Kurmai-Ráti Szilvia

Brózi a megbocsájtás fajtái között válogat

Felhívás!

Kedves Mindenki!

Ez egy veszélyes mese lesz. Jobban mondva majdnem veszélyes. Tudniillik, a főszereplővel kis híján olyan dolgok estek meg, melyek az addigi (kilenc évnyi) életét káros irányba befolyásolhatták volna, személyiségfejlődése útjába útonállót állíthattak volna. Az útonállók a jellemébe hibákat csempészhettek volna, kiölhették volna belőle a vidámságot, elrabolhatták volna a szívéből az őszinte megbocsájtás képességét (amely nem azonos a felnőttek télinte megbocsájtásával).

Üdvözlettel: a baráti jobbot nyújtó főszereplő

P.s.: (tudományosan postai szkripus, vagy ilyesmi): a télinte megbocsájtás dolgát alább megmagyarázom

Újbóli üdvözlettel: a baráti balt is nyújtó főszereplő

Ez a majdnem veszélyes mese a télinte megbocsájtás dolgával kezdődik. A kisfejezést beírtam tollal az Ablak-Zsiráfba is. Amikor apa meglátta, hogy beleírtam, megváltozott. Nyugodtból mérgessé. A háromezer ötszáz forint volt ennek a változásnak az okozója, amelyet a boltban hagyott a könyvért. Anyának is panaszkodott, hogy ő is megváltozzon, mert előtte nyugodtan olvasgatott. Azt korábban már tapasztaltam, hogy egy mérges apánál csak egy mérges anya-apa a rosszabb. Anyánál azonban nem történt hangulatváltozás, ő jókedvűen elolvasta, mit írtam az Ablak-Zsiráfba:

Té. Télinte megbocsájtás. Ahogyan télen reggel befagynak a pocsolyák, és délben a napsütés hatására megolvadnak, a télinte megbocsájtás sérelmei reggel befagynak, de délben már kiolvadnak. Példa: tegnap reggel kint lengedeztem (mert éppen szélleány voltam) a közös udvaron, a közös hintában. Észrevettem, hogy a harmadikon lakó Mariska néni kiskutyája éppen ráncigálja a másodikon lakó Vera néni kiterített lepedőjét. Két percen belül már civakodtak is a nénik. Végül Mariska néni bocsánatot kért a kiskutyája nevében. Vera néni azt mondta, nem haragszik, felejtsék el. Ebéd előtt még kiültem a közös lócára gyermekláncfű koszorút fonni a közös virágokból. Hírtelen újra a reggeli nénik reggeli veszekedését hallottam a reggeli témában, immár délben.

Részlet:

─ Maga még egy szúnyogért se tudna felelősséget vállalni, nemhogy egy kutyáért. Emlékezzen csak vissza, hogy reggel lerángatta a lepedőmet az a nyamvadt! ─ zúgta élesen Vera néni.

A télinte megbocsájtás ellentétje az őszinte megbocsájtás. Ősszel a falevelek lehullanak a fáról. Sem délben, sem másnap este nem térnek vissza oda. Így a sérelmek sem térnek vissza a beszélgetéseinkbe. Inkább elszáradnak a sérelemavarban.

Anya nem szidott le, amiért beleírtam a sokforintos könyvbe.

─ Születésnapodra veszünk majd egy üres könyvet─ mosolygott.

─ Lehetséges, hogy tévedek, de üres könyvekből lehetetlen olvasni. Anya... én mégiscsak jobban örülnék egy teleírt könyvnek és egy korcsolyának─ néztem rá reménykedve.

─ Az üres könyv arra való, hogy beleírj bármit, amit szeretnél. A megfigyeléseidet, az ötleteidet─ kacsintott rám anya.

Így már értettem a dolgot. A korcsolyáról viszont hallgatott. Nyílván azért, mert a meglepetésekről keveset beszélünk.

Aztán megdicsért. Azt mondta, legyek mindig olyan tiszta szívű, mint akkor.

─ Megígérem!─ ígértem meg.

Szegény apa! Ha tudta volna, hogy rövidesen télinte megbocsájtó válik belőlem is, mint a dühös Vera néniből...

Azt hiszem, újra neki kell kezdjek a mesémnek. Ugyanis az igazi mesém a Barátnőmmel kezdődik. Tehát élt egyszer, éldegélt egy Trezó nevű kislány. Nem, nem ez volt az igazi neve, hanem Jázmin. Ugyanakkor a keresztelése előtt, alatt és után olyan sok kislányt kereszteltek Jázminnak, hogy így okosodtam: tegyük fel, hogy Beregszászban vagy Budapesten, ahol sok ember él, meglátom őt az utcán, és azt kiáltom:

─ Jázmin!

Akkor legalább huszonöt lány rohan oda hozzám és azt mondják:

─Tessék, figyelünk─ azzal körbe állnak.

