkor beteljesülhet a küldetésed.

─ Nekem van küldetésem? ─ lepődött meg őszintén a hernyó.

─ Mindenkinek van a Földön. A Karalábénak ugyanúgy, mint a harcsbogaraknak, vagy éppen a bundafényesítő kis hernyócskáknak. ─ A tündér ekkor felemelte az egyik rózsaszín ujját, kört írt le vele a levegőbe, utána végigsimította vele a hernyó megkopott bundácskáját, az pedig eltűnt. Helyette pompás selyemszárnyak lebbentek, a háromszög fejecske pedig kikerekedett. A két kis teremtmény kézen fogva felszállt az ég irányába. Áttörték a fekete felhőket, s  eljutottak a hatalmas, végtelen kékbe. Előttük maga a nemes Nap ragyogott, tündöklése egy pillanatra elvakította a földi szemeket, de könnyű sugárkezével elkapott egy felhőt, beletakarózott, majd sugárkarjait kinyújtotta a hernyóból lett pillangó felé, átkarolta, majd magához emelte. A tündér pedig visszarepült a juttaerdőbe, s megpihent a legmagasabb kosfenyő legtetején.

Kurmai-Ráti Szilvia