A Barátnőm, alacsonysága révén nem lát túl a magasan copfolt fejeken, tétovázva áll, és hallgatózik. Úgy véli, egy olyan idegen szólította, aki huszonnégy másik lány közül választja majd ki a saját Jázminját, s tévedésből elsétál.

Hogy ezt elkerüljük, úgy döntöttem, átkeresztelem őt Teréznek. Hiszen mostanra a legtöbb Teréz néni. A nénik nagyot hallanak, ezért nem fognak hátrafordulni, ha a nevüket kiáltom. A következő napon viszont egy fényképes köszöntést láttam az újságban, amely egy Teréz nevű kislánynak szólt. Ez ismét gondolkodóba ejtett. Úgy tűnt, a nevet mégis adják, ha ritkán is. A fenti helyzetben tehát esetleg hárman jönnek oda avval, hogy

─ Tessék!

Hármójuk között pedig lesz egy idősebb, szélességében több helyet elfoglaló néni, akitől a Barátnőm nem fog látni engem és ismét csak elsétál.

Ezért volt szükség arra, hogy becézzem a Terézt is. Így született a Trezó (remélhetőleg így senki sem becézi ezt a nevet). Trezónak tetszett az átkeresztelés, és azonnal átnevezett engem (ugyanezen a gondolatmeneten, illetve nála már gondolatjöveten haladva) Brózinak.

Mi (Trezó és Brózi) voltunk a leges-legeslegjobb barátnők egészen április tizedikén reggel nyolc óra tizenkilenc percig. Ezt az időpontot a lapozható naptáron fekete filctollal bekereteztem. Utána ráragasztottam egy kis fakeresztet, amelyet Anya kapott korábban valakitől (azt mondta, Jeruzsálemben faragták ki). Úgy véltem, a leghelyesebb, ha igazi jeruzsálemi fakereszt súlyosbítja ezt a dátumot. Ám bele sem gondoltam abba, hogy minden családtagom számára feltűnő lesz a kicsiny naptári sírhely. Anya egyből megkérdezte:

─ Mit gyászolunk?

Eddigi életem során többször feltettem magamnak a kérdést: vajon mi lenne a világgal különleges anyák nélkül? Ugyanis az átlagos anyák ilyenkor azt firtatják, hogy:

─ Miért firkáltad össze a falinaptárt, és miért van fehér ragasztóval összekenve rajta az én jeruzsálemi fakeresztem?

Ellenben az én Anyukám különleges. Olyan, aki érzi, hogy nekem nincs személyes bánatom, amelyet egyedül kell cipelnem. Ellenkezőleg: nekünk van személyes bánatunk, amelyet együtt cipelhetünk. Az együtt cipekedésnek az első lépése az, hogy elmondjuk a másiknak, mi van a csomagban. Tehát elmondtam mindent:

─ A tanító néni április tizedikén, azaz tegnap, nyolc óra egy perckor, természetrajz órán fölírta a táblára, hogy Herbárium. Bár felmerülhet benned a kérdés, hogy esetleg nincs –e kapcsolatban ez a szó a bárokkal kapcsolatos tudományággal, de rögtön szólok, hogy tévedsz, ha azt hiszed...

Mellébeszélésbe kezdtem. Közben a fülemben hangosan lüktetett a pulzusom, amitől elvörösödtem, és Beregszász legszerencsétlenebb kislányának éreztem magam. Azért nem léptem túl gondolatban a városhatáron, mert eszembe jutott egy Jánosiba való kisfiú, akit a szemünk láttára fenekelt el az apukája az utcán valamiért. A fiúcska sírt, de az apukája vigasztalás helyett a fülét is megráncigálta. Szóval Beregszász legszerencsétlenebb kislányának éreztem magamat. Újult erővel hatott át a fájdalom, amely akkor ért, amikor Trezó...

─ Figyelek, drágám, folytasd─ bíztatott az én Anyukám (a különleges).

─ De félbe hagytad a krumpli pucolást, és még ott van a mosogatás... meg a teregetés, villog a mosógép!

─ Te fontosabb vagy a krumplinál és a ruháknál ─ bíztatott Anya édes mosolyával.

─ (sóhajtottam) Ha különféle növényeket gyűjtünk össze, kipréseljük, kiszárítjuk őket, ráragasztjuk egy kemény lapra, aztán odaírjuk mindegyik növény nevét magyarul, és ha nagyon tudományosak akarunk lenni, latinul (internetül) is, akkor lesz egy igazi herbáriumunk. Így magyarázta a tanító néni. „Készítsetek egy herbáriumot a kertekben, utcákon található apró növényekből, virágokból"─ ez volt a házi feladat. „Dolgozzatok párokban"─ tette hozzá. Természetesen ekkor Trezóhoz fordultam mosolyogva, hiszen kézen (és lábon) fekvő volt, hogy mi együtt fogunk dolgozni, és elkészítjük a bolygó leg...legvalamilyenebb herbáriumát. Ránéztem és... úgy tűnt, mintha elsötétedne előttem Trezó, a többi gyerek, az osztályfal, a tanító néni...aztán földrengést éreztem és ugyanilyen dobogást a fülemben, mint most... keserűséget a nyelvemen, szúrós szagot az orromban... mert Trezó Ráti Katával összeölelkezve jelentkezett, hogy ők együtt készítenek el egy herbári...─ innen képtelen voltam folytatni, mert csukladozó sírás ült a torkomra.

─ Csss...Semmi baj ─ simogatta meg a hátamat Anya.

─ De baj, Anya, mert Trezó akkor már nem is volt Trezó, hanem csupán egy a százezer Jázminból... valaki, aki után nem kiáltanék forgalmas utcákon... s ha mégis muszáj, úgy elbújnék a huszonnégy másik Jázmin között, és örülnék, ha ő nem venne észre és tovább sétálna!

─ Elmondtad neki, hogy megbántott téged?

─ Nem. Egész nap kerültem őt. Az órák alatt folyton féloldalasan ültem, hogy ne láthassa az arcomat. A tanító néni kétszer is megkérdezte, hogy fáj –e valamim. Azt hazudtam neki, fáj a derekam, mert bevertem valahová. Most úgy gondolom, fél hazugság volt csak, mert igazán fájt valamim, ha nem is a derekam.

─ Megértelek. Ugyanakkor szerintem meg kellett volna beszélned ezt a dolgot Trezóval ...Ő mit tett? Kereste a társaságodat?─ próbálkozott anya óvatos hangon.

─ Minden szünetben a nyomomban volt, szólongatott, bocsánatot kért, meg akarta fogni a kezemet. Végül elegem lett abból, hogy nem hagy békén, s azt mondtam, megbocsájtok. Még rá is mosolyogtam, de titokban utáltam őt.

Ekkor csengettek. Ő volt az. Anya betessékelte a nappaliba, ahol haragos arcvonásaimmal együtt tartózkodtunk.

─ Elmegyek a boltba. Nemsokára jövök ─ búgta anya tapintatosan. Az ajtó halkan zárult be.

Trez... azaz Jázmin mozdulatlanul, szótlanul állt.

Rövid ideig farkas szemet néztünk. Aztán gondolkodás nélkül befordultam a fürdőszobába, és magamra csuktam belülről az ajtaját.

─ Brózi...Kérlek, nyisd ki az ajtót...─ szólt.

─ Nem!

─ Tudom, hogy haragszol, és igazad van. Bocsáss meg, kérlek, hogy másvalakit választottam helyetted... Ezentúl csak együtt készítünk herbáriumokat, és minden mást...

─ Nem! ─ Nyakaskodtam tovább.

Majd belém hasított a felismerés: beszorultam! Apa pár napja figyelmeztetett, hogy a fürdőszoba ajtaját inkább ne zárjuk kulcsra, mert bent ragadhatunk (a kínai zárak általában megbosszulják a vásárlást). A kulcs valóban makacsul beragadt. Trezó kívülről, én belülről rángattam a kilincset. Mégsem tudtam kiszabadulni.

─ Szerintem, ha én tolom, akkor neked nem kellene tolnod. Illetve, ha húzom, akkor neked nem kellene húznod ─ szólt Trezó félénken.

─ Fogadjunk, arra célzol, hogy mi ketten nem vagyunk jó csapat! Ráti Katát már régen kiszabadítottad volna! ─ kiabáltam az ajtó mögül.

─ Már bocsánatot kértem. Kegyetlen vagy velem.─ szólt csüggedten.

De a karja izgatottan dolgozott. Nekifeszült az ajtónak, húzogatta a kilincset. Már-már olyan volt, mintha ő lenne bezárva és szabadulni akarna.

─ Nem tudok neked segíteni─ szólt végül egészen leverten, aztán felzokogott.

Az ő síró hangja összeolvadt az enyémmel. A haragérzetem elmúlt. A mesék csodái a következő percekben valósággá váltak, mert Trezó hogy, hogy nem, azt kiáltotta:

─ A barátságunk nevében követelem, hogy nyílj ki! ─ aztán úgy nekifeszült, hogy a felszólított ajtó egy reccsenés kíséretében kitárult. Ezen előbb mind a hárman csodálkoztunk (Trezó, én és az ajtó), aztán ketten összeölelkeztünk (az ajtó nélkül).

A meséket gyakran úgy fejezik be, hogy „és boldogan éltek, míg meg nem haltak". Én viszont másképpen szeretném befejezni. Remélem, az őszinte megbocsájtás képessége soha nem hal meg bennem és bennetek sem. Remélem, rávezethetjük a nálunk és a nálatok élő Vera néniket is arra, hogy a télinte megbocsájtás bezárhatja őket egy sötét szobába. És mit tesznek majd, ha nem jön el hozzájuk is Trezó?